És még egy rendes elsőnapos fényképet se csináltam róla, mert lemerült az akku...
Én még sosem sírtam, legfeljebb nagyon meghatódtam amikor a többiek elindultak, ez a mostani elválás volt az eddigi legnehezebb. Pont addig sikerült tartanom magam, amíg lelkesen integettünk egymásnak. Ők a kigördülő autóból, én a bejárat elől.
Dani vitte őt is, és pont ahogy a többieket, Lellét sem szoktatta.
Végülis két hónapos kora óta szokja, hogy egyszer ő is óvodás lesz.
Mikolt csütörtök óta várta, mikor lehet végre nagytestvér.
Ma reggel, míg Lellének épp hogy résnyire nyílt a szeme, már csacsogott mindenféle bennfentes dolgokról, Daninak azt sem engedte, hogy levegye a cipőt, azt is ő akarta. Aztán kézenfogta, és bevitte a csoportba, gondolom ahogy ígérte, babakonyházni.
Ebéd után megyek értük.
Dani, mikor hazajött, megölelt :), és azt mondta:
- Nnna, nyolc éve először fordul elő velünk, hogy egy gyerek sem a mi felelősségünk pár órára.
Gyorsan kitalálom honnan kezdjek neki a nagy csendnek, és futok, hogy megölelgessem.
...Fél egy után értem értük.
Már mesét olvasott nekik az óvónéni. Lelle alig akart eljönni. Még megvárták a végét, aztán mintha ez lenne a mindennapos rend, elköszönt, és jött.
Egész nap játszott, evett, ebédből kétszer kért.
A hátizsákját haza akarta hozni, kicsit újra kellett terveznie, amikor mondtam, hogy az bent marad.
- Sziasztok hátizsákok!
Aztán szaladt kifelé a fakanál cicával, amit Nóra néni készített neki.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar