És már nyári szünet van

Ismét hagytam, hogy elteljen több mint egy hónap.
Közben cseppet sem unatkoztunk... sokszor eszembe jutott, hogy milyen életszerűnek gondoltam pocakomban Hannával az elképzeléseimet arról, hogy milyen az, amikor már nem a pocakomban van.
Hát Borzsival is hasonló a helyzet.
Nagyon szeretjük, és el nem cserélném semmiért, de a valóságnak, meg a decukikiskutya érzésnek egymáshoz elég kevés a köze.
Borzsi ugyanis igazi eleven, egyre növekvő állat, akinek nagy szerencséje, hogy hiperédes, és ahogy azt már említettem, nagyon szeretjük.
Amúgy meg harapja a gyerekeket (engem már nem, és ha a gyerekek mellett vagyok, akkor velük sem próbálkozik), és ha húst nem ér, akkor legalábbis a ruháikat lukasztja sorra. Egyiknek sem örülünk, de a gyerekek testén a karcolásoknak végképp nem.
Az meg aztán igazán szívszaggató, amikor a gyerekek állnak a teraszajtónál, és bentről néznek kifelé, mérlegelve, hogy megéri-e kimenni az udvarra játszani.
Nos most, hogy Borzsiról a félelmetes fenevad képét sikerült felskiccelnem, nem is magyarázkodnék, mert felesleges elmondanom újra, hogy mennyire szeretjük, és hogy annyira mégsem vészes a helyzet, mert amúgy meg kimennek, és megküzdenek egymással, hogy aztán játszanak, meg bohóckodjanak, és az már nagyon örömteli szokott lenni. Meg gondolom Borzsi idővel megérti, hogy mi a rend, és már nem fogja megenni a gyerekeket akkor sem, ha Áron nem visít torkaszakadtából, hogy NEEEEEEM.
Este pedig, amikor kimegyek meditálni az ajtó elé, odajön mellém, leül, és az egyik mancsát ráteszi a combomra. Olyankor kibékülünk.

Lellét felvették az óvodába.
Nem gondoltam én komolyan, hogy oda is adom felveszik, mindenféle feltételeket szabtam magamban magunknak, és módfelett elégedetten puffogtam, hogy úgysem fog összejönni.
Végül legnagyobb meglepetésemre Lelle a Pillangóba került Mikolt mellé (aki még marad egy évig), Nóra nénihez. Az elég gyanús, hogy a Lelle és Nóra néni között viruló szerelem hátszél gyanánt kellett ahhoz, hogy legkisebbként (ő lesz egyedül ekkorka a vegyesben szeptemberben) bekerüljön.
Elnézegettem azon a héten, és egy kisbabát láttam. Gyorsan el is határoztam, hogy három napnál többre hetente egyelőre nem adom.
Azóta a pelust is ledobta magáról (a sétálgatok az Andrássyn négy gyerekkel meg három adag kakival egy mekiszacskóban kezdetű novellával később jövök), úgyhogy lassan nem marad kifogásom.
Ja, és Nóra nénivel leboltolták, Lelle katica lesz. Vagy alma. Vagy cseresznye.
Mikolt ótvaros.
Most ez okozza a szorongást aktuálisan. Nem is kicsit, mert bitang csúnya a dolog, és a szája alatt van, és kétszáz forintos nagyságú. Ma reggelre lett egy seb a vállán is, és most már nem tudom eldönteni, hogy a sarkán is az van-e, vagy csak egy sima horzsolás.
És rémeket látok, minden gyereken figyelem a (nem kevés) mindenféle sebet, és bármilyen terápiát csak félmegoldásnak érzek.
Közben meg olyan gyönyörű az ismét levágott hajával, hogy igyekszem ezt látni, meg a csodaszemeit, és ha végül mégis elkap a látvány, akkor hányingerem van, és gyomorgörcsöm, meg hidegrázásom.
Pedig nem is vagyok egy igazi parázós.
Lassan három hete nem cumizik.
Épp időben... most, hogy a bal alsó egyese mocorog.

