Míg ömlött a szájába nem volt gond az evésekkel. Mióta nem ömlik, hanem küzdeni kell(ene) a tejecskéért, nem valami lelkes Lellike. És akkor egészen finoman fogalmaztam.
Ma odáig jutottunk a küzdelemben, hogy a legvégén a cumisüveg nyert, amiből minden cseppet kiszipókázott, aztán persze sírdogált, hogy elfogyott, de semmi esetre sem volt hajlandó elfogadni a cicit. Pont úgy tett, mint Hanna ennyi idős korában. És én is majdnem annyira kétségbe estem, mint anno. Most annyival kaciféntosabb a helyzet, hogy a fagyasztott készlet fele (egy pohárnyi) már elfogyott, és két napunk van felhasználni a maradékot...
Pedig tudom, hogy lenne tejem, ha Lelle hajlandó volna dolgozni érte. Ha fejek, azzal semmit nem érünk el, őt pedig nem tudom, hogyan vegyem rá arra, hogy kicsit kitartóbban szívjon. Mert amúgy hála Miminek és Áronnak, tudom, hogy nem a rendszerben romlott el valami...
Szörnyű látni, hogy éhes, mert kétségbeesve ordít, és ha mellre teszem, feszíti magát, és úgy tesz, mint aki nem tudja, mit kell csinálni a cicivel, hogy tej legyen belőle.
Ma délben kértem Áront, hogy tegyen meg nekem egy nagy szívességet, és szopizzon (abban bíztam, ha Áron beindítja a tejet, akkor Lelle elfogadja (ha sikerül a nagy kiabálás mellé egy kis tejet bespriccelni, akkor már majdnem nyertes a meccs... bár ma így sem érdekelte a dolog)), de Áron hasonlóan Lelléhez nem is értette, mit akarok... (egyik szemem sír, a másik meg nevet emiatt... (amúgy éjjel a kis piócafiú úgy szív, mint egy turbómotorral ellátott kis gép)) Végül kínomban meg is kérdeztem tőle, hogy kér-e cicit, mire határozott nem volt a válasz.
Lellét még nem tudom megkérdezni, bár neki nincs is szavazati joga. Enni kell... punktum. Csak azt tudnám, hogyan csináljam...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar