Közben cseppet sem unatkoztunk... sokszor eszembe jutott, hogy milyen életszerűnek gondoltam pocakomban Hannával az elképzeléseimet arról, hogy milyen az, amikor már nem a pocakomban van.
Hát Borzsival is hasonló a helyzet.
Nagyon szeretjük, és el nem cserélném semmiért, de a valóságnak, meg a decukikiskutya érzésnek egymáshoz elég kevés a köze.
Borzsi ugyanis igazi eleven, egyre növekvő állat, akinek nagy szerencséje, hogy hiperédes, és ahogy azt már említettem, nagyon szeretjük.
Amúgy meg harapja a gyerekeket (engem már nem, és ha a gyerekek mellett vagyok, akkor velük sem próbálkozik), és ha húst nem ér, akkor legalábbis a ruháikat lukasztja sorra. Egyiknek sem örülünk, de a gyerekek testén a karcolásoknak végképp nem.
Az meg aztán igazán szívszaggató, amikor a gyerekek állnak a teraszajtónál, és bentről néznek kifelé, mérlegelve, hogy megéri-e kimenni az udvarra játszani.
Nos most, hogy Borzsiról a félelmetes fenevad képét sikerült felskiccelnem, nem is magyarázkodnék, mert felesleges elmondanom újra, hogy mennyire szeretjük, és hogy annyira mégsem vészes a helyzet, mert amúgy meg kimennek, és megküzdenek egymással, hogy aztán játszanak, meg bohóckodjanak, és az már nagyon örömteli szokott lenni. Meg gondolom Borzsi idővel megérti, hogy mi a rend, és már nem fogja megenni a gyerekeket akkor sem, ha Áron nem visít torkaszakadtából, hogy NEEEEEEM.
Este pedig, amikor kimegyek meditálni az ajtó elé, odajön mellém, leül, és az egyik mancsát ráteszi a combomra. Olyankor kibékülünk.
Lellét felvették az óvodába.
Nem gondoltam én komolyan, hogy oda is adom felveszik, mindenféle feltételeket szabtam magamban magunknak, és módfelett elégedetten puffogtam, hogy úgysem fog összejönni.
Végül legnagyobb meglepetésemre Lelle a Pillangóba került Mikolt mellé (aki még marad egy évig), Nóra nénihez. Az elég gyanús, hogy a Lelle és Nóra néni között viruló szerelem hátszél gyanánt kellett ahhoz, hogy legkisebbként (ő lesz egyedül ekkorka a vegyesben szeptemberben) bekerüljön.
Elnézegettem azon a héten, és egy kisbabát láttam. Gyorsan el is határoztam, hogy három napnál többre hetente egyelőre nem adom.
Azóta a pelust is ledobta magáról (a sétálgatok az Andrássyn négy gyerekkel meg három adag kakival egy mekiszacskóban kezdetű novellával később jövök), úgyhogy lassan nem marad kifogásom.
Ja, és Nóra nénivel leboltolták, Lelle katica lesz. Vagy alma. Vagy cseresznye.
Mikolt ótvaros.
Most ez okozza a szorongást aktuálisan. Nem is kicsit, mert bitang csúnya a dolog, és a szája alatt van, és kétszáz forintos nagyságú. Ma reggelre lett egy seb a vállán is, és most már nem tudom eldönteni, hogy a sarkán is az van-e, vagy csak egy sima horzsolás.
És rémeket látok, minden gyereken figyelem a (nem kevés) mindenféle sebet, és bármilyen terápiát csak félmegoldásnak érzek.
Közben meg olyan gyönyörű az ismét levágott hajával, hogy igyekszem ezt látni, meg a csodaszemeit, és ha végül mégis elkap a látvány, akkor hányingerem van, és gyomorgörcsöm, meg hidegrázásom.
Pedig nem is vagyok egy igazi parázós.
Lassan három hete nem cumizik.
Épp időben... most, hogy a bal alsó egyese mocorog.
Áronom nagyfiú. A múlt héten egyik nap egyszercsak azt vettem észre, hogy gyönyörű. Mindig is napsugár volt, de gyönyörűnek sosem láttam. Egészen mostanáig. Őrület. Csak nézem, hogy megnyúlt, formás, édes (akkor is, amikor elképesztő hisztit ad elő, és toporzékol, és lebutáz), és mindig jókedvű leszek tőle. Kivéve, amikor hisztizik, és toporzékol, és lebutáz, bár ez utóbbi is többnyire csak megmosolyogtat.
A héten ő még jár oviba (Mikolt is ment volna, de ótvarosan mégse küldtem), hősiesen viseli az összevont csoportokat, meg az összevissza óvónéniket. Gondolkodom, hogy ne vigyem, de amilyen lassan haladok, vége lesz a hétnek, és jövő héten meg már nem megy.