Áronom nagyfiú. A múlt héten egyik nap egyszercsak azt vettem észre, hogy gyönyörű. Mindig is napsugár volt, de gyönyörűnek sosem láttam. Egészen mostanáig. Őrület. Csak nézem, hogy megnyúlt, formás, édes (akkor is, amikor elképesztő hisztit ad elő, és toporzékol, és lebutáz), és mindig jókedvű leszek tőle. Kivéve, amikor hisztizik, és toporzékol, és lebutáz, bár ez utóbbi is többnyire csak megmosolyogtat.
A héten ő még jár oviba (Mikolt is ment volna, de ótvarosan mégse küldtem), hősiesen viseli az összevont csoportokat, meg az összevissza óvónéniket. Gondolkodom, hogy ne vigyem, de amilyen lassan haladok, vége lesz a hétnek, és jövő héten meg már nem megy.
Gondoltam Hannának is jár egy kis majdnemegykeség, de ez az ótvar jól bezavart.
Áron meg azzal jött haza, hogy két nagycsoportos csúfolja az udvaron. Már korábban is mondta, és annyira megható, ahogyan kezeli ezt. Nem bántja őket, csak odébbmegy.
Bennem meg alkalomról alkalomra erősebb a késztetés, hogy mondjak valamit, mostanra lett elegem, és végigbeszéltük, hogy mi lenne a legjobb a reakciómentesség mellett.
Abban maradtunk, hogy azt mondja, hogy ilyen butaságokat csak a bébik beszélnek, az okos nagyfiúk inkább védik a kisebbeket.
Áron gondolkodott egy darabig ezen, és arra jutott, hogy:
1. a bébik nem tudnak beszélni
2. túl hosszú ez ahhoz, hogy ezek a bébik türelemmel kivárják míg végigmondja.
Szerintem beszélek egy óvónővel.
Sigie néni elment. Eléggé bánatosan vettük tudomásul, de elkértem a telefonszámát, mert ha óvónénink nem is lehet, attól még néha jöhetne a gyerekekhez. Ez jutott eszembe.
Hanna megkapta élete első igazi, keménykötéses bizonyítványát.
Ritkán hatódom meg kifelé, legalábbis mindig úgy érzem, hogy belül ömlenek a könnyeim, de mégsem lehet fotózni csurgó patakokkal. Az anyák napi ünnepségen már majdnem sírtam, de ez a mai egyszerű kis évzáró komoly önfegyelmet követelt tőlem.
A három kislánnyal pont elkéstünk (olyan jellemző) volna,ha időben kezdődik. Autóval otthonról kb 400 méter a suli, de már nem volt merszem megkockáztatni, hogy gyalogolunk. Kilenc óra volt, mikor felugrattam a kerítés melletti buckára, kézifék, csikorgó kerekek, ugrás, majd rohanás. Lellének nem volt kedve a futáshoz, úgyhogy gyors döntést hoztam, és átdobáltam őket a suli kerítésén, és én is utánuk másztam. Impozáns jelenet lehettünk, ahogy libbentek a szoknyák, de végülis még a himnusz előtt beértünk.
Kifelé is másztam, mert a rámbízott csokikat meg az autóban hagytam abban a hitben, hogy lesétálunk a kisiskolásba, és majd út közben kiveszem ami még kell, de valamiért nem mentünk sehova, így aztán ez volt a legrövidebb út. A fotóscuccot meg hiába vittem, mert aksi nélkül nem használható...
A bizonyítvány.
Félévkor volt pár olyasmi, amiről tudtam, hogy figyelmet igényel tőlünk, és örültem is neki, hogy ezek mind szem elé kerültek. De mert nem éreztem, hogy Hanna ugrásszerűen javított volna ezek közül bármiben, semmit nem vártam ettől a mostani szöveges értékeléstől.
Mondjuk jobban belegondolva amúgy sem, és szerencsére az egész osztályünnep arról szólt, hogy mekkora öröm, hogy mindenki ennek a kis közösségnek a része, mellesleg megtanult egy csomó hasznosságot is, de végülis a lényeg, hogy itt a nyár, és amit kellett megtettek, most már lehet pihenni. (Mondjuk pl. a szövegértés év végi felmérésének osztályátlaga (ami gondolom egy központilag meghatározott valami) 92%, úgyhogy abban nincs hiba, hogy mennyire ügyesek ezek a gyerekek)
Szóval a bizonyítvány.
Hanna írástempója lassú.
Ez eddig sem volt másként.
Viszont dicséretet kapott írásból, környezetből, rajzból, technikából, drámából (Rea néni egyszer elkapott az udvaron, hogy Hanna abba ne hagyja a drámát, mert van hozzá tehetsége) és néptáncból. Minden más csak rendesen szép.
Meghatódtam mondom...
Azért a múlt héten még volt egy kis kilengés magatartásügyben, ami egy vacak kis félreértésből adódott, én meg végigszorongtam egy fél napot, hogy hogyan rendezzem mindenkivel amit kell, de végül az is megoldódott, úgyhogy mostmár tényleg csak az öröm maradt, meg a nyári szünet. Ha lesz majd erőm leírom, csak a történeti hűség kedvéért... mert ebben a családban eddig még mindenkinek volt falhozállós sztorija, miért épp Hanna maradjon ki. Szegény, elég szomorú volt miatta...
Volt még zeneiskolai felvételi, meg balettbemutató, meg Dani is elment négy napra, előtte meg kettőre.
Pörögnek a hetek.
Lassan megint szülinapozhatunk.

A kedélyekről

Mikolt arca gyönyörű.
Az eredeti állapothoz képest persze nem, de a legdurvább verziót tekintve mindenképpen.
Azt nem mondom, hogy egyszerű volt megemészteni a látványt, meg annak az érzésnek a súlyát, hogy enyém a felelősség, és gőzöm sincs, hogy mitévő legyek... akkor se, ha ezer orvos nézi végig, és ad csodaszereket.
Pláne, hogy legbelül azt éreztem, hogy a hagyományos leáztatjuk, bekenjük mód nem jó.
Hanna pár hónapos korában ezt tettük, ketten kellettünk hozzá, mert le kellett fogni, szegény nem is tudta, hogy mi történik vele, a szívem szakadt meg, hogy bántom, ő meg a helyzetre haragszik, rám nem...
Szóval akkor sikerült egy sokkal nagyobb sebet okoznom, mint kellett volna, pusztán a túlbuzgóságom miatt, és emlékeim szerint elég hosszan meglátszott a nyom. (Ma már nincs, ezt Mikolt óta többször ellenőriztem... csak a bcg helye nagyobb az átlagnál, amit szintén ennek az ótvarnak köszönhet. Meg nekem.)
Mikolt nem kapott antibiotikumot. Belülről legalábbis nem.
Kapott viszont homeos keveréket (azért nem írom, hogy mit, mert ugyanattól egy másik gyerek ugyanerre mást kapott), és mellette a sebét naponta háromszor töröltem át alkoholos gézzel nagyon finoman (nem áztattam egyáltalán), és beszórtam antiszeptikus hintőporral, a legdurvább napokon tetránossal (itt volt egy kis antibiotikumos rásegítés).
Egyáltalán nem érte víz a bőrét a seb környékén sem, és végig le volt takarva úgy, hogy levegőzzön a kötés alatt.
Öt napja kezelem így, az addig iszonyat durva, terjedő cucc egy nap alatt állt le, és kezdett gyógyulni, három nap után leesett az első adag, páncélvastag hegg. Azóta pedig ilyen.
Valahol olvastam, hogy a grapefruitmag kivonat az ótvart okozó baktériumok ellenszere. Ha lett volna itthon, biztos kipróbálom.

Nagyon gondolkodom rajta, hogy feltegyem a múlt szerdai képet, de annyira durva, hogy a gyerekvédelmisek biztosan előkapnak érte...
Na mindegy, még a poszt végéig kitalálom, de most, hogy ilyen csodásan megnyugodtam Mikolt felől, ma reggel Áron három hányással kezdte a napot, majd olyan hasmenéssel folytatta, amilyet utoljára Mimi produkált négy és fél évvel ezelőtt.
12 kisgyatyát mostam ma délig, amikor feladtam és pelust kapott.
Szegénykém, amúgy nagyon hősiesen viselte a dolgot, egyedül akkor szomorodott el, amikor a többiek paradicsomlevest ettek. Neki végül vettünk húsleveset, és ehetett főtt krumplit is, amennyit akart.
Ha sztoikus nyugalommal nem is, de mindenképpen várom hogy végre elkezdődjön az idei vakáció. Áron bő definíciót kért:
Az a naphosszat láblógatós időszak, amikor lényegében csak annyi a dolgunk, hogy kitaláljuk, hogy most mászunk fel a cseresznyefára vagy medencézés után.
Megosztom, aztán legfeljebb nem nézegetjük sokat...

Mikolt első foghíja

Egy ideje mozgott az a fogacska.
Valamikor, nem sokkal ezelőtt egy autózós beszélgetés során mondtam neki, hogy a születésnapját már lehet, hogy egy fogacskával kevesebbel ünnepeljük majd.
Dani nem volt itthon, eléggé elhúzódott az este, épp elcsendesedett mindenki, amikor Mimi kikiabált a sötétből:
- Mama, kihúztam a fogamat.
Egy pillanatig ráncoltam csak a szemöldököm (mit kiabál ez a gyerek...), aztán leesett.
Mindenki talpra ugrott, körbetáncoltuk Mikoltot, aki a kis kezében szorongatta a kincset, és folyt a vér a szájából. :)
Addig csavargatta a bal alsó egyest, míg végül a kezében nem maradt.


Könnyekig hatódtam...
Tényleg ilyen nagylány már Ő is?
Felfoghatatlan.
Azóta meg csak nézegetem a kis lukat a gyöngyök között, és gyönyörűnek látom. :)
Mikolt pedig minden nap be akar menni az oviba, hogy elmesélje Nóra néninek, hogy milyen bátor volt és sovány vigasz, hogy nem kell sokat várnia szeptemberig.

Lelle a hős

Édesanyám szabadságon van, aminek mindannyian nagyon örülünk.
Ő pihen, annak, a gyerekek meg néha nála vannak (amikor én dolgozom), mi meg annak.
Egyik délben, ebéd közben Áron inni kért.
Hideg vizet ivott (ő az a gyerek, akinek a fagyit is meg kellene melegíteni, mert túl hideg általában):
- Mama, tudod nekem jó a hideg víz is, mert én téli gyerek vagyok.
Lelle spenóttól maszatos arcát Áronra szegezve kontrázott:
- Én szeretem a hideg vizet. Nem téli gyerek vagyok, hanem hős.

Egészen biztos

... hogy nem vagyok teljesen normális...
Holnap reggel Hannának balett tábor kezdődik, hazahozós, de kilenctől négyig fullprogram.
Csütörtöktől három nap Agárd.
A két középső valamikor elmegy a nagyszülőkkel Zánkára, pakolás, aggódás, Áron először megy ilyen messzire nélkülem.
Lelle pénteken három éves lesz. A lelkiismeret furdalásom leírhatatlan, Agárdot szépen rászerveztem erre.
Vasárnap családi ünneplés...
Három nap Zánka van mögöttünk, itt volt Sam és Isabella pár napot, kedden és csütörtökön délelőtt dolgozom (mindig), közben volt egy családfotózásom, és van két adagnyi lemaradásom.
És akkor két óra két perckor alvás helyett azon agyalok, hogy Mikolt hatodik szülinapjára kinyomtassam-e a blog rá vonatkozó részét, vagy inkább válogassak simán csak képeket. Mert a hatodik olyan fontos szülinap.

Tombol a nyár

Egy csomó mindenről szeretnék írni, csak épp rohan ez a nyár velünk, de nagyon.
Most épp itthon, egy alig huszonnégy órás pihenőre, Zánkáról estünk haza este, és vasárnap hajnalban indulunk is tovább Erdélybe.
Most járt le egy mosás, és még aludni is jó lenne...
Amiről mindenképpen meg akartam hirtelenjében emlékezni, az a tegnapi nap.
Tegnap volt ugyanis a névnapom, ez mellékes, a 10. házassági évfordulónk, ez nem az, és tegnap este kaptam egy sms-t, miszerint nem hivatalosan, de benne vagyok abban a 60ban, akik szeptembertől a Bárczin levelezőn megkezdhetik főiskolás pályafutásukat.
Tudom, tudom, ezt nem így szoktam.
Kavarog bennem mindenféle, rengeteg érzés meg gondolat, de most megyek és kiteregetek :).

Az a helyzet

:) hogy elszaladt a nyár.
Annyi de annyi vicces helyzet volt benne, hogy mind külön posztot érdemelne, de én már nem ígérek semmit.
Abba legalább nem lehet belebukni.
Mondjuk ha kétpercenként ledob a google, akkor feladom, pedig már majdnem belejöttem az írásba.
Nos iskolalázban égek. Meg ovisban is, és kevésbé láz ez, mint színtiszta para, de elsőre ennyi idő után mégsem szalonképes azonnal ilyen szavakkal nyitni.
Ettől még a tény tény.
Leginkább pedig a felkészületlenségem miatt az érzés (hogy Mikoltnak oltást kellene kapnia, meg Borzsinak is, nekem meg valamit kinyomtatni, amit egyelőre meg sem találtam, és biztosan van még vagy hat dolog, amiről elfeledkeztem). Írnom kellene. Naugye.
Azért tegnap már gyártottunk Hannával egy új technika és rajzdobozt (kisebb kellett mint a tavalyi). Természetesen a lehető legkacifántosabb módon kezdtem neki, jól belebuktam (ez a titka a pulzusszámcsökkentésnek), aztán lett egy olyan doboz, hogy még. Igaz hogy kicsit karácsonyos (szarvasos, hópelyhes, de barna meg bézs meg picit óarany, és gyönyörű), de lesz még itt karácsony. Ahogy magamat ismerem, idén nagyon hamar ideér.
És nemcsak doboz lett, hanem került is bele minden ami kellett bele.
Picit lehiggadtam.
Pedig nyomtatni még mindig nem tudom honnan kellene, és a nyomtatónk sem jó.
Mondjuk a tervem az volt, hogy írok mindegyik gyerekről pár sort, de ez ma sem fog összejönni. :)
Pedig volt két szülinap is..
Ami telik tőlem, az ez a kép. :) Július elsejéről.

