KL ahogy most látom... és a mai nap

Annyi sok impulzus ért az elmúlt napokban, amennyi az egész itteni életünk alatt összességében.
A végkövetkeztetés... az az ázsiai város, ahová mi szívesen jöttünk vissza, KL egészen jól körülhetárolható, gyalog is bejárható régi belvárosára szűkíthető.
Itt még a kosz sem zavar, annyira hozzá tartozik a lüktetéshez, és még a zaj is viselhető, ahogyan a buszokból (igen, itt még buszokat is látni) lógnak ki a sofőrök, és kiabálják a merremenneket. Ez az a város, amit szívesen mutatnék meg a gyerekeknek, habár élni nem biztos, hogy ide jönnék magamtól.
Ma délelőtt Peti elment fotózni a Batu Caveshez, magával vitte a fényképezőgépet is, délután pedig fent volt a tv toronyban. Dani ma már itthon volt velünk, és útlevél híjján (amit mondjuk mára ígértek, ezzel szemben majd hétfőn fogja visszakapni) nem nagyon tudott ügyintézni, így aztán velünk volt egész nap. Devi a szokásos csütörtöki napja közben többször elpityeredett velem az oldalán, sóhajtoztunk... leginkább akkor, mikor Lelle is felébredt, Devi pedig fogta és nézte és törölgette a könnyeit... Tényleg nehéz ez, és hiába próbálunk most minden vélt kimaradt dolgot megbeszélni, kevés az idő. Azért egy egyszerű receptet elmondott, leírom majd hétfőn, amikor pontosítjuk.
Sűrű napunk volt, gymboreen voltam Áronnal, míg a többiek Dani szárnyai alatt duriant vettek (Dani nagy rajongója lett ennek a mérhetetlenül büdös gyümölcsnek...). Délután az óvónénik voltak nálunk, elhozták Yut is, aki a lányok legjobb barátja lett az elmúlt hónapokban az oviban. Nem gondoltam volna, hogy onnan fog nekik valaki hiányozni, most úgy tűnik, mégis van valaki, akihez kötődnek.
Hanna már néhány napja emlegeti, hogy majd egyszer eljön hozzánk Yu, mert megbeszélték, ő elhívta, azzal, hogy megmutatja neki a kistestvérét, meg a szobáját. Hitetlenkedve néztem rá, kérdeztem tőle, hogy mit mondott pontosan Yunak: Azt hogy, come and see my babygirl. Elérzékenyültem...
Ma, amikor aludni mentek, mondogatta, hogy szerinte jön Yu is, én pedig igyekeztem tompítani a nagy lelkesedését azzal, hogy nem biztos, majd meglátjuk.
És lőn... annyira örültek egymásnak, ez a kis japán, meg az én két magyar lyányom, hogy öröm volt nézni őket. Yu gyakorlatilag egy szót sem szól, roppant fegyelmezett, de ez nem nevelés, hanem genetika. :) Legalábbis nekem meggyőződésem. Egyébként pedig iszonyú édes, nagyon szeretem, hogy ő a legjobb barát itt.
Kaptunk és adtunk egy kis ajándékot, Yu egy kis kendőt hozott a lányoknak, a csomagoláson japánul Mimi és Hanna neve. :)
A vendégeskedés után nekiindultunk a városnak, hogy találkozzunk Petivel, és beszerezzük a lányok rágen vágyott indiai ruháját. Némi vároisjárás után, már sötétedésben végül megtaláltuk azt a helyet, amit Devi javasolt (a történet a múltkori ruhamizéria folytatásaként: Említettem Devinek, hogy nyolcvan per szett áron akarták adni, erre ide küldött, ahol huszonegy per darabért vettünk nekik selyemből gyönyörűt... 1260 forint majdnem pontosan...) Hanna le sem akarta venni magáról, és itthon vacsora után azonnal felvette, és táncolt benne. Mozartra, mert az a táncos zene. :) Mondanom sem kell, cseppet se bántam. :) (a Devitől kapott karkötőket le sem veszi, ma is azzal aludt el, a hatból négy van a kezén :))
Mikoltot kevésbé érdekelte a dolog, pedig neki is jól áll. (iszonyúan elfáradt estére, teljesen kikészült, magából kikelve kiabált, aztán eldőlt a papaljával.
Ime néhány kép, a két ujjal mutatós a kedvencem :) (itt mindenki így fotózkodik, nemtől, kortól, etnikai hovatartozástól függetlenül)

Egy történet

A landlordunknak két kiadó háza van a kerítésen belül. Amikor ezt választottuk, láttuk a másikat is, aminek a nappalija olyan sötét, hogy délben is lámpát kell gyújtani. Fedett a terasz, ettől hűvösebb, de sötét.
Egy francia-német család költözött oda pár hete, két kislánnyal, akik a medence partján rohangáltak a költözés utáni napokon, szülők nélkül. Kicsit fennakadtam ezen, hiszen még csak hat meg négy évesek... és új a hely, mégha nem is veszélyes elkóborolni idebent, ki pedig nem engedik a gyerekeket az őrök.
Egyszer beszélgettem a mamával, amolyan igazi francia ha a sztereotípiáimat felelevenítem... nem is nagyon éreztem jól magam vele (ehhez persze semmi köze a franciaságának).
Aztán Devi említette, hogy esetleg náluk fog dologzni, Charoline pedig írt egy levelet a héten, hogy megkérdezze, milyen volt Devi nekünk. Nem a legjobbkor, nehezen megy nekem ez az elválás, és a levél kicsit megsürgette, mellesleg pedig úgy éreztem, mint akit megcsalnak.
Ma este aztán a medence parton Malaysia napot ünnepeltünk, szépen feldíszítették a környéket, mindenki vitt valami finomságot, a gyerekek kaptak lámpásokat, azzal jöttek mentek, miközben a felnőttek beszélgettek, ismerkedtek... Érdekes volt látni, ahogy a legmenőbbek is szükségét érezték közelebb kerülni a szomszédokhoz, mindenki mindenkit megszólított, folyamatosan cserélődtek a társaságok. Kevés ilyen alkalom van, és úgy tűnik ezt mindenki hasonlóképpen értékesnek véli.
Ahogy megérkeztünk, Charoline mellém került, és beszélgettünk. Meséltem neki Deviről, ő pedig megnyugodott. Próbáltam egészen beengedni, és végül arra jutottam, hogy ő egyszerűen csak önmaga. És ahogy beszélgettünk, egyre jobb volt vele lenni, hálás voltam neki, hogy nem szépít, nem próbál megfelelni, nem mosolyog ha nincs miért, csak van. Jó volt...
Aztán mellénk került egy német lány, ők is mostanában költöztek ide két gyerekkel, aztán jött Yohana és lassan rámborult újra a súly, az elengedésé, a tehetetlenségé, hogy hiába teszek úgy, mint aki örökkévaló, elmúlnak a percek, a napok, és itt lesz az utolsó.
Egész délelőtt egyedül voltam. Nem emlékszem, mikor volt utoljára ilyen, sem bent, sem kint nem volt senki. Csak én. Pakoltam, mert bár mindent összecsomagolnak helyettem, amit haza akarok vinni, azt ki kell szelektálni, és mert fogalmam sincs, mi hol van pontosan, az egész házat végig kell járnom, és hamár, akkor amire nincs szükség, azt ki is dobom...
Úgy tettem a dolgom, mint amikor itthon vannak a gyerekek, berögzült úgy tűnik, hogy ha nem sietek, akkor nem lesz készen amit elkezdtem, mert valamelyikük előbb unja meg amit csinálok, mint én.
Igy aztán jól haladtam, de rettenetesen el is fáradtam, viszont most nagyjából az egyharmada készen van annak, ami tegnap még előttem volt.
Dani szerdán leadta a notebookját, és a telefonját is, így szűkült a lehetőségek tára, vagyis most egy gépen osztozunk, és tudom neki nehezebb leválnia ezekről... úgyhogy nem írtam, pedig van is mit, Áron pl. 15-én 21 hónapos lett, és rengeteg mindent kellene mesélnem róla. :)
És ahogy vége lett az esti filmünknek, rámtelepedett az érzés... hogy most olyan, mintha szülnék. Hullámok jönnek mennek, és mindegyik alján (vagy tetején) úgy érzem, nem bírom tovább. És elkeseredek, meg dühös is leszek, és kétségbe esem... Olyankor leülök, és összeteszem a kezemet és csak várok. És míg a lélegzetemre figyelek, szép lassan elcsitul minden, hogy aztán kezdődjön ismét. Tudom, hogy végig kell csinálnom ezt, be kell járni az utat, mert ez az egyetlen.
És ahogy mindez lepergett most odabenn, egy történet jutott az eszembe, lehet, hogy már írtam egyszer, de most is itt a helye, mert nekem nagyon sokat ad a nehéz időkben.
A történet pedig így szól:
- Látod Uram? Ez itt az életem... Két pár lábnyom a tengerparti homokban. Az egyik az enyém, a másik a Tiéd. Amikor igazán nehéz volt nekem, akkor mindig magamra hagytál!
- Valóban így gondolod?
- Nézd csak meg, azokban az időkben csak egy pár lábnyomot látni a homokban.
- Igen fiam, mert amikor a legnehezebb volt neked, a karomban tartva vittelek.
Csak ezt tehetem... bízom a gondviselésben.

Dedukció

Mikolt az este fényeiben úszó arrcal filozofál a hátsó ülésen.
- Az autóknak nincs szemüvegük.
Osztom a kekszet, nem is figyelek rá igazán, csak hümmögök egyet, mire leesik az abszurd. :)
Nézelődik tovább, és folytatja.
- Mert az autóknak nincs szemük sem.
...
- Az embereknek viszont van szemüvegük.
- Mimikém, nem minden embernek van ám szemüvege... a papának van, de nekem például nincs.
Csend, kifelé fürkésző tekintet.
...
- De neked is van mamaaa. Napszemüveged.
És igaz.

Hogyan könnyítsük meg az elszakadást...

Bár nem volt az eredeti terv része, de igen hatásos...
Van nekünk egy kisebb parkunk babakocsikból, szám szerint négy darab összecsukható, köztük a tesókocsi, és még Lelle nagyobbja. Ezen kívül pedig van még három gyerekülésünk is, plusz a babahordozó kagyló.
Tegnap arra vetemedtem, hogy kimossam az összes huzatot, lemossam az összes vázat, hiszen itt megszárad minden pillanatok alatt, otthon pedig ki tudja milyen lesz az idő, ráadásul a teraszon itt annyit pacsálhatok, amennyi szükséges. Arról pedig nem is szólva, milyen jó lesz majd otthon a szép tiszta dolgokba beültetni a gyerekeket.
Neki is láttam, nagyjából a fél napot sikálással töltöttem... a tuti recept viszont a következő (azon felül, hogy a tiszta illatos dolgainkra gondolva máris jobb a kedvem:)):
Költözz Ázsiába négy kicsi gyerekkel, és egy évig ne nyúlj az autósüléseikhez... utazások alkalmával adj a kezükbe mindenfélét, amivel lekötik magukat, a legjobb, ha keksz, rágcsálni való, esetleg néhány chilliszószos zacskó is szerepel a repertoárban. Mindezt a babakocsikkal is érdemes végigcsinálni, hiszen ott sem szereti a többség a kötöttségeket.
Egy év elteltével a sokszori sopánkodásnak végetvetendő (már ami az ülések tisztaságát illeti), szedd szét mindezeket, és szembesülj a belsőben kialakult flóra és fauna szépségével... darabonként 10-15 csótányszerű képződménnyel, akik a vízsugár elől rohanvást menekülnek... természetesen egyenesen feléd.
Végezetül próbálj két lábbal a magasba szökkeni a támadók elől (lehetőség szerint ott is maradni), miközben opcionálisan csapkodj a papucsoddal vagy bármi más kezed ügyébe kerülő arra alkalmasnak vélt tárggyal, gondolatban pedig ahelyett, hogy azon tűnődnél, vajon a gyerekekre ez alatt az egy év alatt hányszor mászott ilyen feneség, adj hálát a gondolatnak, hogy nekiláttál egyáltalán, és örülj, hogy odahaza ilyesmi (legalábbis majdnem biztosan) nem fordulhat majd elő veled.

