Hanna iskolás

Másfél hónapja érlelődik ez a bejegyzés.
Talán én nem álltam készen eddig arra, hogy írjak, de az is lehet, hogy fontosabb a téma annál, mintsemhogy futtában megemlékezzem róla.
De mert a részletek halványodnak, a mondandó pedig még mindig nem ülepedett le teljesen, megbirkózom vele.
Valamikor a nyár vége felé talált rám Eszter, Zsuzsi, meg az általuk megálmodott Időkapszula, amibe azonnal bele is szerettem. Játszottam a gondolattal egy darabig, aztán rádöbbentem, a lehető legjobbkor érkeztek az életünkbe, hiszen a grafomániám és a képszerelmem mellett a legszívesebben Hanna oldalán képzeltem el magam az első iskolás napon.
Így alakult, hogy aznap reggel, amikor a gondosan kikészített ünneplőbe öltöztettem a nappaliban a kis kerek asztal tetején, más kezében volt a fényképezőgép.



Danival ketten voltunk vele végig az ünnepség alatt, a gyülekezőben fogtam a kezét, simogattam a selyemhajat, és meghatódtam a gondolattól, nagy lett. A nagyok között kicsi, de határozottan ott volt a helye a sorokban ücsörgő iskolások között.
Az első nap nem vittük a táskáját, talán akartam adni neki másnapra is örülnivalót.
A tanteremben (ahova másodikosként én is jártam :)) az első sorban talált helyet magának Kori mellett, és azonnal otthon érezte magát. Talán csak nekem volt furcsa a sok ismerősen ismeretlen tárgy, kép, polc, doboz. Ahogy a szülők rakosgatták a bekötött füzeteket, a tisztasági csomagokat, a hurkapálcát, félfamentest, megálltam egy pillanatra, és csak néztem Hannát, ahogy féltérden ül a székén, forgatja a névtábláját, az ovis jelével.
Nyugodt volt, és boldog.
Három órájuk volt aznap, mielőtt magára hagytam volna, még átöltöztettem, elköszönt, és eljöttem.
Az első héten még hárommal voltunk itthon, vártuk, mikor mehetünk érte, aztán lassan, ahogy teltek a hetek, előbb Mikolt, majd Áron is óvodába ment.

A rutinok kialakítása a pörgés mellett természetes módon nem sikerült azonnal, sokszor eszembe jutott, milyen lett volna egy évvel ezelőtt, mikor még Lelle icipici volt, és örülök, hogy épp így alakult, hogy mindenkire jutott egy egy hét, és Lelle is a helyén van, testvérek nélkül is.
Az órarendet lassan megtanultam, a mai napig gondolkodnom kell ugyan, hogy melyik nap mikorra is megyek, és főképp hova először, de már nem folyamatos koncentráció a teljes délelőtt. A különórák, napközi legalább annyi fejtörést okozott, mint annak idején a tanító néni kiválasztása. Ez utóbbiért minden nap hálás vagyok...
Természetesen én vagyok a renitens anyukák egyike, mert nem akartam a gyerekemet azonnal hatféle plusz dologgal terhelni, és eszembe sem jutott, hogy napközibe menjen.
Így idén kimarad a szolfézs és a hangszer, és nem jár külön nyelvórára sem.
Hétfőn úszni viszem Mimivel (idén korábbi csoportba kerültek, emiatt a kicsiket otthon tudom hagyni, és ez azt hiszem mindannyiunknak jó), kedden balett van a suliban, Lili nénivel. Ez a harmadik év, hogy jár, a mozgásán nagyon látszik, Lili néni pedig Lili néni, így ez nem volt kérdés.
A hétvégén eddig lovagoltak, ezentúl pedig mindkét nap síelni fognak.
Szerintem ennyi is bőven sok.
A mindennapos testnevelésből egyet az úszás miatt Hanna kihagyhat (ami egyébként egy tömegsport elnevezésű valami, rengeteg gyereket mozgatnak egyszerre (kidobós, fogócska... csupa hasznos holmi) a hetedik órában lenne, úgy, hogy aznap négy órájuk van...), kedden pedig néptánc van tesi helyett.
Drámájuk van hetente egyszer, Rea néni szintén egy főnyeremény.
A mindennapos testnevelésről rengeteg szó esett mindenhol, a magam részéről híve vagyok annak, hogy a gyerekek ennyi idősen minél többet mozoghassanak, de azzal nagyon nem értek egyet, hogy ezt úgy tegyék, hogy közben két utcával arrébb kell hurcolniuk minden cuccukat, mert csak ott van tornaterem, és azzal sem, hogy ezeket a foglalkozásokat nem erre képzett szakemberek vezessék. A nem megfelelő technikával végeztetett guggolások pl. inkább ártanak, mint használnak heti ötször.
Dóri néni, és az ő kisugárzása, habitusa olyan számomra, mint Csilláé volt az oviban, azzal a különbséggel, hogy Dóri néni tanítónak született, Csilla pedig óvónéninek. Ennél többet nem is tudok mondani erről.
Hanna a mai napig örömmel megy, és örömmel jön.
Minden délután, míg a többiek megeszik a második ebédet, megcsinálja a leckéjét, gondosan ügyelve arra, hogy az rendben legyen. Látom rajta, hogy igyekszik, de azt a fajta megfelelési vágyat, amire számítottam, amit úgy gondoltam majd tompítanom kell, nem.
Szívesen csinál plusz feladatokat, és akárhányszor kérem, hogy olvassunk, szalad a könyvéért. Biztosan nem marad ez mindig így, de az az érzésem, hogy Dóri néni tudja, hogy hogyan szerettesse meg a tanulást a gyerekekkel, legalábbis az enyémmel. És ez fantasztikus érzés.