Megint iskola

Tele van a szívem Hannával.
Míg a többi csak ovis, megengedem magunknak, hogy egymás után mindenkire jusson figyelem az indulásnál, így most Hanna a kitüntetett. A többieknek még a héten nyári szünet lesz.
Egy hete még hallani sem akart arról, hogy iskolába menjen, ma meg alig tudott elaludni az izgatottságtól.
Ez már a második év.
Már nem ő a legkisebb az iskolában, sőt átköltöztek a nagysuliba, igazi nagyok közé, amitől persze féltem is, meg igyekszem elfogadni, hogy ismét lekerült róla egy burok.
Dóri néni változatlanul olyan amilyen tanítót szerettem volna mindig is, a múlt héten, amikor befizettem az ebédet (vállveregetős, mindig mi maradunk le ezzel), benéztem a termükbe ahol (azon kívül hogy kifestettünk) a padokra a szívecskék már fel voltak ragasztva.
Nyugodt vagyok, mert tudom, hogy a sokminden ellenére, (ami zömmel az oktatás milyenségét jelenti most nekem...) jó helyre megy.
Annak ellenére nyugodt vagyok, hogy a programok tömkelege várja hogy megoldjam a logisztikát, arról mondjuk nem is beszélve, hogy vajon Hanna fogja-e bírni. Sosem voltam a túlterhelés híve, de ha menni fog, akkor majd megy. Ha meg nem, akkor várunk még egy évet valamivel.
Most úgy néz ki, hogy lesz egy úszás, két szinkronúszás, két síedzés, egy balettóra, két német, és két szolfézs. Egészen rettenetesen néz ki leírva... És hegedű még nincs is idén...
Mindenesetre holnap évnyitó. Ma felpróbálta az ünneplőt. A tavalyi még jó rá, csak cipőből kellett új. :) Pedig egészen biztos, hogy nőtt.
Jajj hát tele van a szívem vele.
Rövid volt ez a nyár...

Iskoláról, iskolásokról, óvodáról, óvodásokról

Hanna elfáradt.
Pedig ez még csak az első hét volt, és az úszáson kívül (jajj egyszer megmutatom, hogy milyen szépen, és nem vagyok elfogult, de pont olyan, mintha táncolna, tényleg :)) nem is volt más különórája, ha nem számolom a németet. Nem mondanám, hogy abból, amit eddig hallottam, nagyon meg lennék győzve arról, hogy ez az amire vágytam, de még adok egy pár alkalomnyi időt hogy konkrét véleményt formáljak.
Szerdán kiderült hogy a két szolfézs mellé mégiscsak befér a hegedű is, na ekkor érte el a szorongásom a tetőfokát.
Ez lesz a próbahét, kiderül, hogy sikerül-e megírnia a leckéjét egyáltalán, és marad-e ideje, meg főként energiája játékra vagy sem.
A logisztikáról nem is beszélve.
És akkor itt jönnek a képbe az ovisok.
Mikolt és Áron szerdától már voltak, gyakorlatilag közfelháborodás kísérte a keddi napot, miszerint ha Hanna mehet suliba, akkor ők mennek oviba. Mondjam, hogy már csütörtökön fáradtak voltak?
Lelle holnap megy először.
Eddig mindenkit elhoztam ebéd után, még Hanna elsős órarendje is egészen jól illeszkedett a napirendhez. Mostantól nagyon más minden, a héten többször álldogáltam Lellével meg a korgó hasával az aulában ezerféle ígéretet téve, Hannára várva...
Jajj nagyon nehéz, de úgy tűnik, a legjobb megoldás ha az ovisok bent alszanak.
Akkor legalább mindenki ágyban van egykor, háromkor meg már lehet értük menni.
Ha bentalvósak lesznek, akkor Hannának nem kell egyedül mennie hegedűre, meg onnan sem kell egyedül hazasétálnia. Amit azért nagyon nem szeretnék.
Meg persze azt sem, hogy a kicsik bentalvósak legyenek.
Azért hiába is negyedik, Lelle leválása épp olyan szívbemarkoló, mint az előző háromé volt. Ráadásul baba még...
És ha mindez nem lenne elég, itt van nekem ez a várvavárt főiskola.
Ahova a múlt hét csütörtökön elmentem beiratkozni.
És ahol az derült ki, hogy minden egyéb emlékemet felülírva, a rendszerben 400 (igen) ezer forint tartozásom van, még PPKs koromból. Konkrétan 2004ből 200 és 2005ből is 200.
Nem mondom, hogy nem érintett érzékenyen, mert ugye még emellett költségtérítéses is lennék...
Arról most nem is írok részletesen, hogy mennyire hihetetlenül abszurd az egész...
Több környi egyeztetés után a különböző helyeken székelő TOkkal úgy jöttem haza, hogy a legjobban akkor járok, ha találok befizetést igazoló csekket, számlát, bármit.
Haha...
Mondjuk csodák éppen vannak, mert találtam.
Pont azt, amit ők nem. Elég béna dolog, és adminisztrációs hibának meg durva, de radikálisan lecsökkent a követelhető összeg, viszont míg nem kapok választ a mai levelemre, hogy fussak beiratkozni, mert szabad nekem is, addig nem vagyok aktív főiskolai hallgató.
Ami azért nem túl jó érzés.
Viszont a TOn jó volt.
Ami pedig meglehetősen újszerű, és jó.

Mikolt meg a rrrrr

Lassan egy éve, hogy Hannára várva az iskolaudvaron két anyuka a logopédiáról, jobban mondva az r hang képzéséről, meg annak gyakorlásáról beszélgetett.
Itthon aztán kaptam is egy vékony műanyag rudacskát, és kb két perc alatt Áron már pergetett is. Mikolt is próbálgatta, de neki sehogyan sem sikerült. Pedig nagyon lelkes volt akkor is, meg azóta is, de a franciás torokhangú r-en kívül nem járt sikerrel.
Áront nem izgatta túlságosan a dolog, ő maradt a j-nél r helyett, és néha, játékból pergetett egy répát vagy retket.
Mígnem nyár végén, a Balatonnál Mikoltnak ismét becsípődött a gyakorolhatnék. Épp volt nálunk egy
jégkrémes pálcika, azt adtam a szájába, de az túl szélesnek bizonyult, viszont motivációnak megtette. A házban kerítettem neki egy hurkapálcát, és tessék. Pár perc után megtalálta a jó helyet.
Persze hátul még, és csak hosszan tudta akkoriban ejteni, de végtelenül örült, ahogy mi is, meg nagyon büszke volt, ahogy mi is.
Mostanra sokkal előrébb került a nyelve, és a nagyon bonyolult szavaknál még hosszan kell ropogtatnia, de pl az Áron már minden gond nélkül, csodásan jön a kis szájából.
Ahonnan azóta a második fogacska is kipottyant. Dátum szerint 09.04-én. Pottyant... az autóban ültünk, amikor előreszólt, hogy Mama, kihúztam a fogamat. És tényleg. Ismerek hasonlóan türelmetlen csajt a családban... :)
Gondoltam megosztom, hogy milyen amikor perget, és hamár, akkor úgy, hogy azt olvasás közben teszi.
Minden alkalommal meglepődöm, hogy Mikolt ekkora már. Hullanak a fogai, mesét olvas a testvéreinek... a héten mértük, 118 cm, és 21 kg. Mondjam, hogy iskolaérett?

