Az egymásnak nyújtott önzetlen segítség...
Hanna ma délben felvonult a szobájába leckét írni. Egy ideje, mondjuk mióta megtanulta ellenőrizni magát, csak néha nézem át, mit csinált. Az okok egyszerűek: ha én ellenőrzöm, még akkor is, ha csak annyit mondok neki, hogy van benne hiba, nem arra ösztönzöm, ami a cél volna, vagyis, hogy megtanulja, hogy önállóan kell felfedeznie a hibáit, illetve ha együtt kijavítjuk, akkor azok a csillagok, amiket végül kap, nem azt tükrözik, ami az ő saját teljesítménye, hanem azt, ami a kettőnké.
Szóval egy ideje nem ellenőrzöm (szerintem lesz olyan gyerekem, akinél ez másképp lesz), ő meg pont olyan lelkes, mint eddig bármikor.
Visszakanyarodva. Általában a konyhában ír, olvas, készül, ma valamiért fel akart menni az emeletre. A többiek ebédeltek, aztán játszottak, Mikolt pedig a maga bevett módján leült az asztalhoz egy papírral és rajzolgatott, színezett.
Gondoltam én.
Aztán hallom, hogy a papírról olvasgat: Máté, Fülöp, Júdás.
Még mindig nem tűnt fel semmi szokatlan, Mimi végülis tud már olvasni... Aztán egyszercsak hozza a papírt rém büszkén:
- Mama, ezt teljesen egyedül el tudom olvasni.
- Hát mert már ilyen nagyon ügyes vagy. - mondom neki magam is büszkén, és végre leesik...:
- Te Mikolt! Ez milyen papír?
- Hanna hittan leckéje...
Mikoltnak a szeme sem egyforma, gondoltam felmegyek, megkérdem az igazmondómat:
- Te Hanna, Mikolt csinálja a leckédet?
Fel sem néz, az írás füzetbe kerekíti a betűket.:
- Igen. Ma nagyon sokat kaptunk.
Álltam egy darabig, gondolkodtam, és arra jutottam, hogy bárcsak nekem lett volna egy kishúgom. :)
Tidak ada komentar:
Posting Komentar