A legkedvesebb történet az első hétről, amikor Hanna az autóban (ahol mostanság a fél életemet töltöm, de szeretem, mert lehet mindenfélét csinálni közben, és a kis térbe zárva a gyerekekkel... nos az nem olyan rossz :)) arról mesélt, hogy miről beszélgettek valamelyik órán:
- Mama, és Dóri néni azt mondta, hogy ezentúl nem csak úgy bemegyünk reggel a terembe, hanem amikor megérkezünk, akkor köszönünk egymásnak, hogy Jó reggelt Dóri néni!, Jó reggelt Hanna!, és aztán megöleljük egymást.
Azt hiszem, ez sokmindent elmond arról, milyen légkört teremt Dóri néni, aki egyébként egy halkszavú, de nagyon határozott tanító. A jóértelemben vett klasszikus.
Annyira megérintett ez a mondta, hogy hirtelen azt válaszoltam Hannának, hogy a minimum, hogy minden napot megköszönjük Dóri néninek, amikor elindul hazafelé.
Másnap azzal fogadott, hogy:
- Odamentem ma Dóri nénihez, és azt mondtam neki, hogy köszönöm a mai napot.
- De drága vagy Hanna!
- Dóri néni pedig azt válaszolta, hogy ő is köszöni, mert nagyon jó kis napunk volt.
... Nnna.
Dani szerepe a reggelekben manifesztálódik, bár tegnap a mateklecke kapcsán volt egy kis közös tanulás is, nagyon szépek voltak, ahogy együtt dolgoztak (Dani valaha matek szakon kezdett az egyetemen, évek óta elő előkerül, hogy milyen lesz majd, amikor eljön az ő ideje, hát eljött, és nagyon jó látni, hallani, ahogy felépül az a minimegoldás, és Hanna rácsodálkozik, és örül :))... szóval reggel ő indítja a hármat útjára, elviszi Hannát iskolába, a másik kettőt meg az oviba. Eddig egyszer mentem velük, hááát, nagyon más ez a falu reggelente, mint ahogy én ismerem :))), egy felbolydult hangyafészek. Gyönyörű, és rémisztő is egyben. A forgataggal, a rengeteg autóval, a hömpölygő gyereksereggel, a szaladgáló felnőttekkel. De Dani szereti, a gyerekek pedig azt, hogy az apjukkal lehetnek.
Tudtam, hogy más lesz, hogy pörgős lesz, hogy fárasztó lesz, de megtapasztalni nem ugyanaz, mint tudni. Hanna elfárad, minden délután alszik egy órát. Én pedig koncentrálok, hogy amit vinni kell, az meglegyen, és amit csinálni kell, az öröm legyen.
Egyébként pedig olyan hirtelen lett természetes, hogy van egy iskolásunk. :)