Katica

Elment a kicsike óvodába.
És még egy rendes elsőnapos fényképet se csináltam róla, mert lemerült az akku...
Én még sosem sírtam, legfeljebb nagyon meghatódtam amikor a többiek elindultak, ez a mostani elválás volt az eddigi legnehezebb. Pont addig sikerült tartanom magam, amíg lelkesen integettünk egymásnak. Ők a kigördülő autóból, én a bejárat elől.
Dani vitte őt is, és pont ahogy a többieket, Lellét sem szoktatta.
Végülis két hónapos kora óta szokja, hogy egyszer ő is óvodás lesz.
Mikolt csütörtök óta várta, mikor lehet végre nagytestvér.
Ma reggel, míg Lellének épp hogy résnyire nyílt a szeme, már csacsogott mindenféle bennfentes dolgokról, Daninak azt sem engedte, hogy levegye a cipőt, azt is ő akarta. Aztán kézenfogta, és bevitte a csoportba, gondolom ahogy ígérte, babakonyházni.
Ebéd után megyek értük.
Dani, mikor hazajött, megölelt :), és azt mondta:
- Nnna, nyolc éve először fordul elő velünk, hogy egy gyerek sem a mi felelősségünk pár órára.
Gyorsan kitalálom honnan kezdjek neki a nagy csendnek, és futok, hogy megölelgessem.
...
Fél egy után értem értük.
Már mesét olvasott nekik az óvónéni. Lelle alig akart eljönni. Még megvárták a végét, aztán mintha ez lenne a mindennapos rend, elköszönt, és jött.
Egész nap játszott, evett, ebédből kétszer kért.
A hátizsákját haza akarta hozni, kicsit újra kellett terveznie, amikor mondtam, hogy az bent marad.
- Sziasztok hátizsákok!
Aztán szaladt kifelé a fakanál cicával, amit Nóra néni készített neki.

A rengeteg sok időmről

Minden gyerek elmegy reggel, és hetente háromszor csak délután látom őket viszont.
Ők jól vannak.
Nekem fél egykor már komoly elvonási tüneteim vannak.
De hogy a munka, tanulás, egyebek mellett nehogy azzal töltsem a délelőttöket, hogy a sorsom felett sopánkodom, kiválogattam a gyerekek szekrényeiből a kinőtt ruhákat. Meg azokat, amiket csak egyszer vettek fel.
És most van egy hatalmas kupac.
Gondoltam a jövő héten felteszem a Böngészdére...
Valakit érint? :)

Egy hét off

Síelni voltunk.
Az egész család.
Sőt, Petit is elvittük, így aztán olyan volt, mint annakidején. :)
Őszintén szólva felülmúlta minden várakozásomat az egész, a szállástól kezdve a sí élményéig, a gyerekek csúszkálásán keresztül a mostanában nem felhőtlen felnőttlétig.
Szóval szuper volt, pedig ezt egy ideje csak óvatosan szoktam kimondani, mert félő, hogy cinizmusnak hangzik a számból.
Hálás vagyok, hogy végül az utolsó vizsgán is túl úgy döntöttem, hogy Lellével mi is csatlakozunk a többiekhez, mert amit Lelle produkált, arra nincs is igazán szó :)
Meg is mutatom inkább mozgó képpel, annyira áll leesős az egész élmény, ahogy ez a kis hógombóc négy nap alatt gyakorlatilag megtanult síelni.
Ez az első nap készült, Lelli életében első alkalommal áll sílécen.
A második csúszás után kiabált velünk, hogy mostantól egyedül óhajt síelni, egyáltalán ne segítsünk neki.
A morcos ábrázat annak szól, hogy a nagyok elmentek a csákányos felvonóval, őt pedig lent hagyták a minipályán.

Ez pedig a negyedik nap, az utolsó csúszás :) Némileg megváltozott az időjárás...

A nagyobbak közül Mikoltnak azt mondta Péter bácsi (miután a hóeke helyett ő már párhuzamos léccel fordul), hogy itt az ideje, hogy szóljon nekünk a sportrepülő vásárlása miatt, merthogy az is jár neki a síbotok mellé. Hanna a fekete pályán síelt, Áron pedig egyszerűen hozta a formáját. :) Hol kevesebb, hol több lelkesedéssel csúszkált, a végére azért ő is belejött. Nagyon érdekes élmény látni, hogy amin minikorában annyit dolgoztunk, az a mai napig, ha új mozgásformát kell elsajátítania, akkor felbukkan. Motiválni kell, akkor működik, de amint a figyelme kicsit is enged, teljesen lekvárrá válik :) Az oktatók szerint kicsit elvarázsolt :), én tudom az okot, és irtó büszke vagyok rá, hogy milyen ügyes, drága kis ember.
A szombatot Kapuváron töltöttük meleg vízben ázva, bár a kerek sarokkádat elnézegetve saját wellnessünk volt szó mi szó :)

Igyekszem visszazökkenni... :)

Angyal

Az almáspite.
A tészta, amit a kezével gyúrt gyerekkoromban.
Kislányom mit tegyek rá?
Sót.
A telek felé menet félúton, a takarékszövetkezet után mindig kaptunk savanyú cukrot.
Utáltunk borsót szedni, meg cseresznyét, és meggyet is.
Hazafelé az iskolából minden nap kiabáltunk egymással, általában kikaptunk miatta.
A szivásgombóc.
A csokitorta. Kell bele egy kis rumaroma.
Kislány volt, amikor elment az édesanyja.
Nem lehetett pontosan tudni, hogy aznap született mint én, vagy egy nappal később.
Négy elemi, ennyi volt a végzettsége.
A kezében halt meg az első gyereke.
Negyven éve, hogy fájt a lába.
A dédunokák elhordták a botját.
Soha nem kellett előre szólnunk ha mentünk hozzá.
Soha nem kérdezte merre csavarogtunk, mikor jövünk legközelebb.
Csak örült.
Nagyon hosszú ideje két helyre járt, templomba, és a dédunokák születésnapját megünnepelni.
Kedden voltam nála a kórházban.
Nagyon gyenge volt, de szívesen beszélgetett.
Fogtam a kezét.
Másfél óra után jöttünk el tőle, talán életemben először mondtam neki, hogy nagyon szeretem.
Még egyszer visszamentem, és újra és újra megpuszilgattam.
Olyan selymes volt a bőre, mint a kisbabáknak.
Szerdán az intenzívre vitték.
Nem mehettünk be hozzá.
A legbölcsebb Ember volt, akit valaha ismertem. Tiszta szívű, tiszta lelkű.
Folyton sírok.
Pedig itt van, tudom.
Egy igazi Angyalt kaptunk ma hajnalban...

