Mikolt és a betűk

Mióta Hanna iskolás, Mimi minden nap mellé ül, ha leckét ír. Figyeli, és a maga, sokszor elég bosszantó módján próbálja másolni a "nagyot". Hangosan ismétli a betűket, és rendszerint elővesz egy papírt, hogy a számokat gyakorolja, amihez a ceruzákat Hanna tolltartójából igyekszik nem túl udvarias stílusban megszerezni.
Egy darabig hagyom őket, de Hanna érdekében a vége ezeknek az ütközéseknek rendszerint az, hogy leválasztom Mimit Hannáról.
Hanna mára már olvas, sokszor a többieknek is, a kicsik pedig örömmel hallgatják (bár Áron a minap megjegyezte, hogy nem baj, ha Hanna mesél, csak ne olyan lassan... :)).
Kicsi szivacs Mikolt pedig úgy tűnik, abból a számomra elhanyagolható mennyiségű betűkkel töltött percből kihozta a legtöbbet.
Ma este a konyhában ültünk a földön, elővette a mágneses betűsdobozt, és rakosgatni kezdte. Eleinte játékból, aztán mondta hozzá, melyik micsoda. Keveset tévesztett, engem pedig kíváncsivá tett, vajon mennyit ismer.
Kérdezgettem, ő pedig kiválasztotta a megfelelőket. Néhányat nem tudott csak.
Egymás mellé rakosgattuk az én nevem betűit (a mosogatón épp ezek a betűk voltak). Megmutattam neki, hogyan lehet egybe olvasni, elsőre nem értette, aztán elmosolyodott.
A Papa betűit már ő kezdte el kirakni, elsőre a P-t kereste, de zavarba jött, hiszen a Papa mégsem Dani.
Megmutattam neki a D betűt, és onnantól kezdve összeállt a fejecskében a rendszer.
D-A-N-I, mondta, kereste, és rakta.
Volt egy kis dolgom, elfordultam, és mire visszanéztem, már ott állt, Tite.
Annát előbb egy N-nel rakta ki, ezt ez egyet javítottam szóban, de mert nem volt már több N a dobozban, kerestem egy hasonlót.
- Ez egy Z betű Mama!
Aztán huncut mosollyal elforgatta, és beillesztette a helyére.

Meglehetősen közhelyes, de Mikolt az én fejemben még mindig egy kisbaba... Őrület.