Lombos fa

Múlt hét szerdán végre pont került az ovikérdés végére.
Amilyen súlytalanul indult, úgy nehezedett rám végül az utolsó pár napban a felelősség mindenki felé. Hogy úgy döntsek, hogy abban az észérvek mellett a szívem diktálta irány is érvényre jusson, hogy ne bántsak senkit feleslegesen, és hogy ne okozzak kellemetlenséget, plusz feladatokat senkinek.
A megoldás hirtelen, és váratlanul született.
Áron a cica csoportba került, ahol ő majdnem a legidősebb, és gyaníthatóan a korosztályát meghazudtolva valóban ő lesz a legérettebb.
Csütörtökön délben, amikor Mikoltot elhoztuk, fel is lépcsőztünk a csoportba, hogy megmutassuk magunkat, amúgy formálisan, hiszen engem is, Áront is jól ismer mindenki.
A folyosón Sigi néni jött szembe, az egyik óvónéni, mosollyal, lendülettel, a maga huszonpár évével, és azonnal németül szólt Áronhoz, aki ettől egy cseppet sem jött zavarba.
Betessékelt bennünket az öltözőbe, ahova Rita néni is kijött, és negyed óra alatt vagy tizenötször ölelte meg, puszilgatta meg Áront.
A kis kontaktusfüggő gyerekem pedig lubickolt ebben a szeretetben.
Két jel közül választhatott, a szilva alul maradt a jombos fával szemben.
Egy picit ismerkedtünk a szobával, ahol a nagy szőrös cica lakik, aki már meghalt (plüss). Végül kezet mosott a fürdőszobában, elképesztő rutinja van a testvérek miatt... aztán elköszöntünk (apró részletekkel nem terheltük egymást, én elmondtam, hogy Áron egy napsugár, ők meg azt, hogy milyen jó, hogy ide került), és eljöttünk.
A lombos fa, ahogy azóta már szépen begyakorolva ejtetik, két napig még alvás alatt is a nyakában lógott.
Csütörtökön mindenhol, mindenkinek mesélte, hogy ovis lett, határtalan volt az öröme.
Ma reggel elérkezett az első ovis nap. Legalábbis Áron számára.


Áron a sünis hátizsákkal indult, Dani vitte. Ahogy mindegyikük elsői meghatnak, Áron esetében sem maradt el a szívdobogás, és a várva várt telefon Danitól, hogy hogyan sikerült odaadnia ezt a kisCsillagot az óvónéniknek.
Pont úgy, ahogy a lányoknál, Áron is, miután átvette a cipőjét, és elköszönt Danitól, ment a dolgára. Régen beszoktattuk már őt. Mégha nem is tudja pontosan, milyen lesz ovisnak lenni, rengeteg apróságot ismer, és azzal is tisztában van, hogy mindez az ő kizárólagos világa. Nélkülünk.
Délben Lellével mentünk érte. Ebédelt még, nem zavartuk.
Ragyogó arccal jött ki, megölelt, aztán ment kezet mosni. Sigi néni első mondta az volt, hogy szétolvadtak tőle, annyira cuki. Biztosítottam, hogy ez a továbbiakban sem lesz másként, mire arra kért, hozzak magammal néhány rongyot, mert ez kibírhatatlan olvadozás nélkül.
És hogy mennyire őszinte?
Áron, mikor végzett a fürdőszobában, odaszaladt Sigihez, megölelték, megpuszilgatták egymást, majd megkereste Rita nénit is, aki leguggolva ölelte meg, és mondta el többször, hogy mindjárt holnap és újra találkoznak.
Öltöztetni sem kellett, leült a padra, levette, elrendezte a szandálját, felvette az utcai cipőt, megfogta a mellényt, pulóvert (kérdeztem, hogy vigyem-e, lovagiasan visszautasított), és kisétált.
Délután nagyon nagyot aludt, és volt néhány nehezebb pillanatunk is, de ez így van rendjén.
Megnyugodtam, de minden saját érzésem eltörpül amellett az öröm mellett, ami Áron arcáról leolvasható. Biztosan lesznek még a mainál nehezebb napok is, de a legfontosabb ma megtörtént.
Elindult a harmadik is.