Dilemma

Már hazai :)
Az ovi.
Hanna mehet vissza a fészekbe.
Mikoltnak viszont nincs helye ott, és teljesen reménytelen, hogy ebben az évben (ami szeptemberben kezdődik majd újra... vagyis egy évet kell elképzelni) legyen.
Egy másik csoportban viszont lenne. A katicában. Egykorúak között.
Az óvónénikről most nem elmélkednék, minden attól függ, hogy Mikolt kompatibilis tud-e lenni velük, vagy sem.
A dilemma pedig egyszerű... menjen, vagy ne.
A menjen mellett szól, hogy megszokta a közösséget, valószínűleg hiányolná már. Egy év nagyon hosszú idő, nekem is, neki is, bár álmomban sem gondoltam, hogy engedem majd a harmadik szülinapja után. Viszont egészen biztosan sok harc volna megértetni vele, hogy ha Hanna igen, akkor ő miért nem. (Annak ellenére, hogy mostanában minden este kijelenti, nem akar menni... hogy aztán reggelente szó nélkül vegye a táskáját és induljon.)
A maradjon mellet pedig az, hogy számomra sokkal szívmelengetőbb a gondolat, a lányokat egy helyen tudni. És praktikusabb is. Mikolt azt szokta meg, hogy Hanna mellette van (látom a lelki szemeimmel, ahogy egy egy udvarozás után simán nem a saját csoportjába megy, hanem Hanna után...), és nemcsak az udvaron. Bár gyanítom, más barátaik lennének így is, úgy is, de... Ha az egyiküknek lehet egy Csillája, akkor a másiknak is jár(na).
Mikoltot ismerve, ő a saját világában él, szinte mindegy, ki a felnőtt, ha alapvetően jó pedagógus az illető és mondjuk meglátja Mikolt öntörvényűségében a jót. Csillánál nem félteném... mindenhol máshol igen.
Egy év múlva valószínűleg járhatna Hannával a pillangókhoz.
Fogalmam sincs mi lenne a legjobb.

Folyik... vagy nem folyik

Míg ömlött a szájába nem volt gond az evésekkel. Mióta nem ömlik, hanem küzdeni kell(ene) a tejecskéért, nem valami lelkes Lellike. És akkor egészen finoman fogalmaztam.
Ma odáig jutottunk a küzdelemben, hogy a legvégén a cumisüveg nyert, amiből minden cseppet kiszipókázott, aztán persze sírdogált, hogy elfogyott, de semmi esetre sem volt hajlandó elfogadni a cicit. Pont úgy tett, mint Hanna ennyi idős korában. És én is majdnem annyira kétségbe estem, mint anno. Most annyival kaciféntosabb a helyzet, hogy a fagyasztott készlet fele (egy pohárnyi) már elfogyott, és két napunk van felhasználni a maradékot...
Pedig tudom, hogy lenne tejem, ha Lelle hajlandó volna dolgozni érte. Ha fejek, azzal semmit nem érünk el, őt pedig nem tudom, hogyan vegyem rá arra, hogy kicsit kitartóbban szívjon. Mert amúgy hála Miminek és Áronnak, tudom, hogy nem a rendszerben romlott el valami...
Szörnyű látni, hogy éhes, mert kétségbeesve ordít, és ha mellre teszem, feszíti magát, és úgy tesz, mint aki nem tudja, mit kell csinálni a cicivel, hogy tej legyen belőle.
Ma délben kértem Áront, hogy tegyen meg nekem egy nagy szívességet, és szopizzon (abban bíztam, ha Áron beindítja a tejet, akkor Lelle elfogadja (ha sikerül a nagy kiabálás mellé egy kis tejet bespriccelni, akkor már majdnem nyertes a meccs... bár ma így sem érdekelte a dolog)), de Áron hasonlóan Lelléhez nem is értette, mit akarok... (egyik szemem sír, a másik meg nevet emiatt... (amúgy éjjel a kis piócafiú úgy szív, mint egy turbómotorral ellátott kis gép)) Végül kínomban meg is kérdeztem tőle, hogy kér-e cicit, mire határozott nem volt a válasz.
Lellét még nem tudom megkérdezni, bár neki nincs is szavazati joga. Enni kell... punktum. Csak azt tudnám, hogyan csináljam...

Szopihelyzet

Lelle, mint aki olvassa a blogot a segítségünkre sietett és ma minden egyes étkezést lelkesen és teljes nyugalomban abszolvált. Fekve. Ülni meg sem próbáltam, viszont olyan jólesett összebújni ezzel a kis szuszogó csomaggal... aki minden evészet után elégedetten el is aludt.
A tegnapi napot remélem nem sokszor ismétli majd, mert tényleg nagyszerűen szopizott mindig is. A cumisüveg pedig számomra sem opció, és remélem nem lesz rá szükségünk... azért négy mellett a mostani élethelyzetben nem biztos, hogy lenne türelmem fecskendőzni, kanalazni, poharazni, így inkább abban hiszek, hogy ez csak egy rossz nap volt. Amiben nem mellesleg biztosan benne van az én költözés miatti rengeteg félelmem, feszültségem is.
Mindenesetre ma biztosan tele a pocak :)
Köszönöm a sok bíztatást, Lellének átadtam mind. :)

És csak pakolok

... és pakolok és pakolok és pakolok... sosem lesz vége... illetve dehogynem, de a cél, hogy az egész házat belesűrítsem három nagyobb és két kisebb bőröndbe, nagyjából kudarcot vallott. Nem is sok az a 120 kiló...

Úton, avagy néhány perc Malajzia part1.

Rég írtam.

Három dolog foglalkoztat csütörtök óta (mondjuk épp idevethettem volna, de nem volt posztértékű...).

Az egyik egy kedves otthoni ismerős negyedik babájának az érkezése (miközben a férje kórházban fekszik, ő pedig szombatra volt kiírva (kéretik ezúton is rájukgondolni...)), a másik a gyerekek őszi-téli ruhatárának update-elése (ami nem kis kihívás... beleférni a keretbe és közben tudni mink van, amink van az mekkora, megspékelve mindezt azzal, hogy otthon ezek a holmik minimum kétfelé vannak jelenleg...), a harmadik pedig a hazamenetellel kapcsolatos összes praktikus teendő papírra vetése, illetve ehhez kapcsolódóan annak a fura érzésnek a kezelése, hogy ennyi volt...

(Mindekközben még a nyúlvarrogatás is szünetel)

Nem is én lennék, ha nem dolgozna meg mélyen az elszakadás-újrabootolás odahaza kérdéskör. Nem mintha nem dédelgetnék mindenféle jót az Otthonnal kapcsolatban és nem mintha olyan nehéz lenne a hátam mögé gondolni ezt a valóságot... és mégsem ilyen tisztán fekete-fehérek ezek a történetek bennem. Már most fogalmazódik a mit szerettem itt poszt...

Addig pedig elemi erővel tört rám a dokumentálhatnék.

Ennek első fellángolásakor fogtam a fotómasinát, és egy utat a nyulakhoz végigkattogtattam... hazafelé csak azért nem készült száz kép, mert lemerült az aksi.

Búcsúzkodom, és nagyon fura gondolat, hogy véges számú látogatást teszünk azokon a helyeken, amik pár hete még az állandót jelentették... ráadásul ide már soha nem jövünk vissza... nem úgy, mintha az otthont hagynánk el időszakosan.

Rengeteg kép következik, és mindhez egy-egy kisebb egyperces. :) A fotók minősége nem túl magas, lévén mind út közben ablakon kerseztül készült, de nekem ettől még izgalmasabbak.

Azt is írhattam volna a címbe, hogy néhány perc Malajzia :) (azt hiszem írom is...)

A hatalmas felhőkarcolók mellett a legjellemzőbb épületegyüttesek a ezek a lapostetős, négyszintes tömbök, amiknek az aljában mindenféle kisbolt üzemel. Ez itt a tesco melletti egyenes utcás, árokkal körülhatárolt kis komplexum, amolyan kisvárosi hangulattal. A kisboltok között itt van egy akupunktúrás központ és egy aromaterápiás kisrendelő is, de rengeteg étterem is idetelepült. Általában két sornyi épületet húznak egymás mellé, amelyek háttal néznek egymásnak, köztük pedig egy kis sikátornyi, de akár egy keskenyebb utcányi hely is lehet. Az épületek frontja is kissé lepusztult, de a háta igazi kuriózum nekem, minden alkalommal elámulok, ha az éttermek hátsó felét látom... igazából nem is értem, hogyan tudtunk mi anno ilyen helyeken enni. Még a legtisztább hely ezen fele is elhanyagolt, rendetlen, koszos... Nem is beszélve a kis vízelvezetőkről, ahová a mosogatóvizet löttyintik... 34 fokban ennek meglehetősen erős szaga szokott lenni...

Az "így utazunk mi" című kép. A kívülről nagynak tűnő autónk belülről... mondjuk hatunknak éppen elég, de amint Peti is itt lesz újra, akkor már szűkös. Hacsak Hanna székét ki nem vesszük, mert akkor Peti befér az ablak mellé, Hanna pedig középre. A biztonsági öv az ablak mellett neki még a nyakánál megy keresztbe, emiatt elég balesetveszélyes. Ha középen ül, akkor viszont csak kétpontos az öv... nem mintha az itteni rendbe beletartozna bármiféle szabályozás a gyerekek utaztatásával kapcsolatban. Újszülöttek ülnek az anyjuk ölében elől, hátul pedig gyerekülés nélkül, általában ácsorogva nézelődnek a nagyobbak. Ehhez képest nálunk fegyelem van etéren. De mi vagyunk a kakukktojás...

Erről a képről órákat lehetne beszélni... :) Ez a kereszteződés a mecset mellett van közvetlenül, és most, hogy Ramadan ideje van, minden nap látunk amolyen maláj viseletbe öltözött férfiakat, akik imádkozni mennek, vagy jönnek. A kereszteződésekben mindenhol sárga csíkokkal jelzik, hogy hol nem szabad megállni, ha piros a lámpa. Elvileg ezekben a sávokban tilos a megállás... és ezt néha be ia tartják. Nagyon jellemző közlekedési eszköz a motor, mert busz alig van, a közlekedés amúgy is megérne egy külön posztot. Emberünk itt egy kockás kendőt visel szoknyaként, felül egy bő inget, a fején pedig egy lábasformájú, hímzett kalap van. Az igazi ünnepi férfiviselet egy vékoyn nadrág, rajta egy térdig érő kockás kendő, felül a nadrág anyagából egy állógalléros ing, és a fejfedő.

A felső kép a jellemző úttípus. Ez itt nem a külváros, nem egy távolsági út, nem autópálya... egy átlagos rész átlagos útja. Háromszor három sáv, plusz a fel és lejárók, becsatlakozó utak kétszer kettője. Jellemzően dugó van, itt csak azért nincs, mert ez itt szombat délután négy öt óra. Talán ez az egyetlen időpont, amikor nem találkoztunk még hatalmas forgalommal. Érdemes egy pillantást vetni a betonfalra... az időjárás viszontagságait méltatja a fal kosza... épp így néznek ki a lakótelepek házfalai is, kissé szürkséfekete minden, némi zölddel fűszerezve. Alga... A állagmegőrzés itt nem igazán jellemző, és valószínűleg nem is tartana sokáig ha valamit felújítanának.

Az ilyen utakon utaznak így az alkalmazottak... :)

A kedvencemet még nem sikerült megörökítenem... A motorost, akinek a boltja a háta mögé van felkapolva, ami nagyjából háromszor akkora, mint a motor meg a gazdája együttesen.

Az út a Batu Caveshez. Nem mondhatnám, hogy egy szépséges természeti zugban bújik meg... Gyakorlatilag a soksávos autóút tőszomszédságában fekszik az a körülhatárolt terület, ahol a sziklatemplomhoz vezető hosszú lépcsősor mellett áll a nagy aranyszobor, mellette néhány modern épület, ezekben pl. jógaoktatás folyik, aztán egy nagyobb parkoló, egy iskola, két templom, egy kis tó és több apró étterem, ajándékbolt. A lépcsősor tetején egy hatalmas barlangban további szentélyek vannak, rengeteg majommal, és a barlang egy részén egy lukkal az ég felé. Ettől itt mindig gyönyörűen sejtelmes fények vannak... és többször felmásznék, ha nem kellene kettőnknek négy gyereken osztozni.

Az út innen a sárga m betűs gyorsétterem mellett visz el, ahol általában megállunk egy adag krumpliért a gyerekeknek, akik ilyenkorra már kezdenek türelmetlenkedni. A gyorsétterem itt egészen másként értendő, mint odahaza. Teljesen megszokott, hogy egy adag krumplira negyed órát várjunk. A reggeli menü pedig azt jelenti, hogy 11ig csak ezt lehet kapni, semmi egyebet nem adnak...

Az étterem mellett benzinkút, az előtte lévő nagyobb fordulóban pedig alkalmi zöldség gyümölcs árus. Az árak a szupermarketekben megszokottakhoz hasonlóak, és minőségükben sem jobbak (pláne ha azt nézzük, hol árulnak... autóút, benzinkút...) így a lényeg csak annyi, hogy ha út közben gyümölcsre vágynánk, akkor itt lehet venni.

Idénygyümölcsök ezekj, most sokmindennek van szezonja, pl. a bal szélső piros kupac a rambután, de van jackfruit, mango, guava, dinnye és csillaggyümölcs is.

És már meg is érkeztünk a fizetőkapukig... Ez az első, ha ebbe az irányba megyünk, míg ha tőlünk az ellenkezőbe indultunk volna, akkor nagyon hamar fizetnünk kellett volna egy hasonló helyen.

Jellemzően a háromsávos utakhoz legalább hat nyílással ellátott kapusor dukál, aminek következtében ha nagy a dugő, akkor eléggé lelassul a forgalom... hogy aztán a kapun túljutva ismét három sávvá szűküljön a tér... ez amolyan balettmutatvány formájában abszolválandó feladat. Még sosem hallottam dudálást, mutogatást meg aztán végképp nem láttam... A kapuknál négy féle közül lehet választani. Van egy a taxisoknak, akik kicsivel kevesebbet fizetnek a többieknél. Van a sima kp fizetős, kesztyűs kezű, kendős hölgyek veszik el a zsét. Ezeknél a kapuknál kettő van egymás mögött, a gyorsabb haladás elősegítésére. Aztán van az ún. touch and go, ami egy kis chipkártyás megoldás, nénik nélkül működik, csak oda kell biggyeszteni az arra kijelölt sávra a kártyát, és már nyílik is a sorompó. Ezeket a kártyákat minden bankban fel lehet tölteni, de a benzinkutaknál is, és néhány egyéb helyen.

A legfenszibb a smart tag. Ez egy olyan készülék, amibe a touchandgo kártyát behelyezve nem kell az ablakot lehúzni, mert a vevő messzebbről is felismeri, hogy szabad utat kell engednie.

Nekünk t'n'g kártyánk van...

Balra a maláj zászló, ünnepre készülnek, a nemzet napja jön hamarosan. Láttam már olyan autót is, akinek a motorháztetjére feszített a tulajdonosa egy nagy zászlót. Van itt is nemzeti öntudat úgy látszik...

Őt csak az emlékek kedvéért fotóztam... nincs ugyanis vezetékes gáz, és mert a fűtésre nem kell költeni, felesleges is volna feltúrni emiatt az udvarokat. A főzéshez mindenhol palackosat használnak, amiből háztartásonként kettő szokott lenni készleten. Ha az egyik kiürül, a rajta található számot tárcsázva egy napon belül érkezik a csere. Egy palack ára 25 ringit, vagyis 1500 forint, ezzel én nagyjából két hónapig elvagyok.

Az út a továbbiakban már a városon kívül kanyarog. A dzsungel az út mindkét oldalát beborítja a korláton kívül. Olyan érzésem van, mintha percek alatt át tudna kúszni ez a sűrű zöld az útra is, ha valaki nem tartaná rendben minden nap. Hatalmas fák, sűrű aljnövényzet, pálmák, liánok, páfrányok átláthatatlan tengere. Nem épp kirándulócsalogató.

Az autóutak a városon kívül nagyon jó állapotúak, Tájföldről érkezve üdítő élmény volt a rendezett elválasztó korlát, és a virágdíszítés, már ahol van ilyen. A forgalom lazul, az autók pedig igen változatosan márka és érték tekintetében... A taxisok helyi protonja mellett van itt porsche, bmw, de láttunk már nem egy lamborginit, lotust, mustangot és mazeratit is...

Pedig az autó nem olcsó, sőt, a nyugati kocsik árai messze az európai árak felett vannak. A benzin viszont olcsó, nagyjóból 110 forint egy liter...

Az utak mellett sok helyi étterem működik, ezek félig nyitott terasszal és sok asztallal várják a távolsági buszok tömegeit, és az egyszerű átutazókat. Mindenhol van kápolna is, mi sem természetesebb.

Végül néhány kép az út menti épületekről. Az első egy kínai templom egy pár faházból álló minifalu mellett, valószínűleg korábban épült mind az útnál. A második pedig a semmi közepén egy lakótelep, ez a két tömb az egész, no és a háttérben még néhány. Fogalmam sincs, hogy az itt élő emberek pl. hol dolgoznak... Az házak állapota hasonló a városban is megszokotthoz... némi csinosítás rájuk férne. Nem messze egyébként van egy gyönyörű vízesés, de ezt sosem tudom sem megmutatni Daninak, (mire észrevenni az autóból, már el is tűnt...) fotózni pedig szinte lehetetlen.

És az ötven perces autózás után lassan meg is érkeztünk... nagyjából annyit kell kocsikázni, mintha tőlünk Győrbe mennénk. Otthon sosem autóztunk ennyit gyerekekkel, pláne nem minden hétvégén. Itt viszont nincs nagyon más opció.

Az úton kérdeztem Danit, mi fog majd hiányozni neki innen, nem tudta megmondani. Aztán mikor lefelé kanyarogtunk, azt mondta, ez a hely, a nyulakkal, csacsikkal mindenképpen.

Hamarosan folytatom. :)

Miágyunk

Képem nincs, és ezt most nagyon sajnálom...

Lelle helye kezdetektől fogva mellettem volt, a néhai Áron helyén, vagyis a miágyunk jobb oldalának legszélén, közvetlenül az ágy mellé állított rácsos ágy szomszédságában. Ha én is ott vagyok, akkor ez nekem a bal oldalamat jelenti.

Áron mostanában kétnaponta csak hét körül érkezik, más napokon pedig már kettő és háom között befészkeli magát Dani és közém, vagyis a jobb oldalamra. Ha Dani bírja és velünk marad, akkor meglehetősen szűk a sáv, amin Áron alszik, de nem bánja, mert amúgy is fogdosós, egész éjjel csípked, simogat, kaparászik. Hol engem, hol Danit.

Reggel aztán, miután felkel és elhagyja a fészket, van még néhány percem, jobb napokon akár egy órám is, hogy úgy feküdjek, ahogy jólesik...

Ma gyanús volt... a csend, és a hely nagysága is.

A lányok már elmentek az oviba, és Devi is megérkezett már, mire magamhoz tértem, mégsem hallottam, hogy beszélgetne Áronnal, aki viszont nyolc körül Dani oldalán lemászott, legalábbis ez volt a legutolsó emlékem róla. (szeretnék én felkelni vele, de amikor van segítség, visszaájulok, és csak Lelle recsegése tud felébreszteni)

Felpattantam, de reptemben azonnal meg is merevedtem.

Áron ugyanis lemászott ugyan adott oldalon, de a másikon azzal a lendülettel vissza is mászott. Lelle alatt, vele egy vonalban feküdt, a hátán, a feje jobbra fordítva, a kezei ökölben, könyökben behajlítva, a feje mellett... Éppen úgy, ahogy Lelléé. Teljesen egyformán feküdtek, az egyik betakarva a paplannal, a másik meg rajta.

Hathetes Lellemanócska

Búcsút intettünk az újszülöttkornak. Mától hivatalosan csecsemő Lellikénk, és valóban napok óta csak figyelem, micsoda nagy dolgok történnek a fejlődésében.

A folyton alvó, pirospöttyös kis csomag egyre fehérebb, egyre kerekebb, és mintha lenne valami rendszer abban, ahogy van.

Reggel például majdnem mindig fél tíz, tíz körül ébred, aztán délelőtt egy rövidebbet alszik, majd ebéd után egy hosszabbat, ami egybeesik a többiek alvásidejével. Majdnem mindig fél hatkor kel, ha valami miatt mégis előbb, akkor még egyszer elszunyókál az esti menet előtt. Egyébként is, vagyis nap közben háromszor alszik, este pedig valamennyi sírást követően tíz és tizenegy (és persze ez változó, mert vannak nagyon hosszú, keserves estéi is) között a nappaliban a pihenőszékben, Danival az oldalán kezdi az éjszakát... amit két szopival abszolvál, de van úgy, hogy csak reggel eszik.

A tejem kevesebb már mint az elején volt, ennek pozitív vonatkozása, hogy tudok (néha :)) már hason is aludni, viszont Lelle jobb szeretné, ha csak úgy ömlene a torkába a tejecske, és ha kicsit is dolgozni kell, akkor bizony sokszor feladja, és sír... (pedig elindulna ez, és azt is tudom, hogy ezzel jó kis körbe kerülhetünk, de remélem Lelle is belátja, hogy van amiért érdemes egy kicsit küzdeni)

A legnagyobb változás a figyelem, ahogy néz. Minket, a tárgyakat, a kezecskéit és a kockákat :) Mosolyog is, egyre többet, és egyre többször személyre szabottan. Imádom a gödröcskéit. :) Emellett pedig mozgás is fejlődésnek indult, álmában mellémhernyózza magát, ébren pedig hátáról az oldalára fordul, gyönyörű szép, ahogy csinálja, keresztbe teszi a lábacskáit, és csípőből fordul, a feje és a kezei követik. Olyan nagy öröm nekem ezt látni, főképpen a két kisebbik "nagy" mozgása körüli aggódásaim után.

Fogdosós, változatlanul úgy alszik el a legkönnyebben, ha adok valamit, amire legalább ráteheti a kezét, de sokszor meg is markolja. A légjobb a kezünk, aztán a kendő, de egy puha bármi is megteszi. Mondjuk egy nyúl :)

4900 gramm, a hosszát most nem mértem, de látványosan nyúlik. Pelusméretet és ruhaméretet is váltottunk, előbbiből Mest, utóbbiból 60ast hord.

Emésztgetem, hogy már ekkora, no meg hogy el kell raknom a legkisebb ruhácskákat...

Peti ismét a fedélzeten

Majdnem két hónap után.

Irnám, hogy hazajött, de meglehetősen széles mosolyra húzódott ettől a kifejezéstől a szám, és mitagadás, jól esne tudni végre, hogy mikor, és mit nevezzek otthonnak.

Peti Danival érkezett, Hanna egy hete naponta kérdezgeti, mikormár, aztán kedden az alvásból ébredve minden rajzolni tudónak kiadta a feladatot. Ajándékot készítettek, ki ki a saját ízlése szerint. Nagy lapra alkottak, hihetetlen édesek voltak, ahogy koncentráltak az instrukcióra, és húzták a vonalakat.

Hatkor az ajtóban toporogtak, és amikor megérkezett Peti, Áron kivételével (aki gyanítom ismét nem tudta eldönteni, hogy az édesapja duplikálódott, vagy egy másik személy az, aki a hátizsákkal érkezett, jobbnak látta az öltönyös mögé rejtőzve fürkészni azt a másikat egy darabig) mind a nyakába ugrottak. Áron végül a másodikon megtalálta a választ a kikicsoda kérdésre, a kontextus sokat segített neki, így egy negyed óra múlva, már az összes gyerek fürtökben lógott a nagybácsin. :)

Peti egy csomó élménnyel, és temérdek energiával érkezett, szívem szerint csak ülnék, és hallgatnám, hogy mik történtek vele. A gyerekek rajongásig örülnek hogy újra itt van, ma délután ébredés után azonnal felvonultak a szobájába, aminek az ajtaját ügyesen becsukták maguk mögött, olyannyira, hogy csak egy lakatos tudta végül kinyitni :)

Nyolcból nyolc

Féltem, hogy elkiabálom...

Pedig ez már csak így megy Mikoltnál. Sokáig semmi hajlandóság, aztán pedig egyik napról a másikra tökéletesen csinálja.

Most épp a pelusmentesítést.

Tegnap mondtam Daninak, hogy egy hete minden este pelus nélkül alszik, és eddig még egyszer sem volt baleset.

Három helyett csak kettőt pelenkázok :) Ez is nagy dolog...

Azóta eltelt még egy cseppmentes éjszaka, és remélem ez már így is marad.

Na ez az...

Bosszankodtam egy sort, aztán lefeküdtem. 11kor. Sosem fordult elő ez mostanában... sem a bosszankodós rész, sem a korai lefekvés. Az esték mindig a mieink, ilyenkor csak magunknak vagyunk, már délután vágyakozom ez után a pár óra után. Akkor is, ha iszonyú fáradt vagyok másnap reggel.

Ma megírtam egy posztot, fontos volt nekem, annyira, mint már nagyon régen semmi, Dani meg elolvasta a draftot, és cenzúra alá vetette... nem írhatok arról, amit ő érez, mert ez nem az ő blogja, ráadásul nem is igaz, amit írtam. Bammm.

Utálom ezt a nemmondhatom el marhaságot, már amikor a ház megvételén tipródtunk akkor se ment nekem magamban tartani... aztán az eljövetelünk körüli agonizálásom is kimaradt ebből a dokumentált életemből, akkor is azért, mert amíg nem biztos, nem kiabáljuk világba.

És most, hogy végre van mit megosztani, mert már egészen valószínű, hogy holnap megtörténik, most meg azt mondja, hogy töröljem ezt meg ezt meg ezt meg ezt...

És én annyira dühös lettem, hogy az egészet, úgy, ahogy van kitöröltem, és kaffogtam egy sort, pedig igazából kiabálni szerettem volna, hogy de ez az én életem és egészen biztos, hogy csak azt írom, amit igaznak gondolok, és nem is arról szólt, amit ő gondolt... de nem kiabáltam.

Csak forgolódom három órája, és nem tudom, miért bántott ez ennyire.

Aztán ezt találtam (itt):

“A jelenlét az a találkozás, amelyben az egyik ember önleleplezése elmélyíti a másik ember életét.” (R. Rohr)

És akkor megértettem, miért. Mert azzal a vacak kis poszttal is adni akartam, mély volt, és nagyon belőlem való. És bármit elvéve belőle már nem ugyanaz.

De majd összeszedem újra az összes fontos gondolatomat, és megírom újra.

Selamat Hari Raya

Egész nyáron nem volt semmilyen ünnep, pedig Malajziára jellemzően három vallás összes nagy ünnepnapja és az állami ünnepek is szabadnapokkal tarkítják az évet, összesen 18 jut minden 12 hónapra...

Ebben a másfél hónapban viszont három nagyszabású megünneplendő is akadt, a kínaiak moon cake festivalt ünneplik jó egy hónapon keresztül, a malájok mint muzulmán népség pedig Ramadant ült eddig. Szép kontraszt ez a két hosszasan elnyúló eseménysorozat, mert míg a kínaiak étellel ünnepelnek, megvendégeléssel, addig a muzulmánok éheznek, szomjaznak egész nap, csak sötétedés után vehetnek magukhoz vizet, ételt. Épp ebben a trópusi hőségben elképzelni is fáj, mit élhetnek át...

A Ramadan végeztével következik a Hari Raya, ami olyasmi, mint nálunk a karácsony, legalábbis ekkor vannak a nagy evések, családlátogatás, utaznak... Mindenhol feldíszítik a mindent, van egy jellegzetes dísz, amit sárga és zöld színű szalagokból fonnak, és úgy néz ki, mint egy kis doboz.

A Hari Raya első napja hétfőre esik, ekkor fél napot dolgoznak a népek, kedden és szerdán pedig ünnepnap lesz.

Véletlen egybeesés, hogy a függetlenség napját is a jövő héten ünneplik, de mert az a Hari Rayaval egy időben lenne, így még egy nappal meghosszabbodik idén a munkaszünet, vagyis csütörtökön sincs munka. Sokan a pénteket (és hamár, akkor a hétfőt is) kiveszik szabadságképpen, így 9 napot nyernek. Az iskolákban ez a hét sszünet, a lányok sem mennek, és ahogy eddig a teljes naposoknak volt valami program, most ők sem kivételek. Megáll az élet nagyjából.

A múlt héten beszélgettünk auntie Juleeval, és kiderült, hogy pénteken ünnepelnek az ovisok... zárt ajtók mögött. Már jó egy hete készülődtek, tanultak táncokat, a himnuszt gyakorolták, és egy hatalmas maláj zászlót is készítettek, a piros csíkokat a gyerekek kézlenyomatai helyettesítették.

Csak azt nem értettem, ha ekkora dolog ez, akkor miért csak maguknak mutatják majd meg, miért nem hívják meg a szülőket. Mondjuk nincs nagyon min csodálkozni, mert az egyetlen családi napon kívül, ami inkább egy közös szórakozás volt, mint egy, a gyerekek mittudnak, mittanultak eddig bemutató volt, nem nagyon fáradoztak azon, hogy bármi effélével terheljenek minket szülőket.

Pedig én nagyon szerettem volna látni, mikkel készülnek, örültem volna, ha egyszer élőben is részese lehetek annak, amit szóban a lányok többé kevésbé hazahoztak bentről.

Megkértem Juleet, hogy ha lehetséges, engedje meg, hogy bemenjek, megnézzem őket.

Először elcsodálkozott a kérésen, aztán sure sure mondta, vagyis persze, menjek csak...

Nagyon örülök, hogy végül sikerült megoldanom, hogy ott legyek. Peti a két kisebbel itthon maradt (újabb örök hála esete... mert Áron meglehetősen rosszul viselte a távozásunkat...), én pedig bevittem a lányokat, és maradtam.

Igy végre először láttam őket angolul beszélni, énekelni, reggelizni (akkor pont zabkását kaptak, de érdekes módon csak az a gyerek evett, amelyik kért, aki nem, azt nem erőltették... fura), és még egy gyors szülinapozás is belefért az ünneplés előtti időbe. Még mindig azt gondolom, hogy (természetesen vannak itt is kivételes pillanatok) ez az ovi egy gyár, nem sok lélekkel működtetve. Van ugyan torta, meg ajándék, és még énekelnek is, de akár bárki is ülhetne ott, az volt az érzésem, hogy egyáltalán nem figyeltek arra a gyerekre, akiről épp megemlékeztek. Volt a szegény fején egy mókás papírcsákó, amit szeretett volna levenni, de minduntalan, amikor végre sikerült volna levennie, egy felnőtt ott termett és visszarakta a fejére... Az óvónénik melléültek addig, míg lefotózták őket egymással, de mosolyogni csak a kattanásnyi időre láttam őket...

Visszatérve a nemzeti naphoz...

Azért is volt nagy élmény ez nekem, mert minden gyerek a maga népviseletében jött, vagyis az indiaiak száriban, a malájok a hosszított blúzben és hosszú szoknyában, a kínaiak selyemruhákban... mondanom sem kell ugye, mennyire gyönyörűek voltak.

Volt egy kislány szingapúri viseletben is, és néhány gyerek jelmezben Freddie pl. pókembernek öltözött :)

Kicsit sajnáltam, hogy a mieinknek nincs még igazi magyar népviseletük, így egy nemzeti színű szalagot kaptak a hajukba, és egy kékfestő szoknyát adtam rájuk. Szépek voltak így is, és öröm volt látni, mennyire különböznek a többiektől. Büszke voltam a szalagra a hajukban...

Auntie Julee szárit vett, a kendő pedig egy öltözés erejéig lekerült a fejéről. Először (és nyilván utoljára) láttam hajastul :) nagyon érdekes volt. A lányok körülállták, és nézték a hosszú, fekete haját.

Elénekelték a himnuszt, amit mindenki állva hallgatott, kivéve az én Mikolt nevű renitensemet, aztán eltáncolták azt az egyszerű kis táncot, amit tanultak. Minden csoport egymás után, a többiek tapsoltak, örültek, vagy a helyükön mocorogtak a zenére. Édesek voltak. :)

Lesz még itt két kis video is, remélem már holnap...

Sorakozó a reggelihez, legelől Yu kimonóban.

A lányok várják a zabkását... meg a tortát.

Egy kínai, és egy indiai... no meg egy magyar :)

A kedvenc mazsoláim... indiai, maláj, még két indiai, meg a lányok... három kínai, egy indiai meg egy szinagpúri.

És végül Hanna és Mimi csoportja készül a fellépésre :)

A kék-narancssárga ruha az ovi egyenruhája... és vannak, akiknek nem jelent semmit a nemzeti nap... :)

Hanna és az autó

Az oviban Hanna nem nagyon rajzol. Legalábbis úgy tűnik, hogy sem az óvónők, sem a gyerekek nem forszírozzák a szadab rajzolást, mint ahogy a szabad játékot sem nagyon. És mivel Hanna sokkal kisebbek közé jár, olyan gyerek sincs, akitől esetleg elleshetne motívumokat.

Én sajnos nem vagyok ügyeskezű, ha a ceruzát kell használni. Pali nagypapa viszont annál inkább, én pedig csak reménykedem, hogy valamelyikük örökölt ebből a nagyszerű tálentumból legalább egy picikét.

Hannára visszatérve, itthon azért szívesen veszi elő a színesceruzákat (Csillától kapta, és ár meglehetősen rövidek, vagyis használják őket :)), de sokszor csak színezni van kedve, alkotni kevésbé. Pedig nagyszerű ötletei vannak, és egészen sajátosan veti papírra azt, ami épp foglalkoztatja. Szeretem az embereit, a virágait, a házakat, a királylányokat.

Tegnap ebédre várva kértünk mindegyiküknek egy egy ceruzát, meg egy darab papírt, hogy ne a rohangálással üssék el az időt, míg vártunk. Dani Áronnak autót rajzolt, így mindegyik gyerek ezen kezdett dolgozni. Ez itt Hannáé, benne ül Mimi, mellette Áron... aztán mégis inkább rohangálni vágyott.

Mikolt hajában masni is van, Áronnak pedig növöget a kobakján a szőr... :):) A kidolgozottsághoz csak annyit, hogy az autó nagyjából háromszor két centis, a benne lévő emberke alig egy.

Nekem tetszik :):)

Hazamegyünk

Abban maradtunk Danival, hogy a miértekről majd ő ír.

Ezt a döntést nem ketten hoztuk, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy ezt a döntést nem lehet ketten meghozni. Az én munkám nem helyhez kötött, az övé igen. Az én dolgom, hogy véleményem legyen, segítsek a szempontokat rangsorolni, de a végső szót kimondani nem az én tisztem...

Dani megy, én pedig megyek vele. :) Az a sok, amit az itteni életünk adott, már nem fejlődőképes, és ha szembeállítjuk azzal, amit otthon adhatunk, kaphatunk, akkor a mérleg arra billen. Egy másik posztban majd egyszer összeszedem mindazt, amiért hálás vagyok az itt eltöltött 11 hónapnak, és ha minden úgy alakult volna, hogy az ittmaradás mellett döntünk, azt se bánnám.

Nem vagyok csalódott, nem vagyok szomorú, nem érzek a hazamenetellel kapcsolatban sem rózsaszín habokat, teszem a dolgom, és várom, hogy felkerüljön az i-re a pontunk.

Mert bár a terv az, hogy szeptember 30-án repülőre ülünk, és október 1-én Magyarországon leszállunk majd, még nincs repülőjegyünk, aláírt megállapodás, nincs megállapodás a költöztetőkkel sem. Az egyetlen papír, ami már nálunk van, a ház bérlésének kétoldalúan aláírt felmondása. Azt sem tudom, hogy hova megyünk ha hazaértünk, meddig lakunk majd a hol, és tartok az időjárástól is... vagyis összességében ez az árok már kiásódott, de még mindig csak várom, hogy egyszer valaki azt mondja, most akkor pakolhatok...

Ismét az egész házat kell becsomagolni, ismét egy új élethez kell majd hozzáigazítanom az immár négy gyerekünket, akik közül kettőnek ez volt az otthona eddig... És tudom, hogy minden, amit kaptam, azzal több lettem, és mindazt, amit otthon kaphatok felbecsülhetetlen. Most mégis egy kicsit a saját feladatom került felszínre újra. Elengedni... És én olyan nehezen élem meg a változásokat... hogy a bizonytalanság elviselésének képességéről ne is beszéljek.

Azért remélem sokakat melegséggel tölt el, hogy újra találkozhatunk. Ez az egyetlen dolog, ami erőt ad a hintában ülve, hogy mosolyogjak... és elengedjem ezt itt.

Hét hetes

Olyan jó hetekben számolni az időt. Minden nap történik valami új, minden nap egyre több arcát mutatja a legkisebb. Szeretem nézni ahogy alszik, ahogy figyel ha ébren van, kitalálni miért sír, ha sír (egyre kevesebbet, bár a tegnapi nap kivétel volt sajnos...), számolgatni a hurkákat, elmerengeni a szeme színén, ami még mindig nem teljesen kék.

És persze ennél az állóképnél sokkal de sokkal pörgősebbek a napjaink, így aztán minden pillanatnak örülök, ami csak az övé. :) És persze minden alkalommal, amikor sikerül belefelejtkeznem mondjuk egy egy szoptatásba jövök rá, mennyire kevés időt töltünk csak vele, csak rá figyelve... A többeik már tudják, hogyan kérjenek maguknak eleget belőlünk... vagy legalábbis hatékonyabban próbálkoznak... :)

Lelle igyekszik utólérni a többieket, ha nem is hangosságban (egyelőre... szerencsére...), egyre többet mosolyog, gyakorlatilag válogatás nélkül bárkire, és egyre többször hőőőzik, meg formálja a kis száját, a nagyok pedig sokszor telepednek le mellé, várják, hátha. :)

A rutinjaink mit sem változtak, nem úgy a méretei. 5 kiló és 62 centi. Pénteken voltunk a gyerekorvosnál, aki a méretgörbére nézve nagyot nevetett, mert minden érték a felső határt súrolja, a hossza messze felette van.

És hamár a testiekről van szó, a bcg oltás helye nagyon bedurrant, elég csúnya is... (ez is teljesen Hannaszerű... remélem Lelléé nem fog elfertőződni)

Ma először sikerült Devit is lefényképezni vele, pedig rengeteget babusgatja ő is :)

Ez meg itt egy igazi babaillatú alvóskép... jajj de szeretem :):)

Buborékfújó

Áron arcai. Zseniális, ahogy beszéd nélkül is tökéletesen elvan, bőven elég az a készlet, amivel az arca bír. Sikerült mesterfokra fejleszteni ezt a fajta kommunikációt, nincs is szükségünk a szavakra... (amikből pedig egyre több van, és egyre viccesebben formálja őket)

Ez a kis képregény itt épp egy üres buborékfújó tetejének lecsavarása közben készült...

Nocsak, nocsak, itt ez a jó kis bubifújó...

Le kellene csavarni a tetejét... mama segíííts...

Naaaa... figyelj mááár, ne fotózz, inkább csavard.

Meg is vagyunk ohóóó...