A táncos lányok, meg a lovag

Nehezen kezdek el írni... de mert ez a blog a gyerekekről szól, nekem pedig észrevétlen, de mégiscsak elvonási tüneteim vannak, írok.
Dédi, a napok múlásával egyre mélyebbre kerül a szívembe, minden pillanatra ráül egy leheletnyi fátyol, és egy csepp lebegés, de azt hiszem az elengedésnek most tapasztalom meg egy újabb, teljesebb módját. Hálás vagyok érte.
Hanna az idén kimaradt a farsangból, síelni voltunk, mikor az osztály mulatott. Indiai táncosnő szeretett volna lenni. :)
Mikolt első ötlete a teknősbéka volt, szenzációs, gondoltam, és igyekeztem elhinni, hogy marad ennél. Lehetett bennem azért némi szkepticizmus, mert nem álltam neki a jelmez megvalósításának azonnal... Az utolsó héten végül természetesen változott a terv.
Lelle előbb pillangó, majd királylány, aztán menyasszony, végül balerina jelmezt kért, mindhez szárnyat. Tulajdonképpen bármit is választott volna, lett volna itthon alapanyag, így őt is az utolsó napra hagytam kivitelezés ügyileg.
Áron. :) Idén is az első gondolata a pókember volt, amihez előtúrtak Hannával egy jelmezt is, az egyik kosár aljában őrizgettem évek óta, reménykedve, hogy átnövi lassan. Nem volt hozzá maszk, emiatt hamar elvesztette az érdeklődést. A második befutó a sárkány lett volna, amihez igazából reptető szárnyakat kért a kisfiam, ezzel kicsit meggyűlt a bajom, úgyhogy nagyon finoman elkezdtem terelgetni valami más felé.
Lehetne mondjuk lovag.
Ehhez kapott egy kardot meg egy pajzsot a születésnapjára a nagypapától, igazi kézzel készített mestermunka, és adott volt egy kicsit kinőtt lovagruha is, amit még anyukám hozott az oviból, szerintem három éve.
Már csak a sisak hiányzott.
Pali kezében volt a döntés, ha el tudja készíteni, akkor nyert a lovagjelmez, ha nem, akkor az idő közben a birtokunkba jutott Nanu maszkhoz kell kitalálnom valami ruhát.
Pali persze nekilátott, elsőre kicsi lett a sisak alapja, fővakarás, aztán kis turkálás a lomok között, és lőn.
Vasárnap este egy törött tűzoltósisakkal engedtük haza.
A farsang csütörtökön volt, kedd este készen volt a sisak, szerda este pedig elkészítettem az utolsó kiegészítőt, a piros palástot is.
A lányok kedden az indiai ruhák és a bindi mellett tették le a voksukat, köszönet a szépséges ruhákért Szilvinek, egyben némi melegség szívtájékon Malajzia emlékének.
Nekem a farsang minden évben egy mesevilág, nem tudok betelni milyen csodásak, és mennyire belefelejtkeznek ebbe a varázsba. :)
Idén sem volt ez másként, sőt. Hogy már Lelle is farsangozott... Hát nincs már kisbabánk :))))

Kezdjük az ősszel

Az életem egy véget nem érő nyaralás, vetette a szememre az egyik ismerős :). Olyannyira igaza van, hogy a Horvátországból hazahozott zsákok még mindig a lakás különböző pontján állják az utunkat, az amúgy tiszta ruhákkal. Ma döbbentem rá, hogy lehet oka.
A nyárról készült képek a fbon fent vannak, és tényleg úgy látszik, hogy hosszú, tartalmas időszak volt ez nekünk, ami igaz is, bár melléteszem azt a tényt is, hogy az elmúlt négy évben, ami a családot illeti ez volt a legnehezebb. Lelkileg leginkább, nekem sokszor fizikailag is.
Dióhéjban a legjobbak, befejeztem az első évet a főiskolán, mostantól egy évig állami finanszírozásban tudom folytatni, és végül hat félév lesz csak, nem nyolc (mindjárt félidő).
Mikolt elballagott az oviból, hatalmasat nyúlt, és szorongva várta az első iskolai napot.
Erzsi néni, a tanító nénije felénk fogalom, ezt tudtuk, és szerettük volna hogy ő legyen az, aki Mikolttal tölti ez első négy évet. Így alakult, és az első nap óta minden nap van valami apróság, ami miatt úgy érzem, hogy örökké hálásak leszünk neki. Majd írok Mikolt napjairól részletesen is, ha sikerül életet tölteni a blogba.
Hanna iskolás. A nyáron számtalanszor elmondta, hogy harmadikosnak lenni azért elég durva.
Az ovisok tejföl szőke haja, barna bőre, kék szeme kicsit mindig visszarángat a nyárba, még akkor is amikor kapucnit kell húzni a fejükre reggelente.
(Tulajdonképpen azért írok most, mert hosszabb mondanivaló gyűlt össze egy fb posztnál, és hiányzik az írás)
Szóval a mai bejegyzés apropója, hogy a lányok bringával mennek iskolába. Hanna másik épületbe jár mint Mimi, logisztikailag úgy jön ki jól, hogy együtt eltekerünk a sarokig, onnan Mimi meg én jobbra, Hanna meg át a zebrán. Ma senkinek nem volt különórája, a kicsiket is elhoztam az oviból ebéd után, és bringával elmentünk a nagyok elé. Még reggel kértem Erzsit, hogy szóljanak be Hannának (egymással szemben van a napközis termük, ami szerencse és véletlen és nagyon örülök neki), hogy Mikolt is hazajöhet vele. (Nem a harmadik a durva, hanem hogy ekkorák már...)
Szóval kanyarodunk be a suli utcájába, amikor jön szembe egymás mögött a két kislány. Vannak pillanatok, amikor szétomlik a büszkeség bennem, ez most egy ilyen volt. Először fel sem fogtam, hogy ők azok, csak szimplán jólesett nézni, ahogy gurul egymás mögött teljes rendben, békében két hatalmas iskolatáska. Aztán megérkezett a felismerés, és olyan jólesett tudni, hogy ezek a mieink, meg lehet őket ölelgetni. És haza lehet őket engedni az iskolából egyedül.
Itthon kérdeztem Mimit, hogy van e még leckéje. Aszongya nincs. Mégpedig azért, mert amit ma órán vettek, majd amit hfnak kaptak azt ő már tegnap délután megcsinálta itthon (amikor egyébkent aludt egyet, majd Hannát vittük edzésre, aztán az oviban voltunk...). De ne aggódjak, mert végül volt amit kiradírozott, hogy újra meg tudja csinálni.
Kezdem érteni, hogy miért van az üzenőjében a beírás: Mintagyerek.