Gondoltam Hannának is jár egy kis majdnemegykeség, de ez az ótvar jól bezavart.
Áron meg azzal jött haza, hogy két nagycsoportos csúfolja az udvaron. Már korábban is mondta, és annyira megható, ahogyan kezeli ezt. Nem bántja őket, csak odébbmegy.
Bennem meg alkalomról alkalomra erősebb a késztetés, hogy mondjak valamit, mostanra lett elegem, és végigbeszéltük, hogy mi lenne a legjobb a reakciómentesség mellett.
Abban maradtunk, hogy azt mondja, hogy ilyen butaságokat csak a bébik beszélnek, az okos nagyfiúk inkább védik a kisebbeket.
Áron gondolkodott egy darabig ezen, és arra jutott, hogy:
1. a bébik nem tudnak beszélni
2. túl hosszú ez ahhoz, hogy ezek a bébik türelemmel kivárják míg végigmondja.
Szerintem beszélek egy óvónővel.
Sigie néni elment. Eléggé bánatosan vettük tudomásul, de elkértem a telefonszámát, mert ha óvónénink nem is lehet, attól még néha jöhetne a gyerekekhez. Ez jutott eszembe.
Hanna megkapta élete első igazi, keménykötéses bizonyítványát.
Ritkán hatódom meg kifelé, legalábbis mindig úgy érzem, hogy belül ömlenek a könnyeim, de mégsem lehet fotózni csurgó patakokkal. Az anyák napi ünnepségen már majdnem sírtam, de ez a mai egyszerű kis évzáró komoly önfegyelmet követelt tőlem.
A három kislánnyal pont elkéstünk (olyan jellemző) volna,ha időben kezdődik. Autóval otthonról kb 400 méter a suli, de már nem volt merszem megkockáztatni, hogy gyalogolunk. Kilenc óra volt, mikor felugrattam a kerítés melletti buckára, kézifék, csikorgó kerekek, ugrás, majd rohanás. Lellének nem volt kedve a futáshoz, úgyhogy gyors döntést hoztam, és átdobáltam őket a suli kerítésén, és én is utánuk másztam. Impozáns jelenet lehettünk, ahogy libbentek a szoknyák, de végülis még a himnusz előtt beértünk.
Kifelé is másztam, mert a rámbízott csokikat meg az autóban hagytam abban a hitben, hogy lesétálunk a kisiskolásba, és majd út közben kiveszem ami még kell, de valamiért nem mentünk sehova, így aztán ez volt a legrövidebb út. A fotóscuccot meg hiába vittem, mert aksi nélkül nem használható...
A bizonyítvány.
Félévkor volt pár olyasmi, amiről tudtam, hogy figyelmet igényel tőlünk, és örültem is neki, hogy ezek mind szem elé kerültek. De mert nem éreztem, hogy Hanna ugrásszerűen javított volna ezek közül bármiben, semmit nem vártam ettől a mostani szöveges értékeléstől.
Mondjuk jobban belegondolva amúgy sem, és szerencsére az egész osztályünnep arról szólt, hogy mekkora öröm, hogy mindenki ennek a kis közösségnek a része, mellesleg megtanult egy csomó hasznosságot is, de végülis a lényeg, hogy itt a nyár, és amit kellett megtettek, most már lehet pihenni. (Mondjuk pl. a szövegértés év végi felmérésének osztályátlaga (ami gondolom egy központilag meghatározott valami) 92%, úgyhogy abban nincs hiba, hogy mennyire ügyesek ezek a gyerekek)
Szóval a bizonyítvány.
Hanna írástempója lassú.
Ez eddig sem volt másként.
Viszont dicséretet kapott írásból, környezetből, rajzból, technikából, drámából (Rea néni egyszer elkapott az udvaron, hogy Hanna abba ne hagyja a drámát, mert van hozzá tehetsége) és néptáncból. Minden más csak rendesen szép.
Meghatódtam mondom...
Azért a múlt héten még volt egy kis kilengés magatartásügyben, ami egy vacak kis félreértésből adódott, én meg végigszorongtam egy fél napot, hogy hogyan rendezzem mindenkivel amit kell, de végül az is megoldódott, úgyhogy mostmár tényleg csak az öröm maradt, meg a nyári szünet. Ha lesz majd erőm leírom, csak a történeti hűség kedvéért... mert ebben a családban eddig még mindenkinek volt falhozállós sztorija, miért épp Hanna maradjon ki. Szegény, elég szomorú volt miatta...
Volt még zeneiskolai felvételi, meg balettbemutató, meg Dani is elment négy napra, előtte meg kettőre.
Pörögnek a hetek.
Lassan megint szülinapozhatunk.
