Egy délutáni alvást követő hovamenjünk kör közepén felvetettem a fiúknak, mi lenne, ha mi is elmennénk egy picit messzebbre a szokásosnál... mondjuk a Cameron Highlandre. Itt vannak a teaföldek, eperültetvények, és mert hegy, hűvös van.
Felcsillant a szeme mindegyiküknek, azonnal szálláskeresésbe kezdtünk, és még hat előtt találtunk üres apartmant, háromszobásat is. Dani végül úgy tette le a telefont, hogy mindjárt visszaszól.
Végül nem szólt... mind a hárman picit leeresztettünk a nagy lendületvétel után, amikor kiderült mennyibe kerülne az egy éjszaka. Meg messze is lenne... két óra autózás, minimum. Savanyú a szőlő...:)
Hogy mégis kiránduljunk egyet, és ne a megszokott három hely egyikére, a Little India fantázianevű negyedbe ruccantunk, ami gyakorlatilag egy utcából áll. Ez az egy utca viszont tényleg egy szelet india. Van itt minden, ami ehhez kell, színes oszlopok, textilboltok, füstölőillat, hangos indiai zene, virágfüzérrel bíbelődő férfiak, szárit viselő nők és temérdek étterem, curryszaggal, no meg persze némi szemét is akad.
Most, hogy jópár hónapja itt élünk, szinte már otthonos ez a világ, és csak egy picit zavaró, hogy turistának néznek, és mindent azonnal háromszoros áron akarnak eladni. :) Nem messze innen volt az átmeneti szállásunk, az erkélyről minden este megcsodáltuk a mamámmal az utca fényeit, talán a legbőkezűbben itt bántak a közvilágítással az egész városban, már amennyire ezt a 23. emeletről meg tudtuk ítélni. Mindenesetre akkoriban csak egyszer sikerült végigsétálni rajta, ez is jelzi, mennyire nem egyszerű gyalogosan nekivágni KL-nek, még akkor sem, ha a szálloda és a vágyott úticél mindössze két három kilométerre vannak egymástól.Ez a kis sziget a felhőkarcolók közé ékelődött, de szerencsére a közvetlen szomszédságban megmaradtak a háromszintes házak, így ha csak sétálgat az ember, nem nyomasztó a sok magas épület körös körül. Viszont ha csak egy kicsit is az ég felé téved a tekintet, máris huszonemeletes dzsungelben találja magát... Sőt, jövet menet simán el lehet kerülni anélkül, hogy feltűnne, annyira idegen a többi igazi KL jellegzetességtől. Tán pont ezért is kedvelem annyira, a maga giccsességével együtt.
A város felől érkezve... 500 méterre jobbra a bejárat.
A legmagasabb épület a háttérben a mi régi otthonunk a Sri Tiara...
A hátsó utcák... hogy ez se maradjon ki.Az utcácska egy térben végződik, körforgalommal (mi sem természetesebb itt... :)), a körforgalom közepén pedig egy sokszínben világító szökőkút áll, amit elefántok díszítenek. A gyerekek nagy rajongói ennek a szökőkútnak, most végre ezt is sikerült közelebbről megszemlélni. Őr vigyáz az elefántokra, ránk is szólt, mikor a lányok fel szerettek volna ülni a kút peremére.
Nagyjából fél óra alatt végigjárható az egész bámészkodással együtt... Hacsak nem eszünk, vagy nem próbálgatunk gyönyörű indiai ruhákat.Én az utóbbit ígértem meg Hannának, és olyannyira értő közönségre találtam benne, hogy amikor végül nem hoztuk el a szépruhát, zokogott... még úgy is, hogy megígértem neki, hogy mielőtt hazazarándokolunk, mindenképpen kap egyet.
A ruhaboltban mindegyik gyerekünkre adott valamit az eladó, és eléggé lehangoltuk azzal, hogy nem vettünk semmit... ha a gyerekeken múlt volna, az egész boltot elhozzuk, Áron toporgott, miután rákerült a barackszínű ingecske, hogy a nadrágot is vegyük fel. :) Nekem sem kellene sokszor könyörögni, hogy vigyek magammal egy szép szárit, pedig ez a bolt mégcsak nem is volt különösebben igényesen ellátva.Az este lezárásaként indiai vacsoráztunk, a jól bejáratott közeli egységben, ahol a gyerekeinket már névről ismerik, és csak remélem, hogy a gyakori látogatásaink okán, és nem az aktivitási szintjüknek köszönhetően.
Banánlevélen a banános roti chanai, a háttérben a kanál-villa... kést nem használnak, és az elmaradhatatlan műanyag korsók.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar