Elakadt

Hét év óta először nem írok.
Nemrég egy barát azt mondta, szívesen olvasná a blogomat. Olvassa egyébként. Értettem.
Egy elképzelhetetlenül rohanó időszakban mentegetem magam itt is, hogy nincs időm.
Pedig nem igaz.
Amire akarok, arra van. Ezt már régen beépítettem a felnőtt skilljeim közé. Mégcsak nem is érzem magam rosszul tőle, és ez nagyobb szó, mint beépíteni. Szerintem.
Egyszerűen csak többet beszélgetek, többször fekszem le három után, kevesebbel is beérik belőlem a gyerekeim (talán nem csontig rágnak már, de ebben hirtelen nem is vagyok olyan biztos...), és rengeteg az olyasmi, amiről nem írhatok, mert nem csak rólam szól.
Ez így együtt pedig sok.
Ez a blog attól az enyém, hogy őszintén, csupaszon itt vagyok benne.
Minden botlásommal, kétségemmel, kérdésemmel, önazonosan.
Most pedig ismét új utat járok, mögöttem két és fél év történéseivel, amibe néha belehaltam, néha erőt merítettem, néha megpróbáltam rálegyintve fittyet hányni, néha pedig önkívületben kiabáltam miatta.
Sokminden változott, bennem is, körülöttem is, sokszor csodálkozom rá önmagamra, és figyelek értetlenül, de alapvetően nyitottan szemlélem a minimetamorfózist, és megmosolygom magam, mert ami állandó maradt, az ismét csak az, hogy nem a könnyebb utat választom.
Akarok írni, szeretném, ha kidobálva minden lapot engedhetném, hogy bárki lásson lemeztelenítve, ebben a tekintetben minden a régi.
Kifésülgetem a kócokat, leporolom az emlékeket, és írok a gyerekekről is.
Aztán majd drága Tite, beszélgetünk a teraszon.