"Srácok, a Király utcában mosom a ruháimat egy hostelben, holnap reggel beszéljünk."
Sam a gyerekek harmad unokatesója. Akkor láttam őt utoljára, amikor kétezernégyben az esküvőnk után meglátogattuk a családot Ausztráliában. Tizenhárom éves volt, az iskolából hazaérve lógott rajta uniformjának ingje, izzó, mindig csillogó szemében a kíváncsiság keveredett a korát meghazudtoló, komoly titkok tudásával. Nem sokat beszéltünk, de akkor is tudtam, Sam a maga útját járja, és ez mindig így volt, és így is lesz.
Mandyre pedig, mint a titoktudó kiskamasz édesanyjára mélységes alázattal néztem, ahogy terelgeti, humorral, bölcsességgel, szeretettel. Olyan anya szerettem volna lenni, mint Ő.
Sam azóta némileg megnőtt, de a szeme csillogása, és az érettsége semmit nem változott. Huszonegy évesen volt már séf, három évet dolgozott egy étteremben napi 16 órában három műszakban, aztán tavaly egyszercsak elege lett, és Londonba költözött.
A nyáron bukkantunk egymásra egy közösségi oldalon, hívtam, járjon felénk ha úgy alakul. És miután bejárta Görögországot, Macedóniát, Horvátországot, megérkezett. Nagyjából a semmiből.
Hiába próbáltam követni merre jár, Sam márcsak Polar marad.
Követhetetlen. :)
Az édesapja nagyjából egy héttel Sam érkezése előtt küldött egy üzenetet, hogy a fia valamikor jön, és fogadjuk be (mintha ez kérdés lehetne). Mikor, meddig, ez náluk azon múlik, merről fúj a déli szél.
Dani azért rákérdezett, nem mintha számított volna bármennyit is, a válasz annyi volt, hogy 23-ára van egy repülőjegye Stockholmba, ahonnan majd NYba repül.
Sam jött, és mint kiderült a 23 valójában 17. :)
Az alig egy hét, amit nálunk töltött pont elég volt arra, hogy kizökkenjünk a rutinosnak semmiképpen nem mondható hátköznapokból, és megszeressük a pörgés netovábbját.
A gyerekek rajongásig szerették, hogy itt lakott, hogy néha velünk evett, hogy ki-be járkált az életükbe, játszott, mesélt és megmutatta a pizsamáját is, ha arra kérték. :)
És bár ő nem beszélt magyarul, az enyémek pedig (Hanna kivételével, aki megdöbbentően sok szót tud még mindig) angolul, egyáltalán nem voltak ettől zavarban.
Danival nem sokat találkoztak, de még így is belefért egy közös út Esztergomba (Dani dolgozott, Sam várost nézett), egy csomó barátunk megismerése, egy szentendrei kirándulás, és egy 10 kilométeres futás is, az utolsó hajnalban.
Nekem pedig...
Nagyon várom, hogy a gyerekeim fiatal felnőttek legyenek. Olyan színt hozott, amitől alvás nélkül is simán feltöltődtem.
Voltunk romkocsmázni, sétáltunk a várban, elmentünk fodrászhoz (Viki, ezer hála), aggódva kérdeztem, hogy a póló-rövidnadrág elég lesz-e éjjelre. :) Kapott egy kulcsot, hogy szabadon járkálhasson, meg egy telefont, just in case... Egyszer sikerült kizárnom, hajnali egykor egy fél órát állt az ajtó előtt mire észrevettem, hogy írt, és a telefonját egy éjjel letiltatta, mert nem tudta a pin kódot, így végül valahol máshol töltötte az éjszakát. :)
Volt egy kis nosztalgia is ebben a pár napban, egyfelől a mi nászutunk, és a kinti családdal töltött idők felelevenedése, másfelől Malajzia, és Peti számomra hasonlóan megnyugtató életünkbefonódása.
Egyébként pedig...
Sam pizzát sütött, és mire elfordultam a konyhában, elmosogatott, és a helyére tett mindent.
Ezt a konyhában elpakolós rutint mindenhol, ahová csak elvittük ugyanígy végigfuttatta (két baráti családnál is jártunk, mindenki magyaros ételeket csinált neki, ő pedig tényleg mindenhol azzal fejezte be az evést, hogy rendet csinált :)). Igazi élvezet figyelni egy "tanult" férfit a konyhában, mégha gyerekember is. Szerintem én sosem leszek ilyen gyors és precíz egyben.
Kedden délelőtt Lellével kivittük a repülőtérre.
Kapott egy meghívást karácsonyra. A gyerekek visszaszámolnak.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar