A kép torzít. A gumi alig három cm átmérőjű, és négyszer tekerve a picike tincs köré is majdnem kicsúszott.
Régen írtam már Lelléről, pedig lenne mit bőven.
Például beszél. Olyasmiket is, hogy hadd lám, meg a múltkor az autóban azt, hogy Mama, vauvau ejője mászott. Meg pl., hogy játszótéjje, nem majd, nost. Meg este a könyvvel a kezében, hogy Mimi itt tajtottunk.
Naponta döbbent meg azzal, hogy egy éjszaka leforgása alatt mennyit változik.
Kisgyerek lett, okos, bájos, talán a legcsajosabb a három közül.
Magunknak maradtunk, miután két hete Áron is ovis lett.
Őszintén tartottam ettől, annak ellenére is, hogy minden vágyam volt, hogy újra megéljem azt a korszakot, amikor csak egyfelé lehet figyelni, és lehet lassabban élni, mesélni, felfedezni. De Lelle alapvetően nagycsaládba született, negyedik gyerek, akinek a csodákat négyen mutattuk eddig, és tartottam tőle, hogy nehezen fogja megélni, hogy átmenetileg egyke lesz.
Az első nap azzal telt, hogy figyeltem őt, meg magamat, és minden pillanatban megláttam valami olyat, amiről addig nem is tudtam.
Meg kellett tanulnom Lellét.
Mert bármennyire is az enyém, addig a napig, míg negyedik volt a sorban, nem ismertem a világot az ő szemével. Aznap folyamatos lelkiismeret furdalással konstatáltam, hogy vele még nem mondtuk el soha azt a mondókát, nem magyaráztam neki arról a fáról, nem kérdeztem meg tőle azt a kérdést.
Mára azt hiszem összecsiszolódtunk, és nagyon hálás vagyok, hogy van időm csak rá. Hogy fogom a kicsi kezét, és látom, ahogy rezdül. Kiváltságos az ő helye, ahogy Hannáé volt huszonegy hónapig. Mostanra a lelkiismeret furdalásom Mimi és Áron felé erősebb, mint Lelle felé. :) De ez márcsak ilyen.
Lellike pedig éli a kétévesek fölhözverősen, bújósan, ritkán kézfogósan, hasamonelalvósan kerek életét, és egyre szebb, okosabb, meg önálóbb. Ja, és nem viseli el, hogy fotózni akarom. Ezért a copfos sorozat. :)
Tidak ada komentar:
Posting Komentar