A tárgyak csapodár természete

Hannának a héten már volt edzése. Kedden a pulcsiját hagyta ott: Mamika csodálkoztam is, hogy azt mondtad vegyem fel a kapucnit ha kijövünk.
Ma én mentem érte, még zuhanyzott, kicsit nógattan, teljesen feleslegesen, végül segítettem neki. Többek között elpakoltam a holmiját.
Ja a fürdőruha és az úszószemüveg nem volt a hátizsákban amikor itthon kipakoltam belőle.
Nehezen szokjuk az év elejét.

Addikt

Megünnepeltük.
A krónika később, most Áronról.
A múlt héten megtanulta pergetni az r betűt. Nem hittem, hogy ilyen gyorsan fog menni, de két perc alatt érzett rá. Azóta a szavak elején, ha figyel, berreg.
Hogy honnan tudja a répa, retek, mogyorót, nem tudom, de ezt gyakorolja lelkesen, így:
- Brrrrépa, brrrretek, brrrrmogyojó. :)
Tegnap este a fürdés után törölgettem, a legigézőbb arcát kapta magára, és körbeduruzsolt:
- Mama, simogathatom a karod felső részét?
Csak hogy teljesen egyértelmű legyen...
:)

Hanna olvas, Lelle beszél

A múlt héten négy betűs szavakkal indult. Azóta Hannának betűéhsége van, mindenre kíváncsi.
Ma délután a tejesdobozon olvasta el a feliratot, fordítva. Mivel így is, úgy is értelmetlen volt számára, nem foglalkozott vele. Csak hallgattam, aztán leesett, mit hallok. Megforítottam a dobozt, Hanna fáradhatatlanul betűzött tovább. Hibátlanul, egy betűt kérdezett.
A szó ez volt:
Laktózmentes.
Karácsonykor mesekönyvet fog olvasni?...
Lelle beszédfejlődése ismét ugrásszerűen lendült egyet. Egyes szám első személyben kezd beszélni magáról, kivéve, ha beleilleszti azt is, hogy Lelle.
Ma, míg Hanna betűzgetett, Lelle ezekkel a mondatokkal kápráztatott, persze könnyen lehet, hogy elfogult vagyok, nade mégiscsak egy huszonhét hónaposról van szó, aki három hónapja beszél:
- Mama, én is kérhetek nutellás kenyeret?
- Mama, pillanat, máris jövök.
- Mama, nézni akarom... Hol a szája, hol a pólója?

Elakadt

Hét év óta először nem írok.
Nemrég egy barát azt mondta, szívesen olvasná a blogomat. Olvassa egyébként. Értettem.
Egy elképzelhetetlenül rohanó időszakban mentegetem magam itt is, hogy nincs időm.
Pedig nem igaz.
Amire akarok, arra van. Ezt már régen beépítettem a felnőtt skilljeim közé. Mégcsak nem is érzem magam rosszul tőle, és ez nagyobb szó, mint beépíteni. Szerintem.
Egyszerűen csak többet beszélgetek, többször fekszem le három után, kevesebbel is beérik belőlem a gyerekeim (talán nem csontig rágnak már, de ebben hirtelen nem is vagyok olyan biztos...), és rengeteg az olyasmi, amiről nem írhatok, mert nem csak rólam szól.
Ez így együtt pedig sok.
Ez a blog attól az enyém, hogy őszintén, csupaszon itt vagyok benne.
Minden botlásommal, kétségemmel, kérdésemmel, önazonosan.
Most pedig ismét új utat járok, mögöttem két és fél év történéseivel, amibe néha belehaltam, néha erőt merítettem, néha megpróbáltam rálegyintve fittyet hányni, néha pedig önkívületben kiabáltam miatta.
Sokminden változott, bennem is, körülöttem is, sokszor csodálkozom rá önmagamra, és figyelek értetlenül, de alapvetően nyitottan szemlélem a minimetamorfózist, és megmosolygom magam, mert ami állandó maradt, az ismét csak az, hogy nem a könnyebb utat választom.
Akarok írni, szeretném, ha kidobálva minden lapot engedhetném, hogy bárki lásson lemeztelenítve, ebben a tekintetben minden a régi.
Kifésülgetem a kócokat, leporolom az emlékeket, és írok a gyerekekről is.
Aztán majd drága Tite, beszélgetünk a teraszon.

December

Az idén is maradt a minimálprojekt adventi vödör.
Vasárnap ebéd közben leporoltam a tavalyit (a nyuszis ágak a lépcsőfordulóban a húsvétot várják, ez a bádogcserép pedig tavaly óta a konyha dísze... nincs szívem eltenni őket), kicseréltem a sárgalencsét fehérbabra (a konzerv, amitől kevesebb bab kellett a régi, a dedek kérdőre is vontak, mire kell az bele, mondtam nekik, az az egyik titkos összetevő...), tettem rá friss csillagánizst, meg szegfűszeget (fújj de büdös Mama, muszáj? mégszép), és kapott négy új mécsest is, no meg szép, vasalt szalagot.
Meggyújtottuk az első "gyertyát", a gyerekek énekeltek (Mikolt elképesztően sok karácsonyi nótát tanult, Lelle pedig az örökérvényű száljatokle-t danolássza hetek óta, pedig nem is én tanítottam... azt hiszem), és először beszélgettünk hosszabban arról, mit is várunk ebben a négy hétben, és mit jelent a Karácsony.
Észrevétlen nőnek. Döbbenet.

Még aznap megültük Dani harminchetedik születésnapját, itt volt majdnem az egész nagycsalád, szeretem.
Volt torta, harminchét gyertyával (apósom szerint csak én vagyok képes a fiókból előkapni harminchét, vagy ötven egyforma fehér gyertyát, meg hozzá tüzijátékot), meg bukósisak. Ez utóbbi Dani fején kevesebbet volt, mint a nyolcév alattiak bármelyikén aznap este.
Az öcsém csinált rólunk családi képet is, a sorozatot nem mutatom, legyen elég annyi, hogy nemúgyvanazám hogy beülünk és vizibicikli...


Vettem egy naptárat, olyat, amiben még a november meg a december is benne van a következő év mellett, és lelkesen irogatom bele a tennivalókat.
Megsokasodtak, és követhetetlen már. Három karácsonyi műsor, egy szmk a suliban, néhány plusz program a gyerekeknek, sok fotózás, családos is, meg az ovis. Ez utóbbi 3600 kép, nem panaszképpen, de önmagában elszöszölnék ezzel két hétig. Ez itt pl. Áron.

De amellett, hogy Hanna hétfőn este már köhögött annyira, hogy keddtől ne menjen iskolába (holnap már megy, összeszeretgettem annyira, hogy sulikész, és matekfelmérőt is írnak...), Áron tegnap este (Dani kimenős napja, vagyis egyedül csinálom az egész napot, estéstül) összehányta az ágyunkat. Háromszor. Benne a telefonom, Dani komplett ágyneműje, meg saját maga, bokától vállig.
Mondjuk a keddben az nagyon jó volt, hogy délelőtt fürdőprogramot szerveztem a legnagyobbnak meg a legkisebbnek, mikor nem lehet kimenni, az egyik legjobb. Lehet variálni, én simán adtam nekik egy régnemhasznált játékot, egy órán át elpancsoltak csodás egyetértésben. Hanna néha engedett egy kis melegvizet, míg én a gépet püföltem.

Mikolt jól van, köszönhetően az új homeos néninknek, és Lelle is.
Ő csak a szokásos nagyon sajátosan vicces módján tolul bele a nappalokba, leszed, szétszed, felmászik, és egyfolytában beszél. Amikor épp nem ülök neki háttal, egészen jól tűri a jelenlétemet, én pedig miközben igyekszem a lehető leggyorsabb tempóban dolgozni, szétvigyorgom magam a humorán.
No és ha mindez még nem volna elég, van egy új projekt is, amiben agyban is meg fizikailag is jelen vagyok, elképesztően inspirál, gyakorlailag a minden egyéb mellett folyamatosan fut a fejemben. Még nem részletezem, de majd lesz olyan is, mindenesetre egy héten egyszer átlagban eltűnök egy napra (volt olyan is, hogy háromra), és dolgozom, meg tanulok, meg dolgozom, meg tanulok.
Hogy csinálom, hogy csinálom... Fut a ház, a leszedett ruhák szépen összehajtva egy ikeás zsákban a dolgozó közepén, abból válogatom a ruhákat esténként reggelre, de pl Miminek napok óta nincs bugyija, úgyhogy néha Áronfélét kap, néha Hannáét. Kicsit nagy rá, de nem zavarja. Hetente egyszer észbe kapok, és egy szobát kitakarítok, olyankor egészen megnyugszom, hogy megy ez. Nem főzök, csak néha, ezt a hónapot a sarki kifőzdésnek ajánlottuk. Nem jó, de ehető. Ellenben Dani annyi gyümölcsöt hord haza, hogy abból meg nincs hiány, és ez jó. Egy héten egyszer elmegyek és magammal vagyok altatás után, egyszer meg Danival ülünk le, és megbeszéljük, ami eszünkbe jut. Néha semmi, de az meg akkor pont úgy esik jól. Csütörtökön a gyerekek a nagyszülőknél vannak, felváltva, kis logisztika kell hozzá, de már rutinból megy az is, és nem tudok elég hálás lenni nekik ezért. Is.
Valaki azt mondta, aludjak is.
Ittam helyette szombat este néhány pálinkát.
Huszadikán Bécsbe megyünk, másnap pedig bál lesz.
Onnantól pedig egészen biztosan utolér majd az ádvent is, mégiscsak jó dolog lelassulni karácsony előtt.

Margó

Nos nem a legjobb időzítés ez a mai nap sem az íráshoz.
Rettenetesen fáradt vagyok ugyanis. Meg érzékeny. És szétesett.
Nézegetem Áron képeit, a babakorából, és azon kapom magam, hogy hiányzik.
Úgy, hogy közben türelmetlen vagyok a mostani korukban, a jelenben, és semmi elcsendesedés, lassítás, rákészülés nincs most bennem.
A születésnapja is közel, a karácsony is, és tudom, úgy volna jó, ha ropogna a tűz a kemencében, és játszanánk, meg beszélgetnénk vég nélkül, esetleg sülne a mézeskalács, meg szólna valami alkalomhoz illő zene.
Nulla az esélye annak, hogy idén ez a Szenteste előtt megvalósuljon.
Már nem tudom miben bízom, igyekszem nem kiabálni, nem számonkérni, nem a gyerekekre terhelni a rohanásom összes velejáróját, és mosolyogni, kérdezni, odafigyelni.
Tükröt tart mind.
Meg kell tanulnom nemet mondani. Másoknak.
Védeni a határainkat, nem belefulladni abba, hogy adni szeretnék.
Ők a legfontosabbak, semmi sem mehet az ő rovásukra. Legfőképpen én nem.
Ha képes vagyok igazán kinyílni feléjük, megérint a karácsony misztériuma, a várakozás öröme.
Ők tudják.
Nekem csak az lenne a dolgom, hogy elfogadjam.
Hát így.

Áron csillag

Egy egész év kellett (majdnem) ahhoz, hogy az évei száma akkorára növekedjen, mint önmaga.
Áron minden tekintetben messze kiérdemelte a négy gyertyás tortát.
Jó, mondjuk eltekintek attól, hogy a mai napig pelusban alszik (mellettünk), és ha éppen úgy alakul, akkor simán ráver hisztiben akármelyik lánytestvérére. Pedig van vetélytárs. Néhány.
Emeletes tortát kért, pókemberes marcipánnal. A lecke feladva. A tortaformát sem találom, a pókemberről nem is beszélve. És távirányítós villám mekvint, mert Aladárnak is van. Sima ugyan, de a távirányítós mégiscsak nagyfiúsabb.
Még emlékszem, amikor Dani némi aggállyal nézte, ahogy balettruhát húz, és pörög a testvérei között. Fiú ő, igazi csillogószemű lovag, akitől minimum egyszer egy nap elhangzik, hogy szeretlek Mama.
A kardok, hősök, autók bűvöltében él, miközben a legjobb játszótársak a testvérei, természetesen lányos felhangokkal. Azt hiszem, már most jobban ért hozzánk, mint néhány felnőtt férfi.
Engem legalábbis elbűvöl. Ez tény.