Az életem egy véget nem érő nyaralás, vetette a szememre az egyik ismerős :). Olyannyira igaza van, hogy a Horvátországból hazahozott zsákok még mindig a lakás különböző pontján állják az utunkat, az amúgy tiszta ruhákkal. Ma döbbentem rá, hogy lehet oka.
A nyárról készült képek a fbon fent vannak, és tényleg úgy látszik, hogy hosszú, tartalmas időszak volt ez nekünk, ami igaz is, bár melléteszem azt a tényt is, hogy az elmúlt négy évben, ami a családot illeti ez volt a legnehezebb. Lelkileg leginkább, nekem sokszor fizikailag is.
Dióhéjban a legjobbak, befejeztem az első évet a főiskolán, mostantól egy évig állami finanszírozásban tudom folytatni, és végül hat félév lesz csak, nem nyolc (mindjárt félidő).
Mikolt elballagott az oviból, hatalmasat nyúlt, és szorongva várta az első iskolai napot.
Erzsi néni, a tanító nénije felénk fogalom, ezt tudtuk, és szerettük volna hogy ő legyen az, aki Mikolttal tölti ez első négy évet. Így alakult, és az első nap óta minden nap van valami apróság, ami miatt úgy érzem, hogy örökké hálásak leszünk neki. Majd írok Mikolt napjairól részletesen is, ha sikerül életet tölteni a blogba.
Hanna iskolás. A nyáron számtalanszor elmondta, hogy harmadikosnak lenni azért elég durva.
Az ovisok tejföl szőke haja, barna bőre, kék szeme kicsit mindig visszarángat a nyárba, még akkor is amikor kapucnit kell húzni a fejükre reggelente.
(Tulajdonképpen azért írok most, mert hosszabb mondanivaló gyűlt össze egy fb posztnál, és hiányzik az írás)
Szóval a mai bejegyzés apropója, hogy a lányok bringával mennek iskolába. Hanna másik épületbe jár mint Mimi, logisztikailag úgy jön ki jól, hogy együtt eltekerünk a sarokig, onnan Mimi meg én jobbra, Hanna meg át a zebrán. Ma senkinek nem volt különórája, a kicsiket is elhoztam az oviból ebéd után, és bringával elmentünk a nagyok elé. Még reggel kértem Erzsit, hogy szóljanak be Hannának (egymással szemben van a napközis termük, ami szerencse és véletlen és nagyon örülök neki), hogy Mikolt is hazajöhet vele. (Nem a harmadik a durva, hanem hogy ekkorák már...)
Szóval kanyarodunk be a suli utcájába, amikor jön szembe egymás mögött a két kislány. Vannak pillanatok, amikor szétomlik a büszkeség bennem, ez most egy ilyen volt. Először fel sem fogtam, hogy ők azok, csak szimplán jólesett nézni, ahogy gurul egymás mögött teljes rendben, békében két hatalmas iskolatáska. Aztán megérkezett a felismerés, és olyan jólesett tudni, hogy ezek a mieink, meg lehet őket ölelgetni. És haza lehet őket engedni az iskolából egyedül.
Itthon kérdeztem Mimit, hogy van e még leckéje. Aszongya nincs. Mégpedig azért, mert amit ma órán vettek, majd amit hfnak kaptak azt ő már tegnap délután megcsinálta itthon (amikor egyébkent aludt egyet, majd Hannát vittük edzésre, aztán az oviban voltunk...). De ne aggódjak, mert végül volt amit kiradírozott, hogy újra meg tudja csinálni.
Kezdem érteni, hogy miért van az üzenőjében a beírás: Mintagyerek.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar