Pedig vannak ám olyanok is, akik kérdeznek, én pedig olyan szívesen válaszolok... nék. De az élet pillanatnyilag a peluscseréről, verekedések kezeléséről, és főképpen a ringatásról, babusgatásról szól. Mind igényli... szerencsére.
Tegnap az ötös bejegyzés kapcsán érkezett egy pár jó kis kérdés Adibabától, amin elgondolkodtam, leginkább a hogyleheteztbírni részén... aztán csak mosolyogtam magamon, meg a képtelen helyzeteken, amik az elmúlt pár hét során némileg sűrűsödtek, és arra jutottam, muszáj írnom erről egy kicsit.
Aztán olvastam a facebookon egy kis szösszenetet, ami sarkos is, meg nem is passzol teljesen a mi valóságunkhoz (én egy rendmániás, kényszeres, egyfolytában multitaszkoló csaj vagyok, Dani meg aztán sosem kérdezne ilyet... még akkor sem, ha esetenként egy kisebb földrengés okozta káoszra jönne haza... sőt, talán örülne, ha végre a nap közepén egy könyvvel a kezemben találna...), összességében benne van az, amitől egy idő után megőrül egy htb... mondjuk én éppen egyre jobban viselem a gyerekekkel járó energiaszint csökkenést az évek múlásával, és lassan már elképzelni sem tudom, mit jelent pl. két szabad kéz, vagy ha nem csüng egy legalább az oldalmon, vagy hogy mit jelent anélkül megkenni egy szelet kenyeret, hogy valaki a nadrágomat huzigálja... nem is beszélve arról, hogy mennyire képtelen gondolat volna egy teljes nap rendben, tisztaságban... csak úgy.
Erre vonatkozó szakirodalom Lepkevárnál olvasható roppant találó formában. :)
Vissza az alapkérdéshez... Hogy bírom? Jól :) Egészen jól...
De őszintén szólva ez a kérdés sosem merült még fel bennem.
És őszintén szólva fogalmam sincs, milyen volt azelőtt, hogy Hanna megszületett volna. Halványan dereng, hogy valaha fontos volt kávézóról kávézóra járni, finnyogni a moziműsoron (vagy azon, hogy már nincs mit megnézni), elkeseredni egy rosszul festett árnyalaton a tincseim ügyében, másoknak dolgozni napi 16 órát, vagy éjjeli lámpa fényénél egy fejezetnyi jóféle olvasmány végeztével jóéjtcsókot váltani a szerelmemmel. Ez utóbbi néha hiányzik...
Azért jó esetben nem négyesikreket szül az ember elsőre, úgy pedig van ideje alkalmazkodni a helyzethez, először az egyhez, aztán a kettőhöz... amíg el nem éri a dolog a lelki és fizikai határait, és már nem szül többet... Esetemben ez négy. (Dani lehet hogy beérte volna kettővel... esetleg hárommal...)
Visszaemlékezve Hannakori önmagamra, arra, aki kétségbe volt esve, ha sírt a gyereke, és szinte lehetetlennek érezte, hogy megfőzzön egy teát (ha mégis, akkor is citrom és méz nélkül, mert az még plusz 15 másodperc...), mert folyamatosan azzal volt elfoglalva, hogy vajon mikor ébred a picije... és ugyanennél az oknál fogva sosem tudott aludni nap közben... meg éjjel sem, még akkor se, ha az a kis gombóc a legmélyebb álmát aludta... nos ehhez képest ma úgy fest a dolog, hogy egyszerre főzök és mosok, és olvasok mesét, meg szoptatok és kirakózom paralell, és ha kell, leteszem a fejem, és már alszom is. Pl. úgy, hogy már csak azt veszem észre, hogy Áron mellettem fekszik és szoptatom... holott az ágyában láttam utoljára.
Apropó alvás... mindig, minden alkalmat kihasználok, hogy meglegyen az a mennyiség, amitől nem válok zombivá, képes vagyok ködök nélkül látni, nem fáj a fejem... egyszóval életképes tudok maradni. Nekem ez a mennyiség legalább hét óra éjjel, és másfél nap közben (az egyhuzamban már nem feltétel :)). Hosszú távon másképp nem megy.
Ha nem alszom és elfelejtek enni, akkor türelmetlen és nyűgös és elviselhetetlen vagyok...
Amitől más egy sokadik gyerek érkezése, azok a már korábban kialakított rutinok, amiktől sokkal gördülékenyebb az élet. Elsőre nagyon sokmindenre kell egyszerre odafigyelni, teszteni mindent, szelektálni, és ez fárasztó, kimerítő, sok időt vesz el a lényeges dolgoktól.
Nekem pl. nagy felismerés volt, hogy lehet lefagyasztani ételt, és akkor pl. a szombati főzést kiiktathatjuk. De ilyenek a minek hol a helye, mikor van itt az ideje, vagy pl. hogy soha nem üres a kezem, mindig van valami, amit épp elteszek, felviszek, lehozok, kidobok.
Sokmindenben segítséget kérek (korábban ezzel is voltak fenntartásaim, de beláttam, mindent nem tudok... és ma már nem is akarok...), ilyen pl. Devi, és persze Dani az első számú.
Sőt ahogy a gyerekek nőnek, nekik is vannak feladataik, pillanatnyilag kezdő fázisban, de a rendcsinálásban pl. segítenek. Hanna sokszor egyedül fürdik, ami bagatellnek tűnik, de hatalmas dolog... Próbálok következetes lenni, sokszor nem sikerül, de ha a gyerekek tudják, mik a szabályok, hogyan következnek a dolgaink egymás után, sokkal könnyebb nekik is, nekem is.
Hanna érkezése után minden nap sírtam. Mindenért... Az első hat hónapunk arról szólt, hogy kerestem a helyem, az új szerepemben, az új életemben.
Mikolt visszaadta a hitemet magamban, Áron megmutatta, mennyire más egy fiúval, és mennyire nem működnek a sablonok, a rutinokkal ellentétben, Lelle pedig megtanít arra, hogy semmi sem fontos, csak az, hogy jól legyünk. Hatan...
Ma már nem sírok minden nap, de pl. meglehetősen elfáradok, és olyankor kiabálok, és türelmetlen vagyok, és legszívesebben elrohannék...
Már háromnál is, és most négygyerekesként méginkább úgy érzem, többször kell levegőhöz jutnom, ha nem is hosszú időkre, de többször egy kevésre gyerekek nélkül is ahhoz, hogy legalábbis valamennyire megmaradjak önmagam. (újabb kérdés, hogy ki is vagyok én gyerekek nélkül... bár ez most a duálúnió édes szakaszában nem igazán aktuális kérdés... (viszont jó kérdés, hogy azért van-e ennyi gyerekem, hogy ne kelljen ezzel a kérdéssel foglalkoznom... (ezen már gondolkoztam és nem...)))
Ez praktiuksan jelenti mondjuk azt, hogy szükségem van arra, hogy írhassak, hogy fotózzak, hogy nyulat varrjak (Lelle nyula akkor készül, ha autózunk valahova... :)), (Viki kedves... íme egy válasz arra, hogy miért ír annyi kisgyerekes anyuka blogot, fotóz és varr... mert ezek megmaradnak, kézzel foghatóak, mindahhoz a sokmindenhez képet, ami azonnal nyomtalanul eltűnik, mint mondjuk hatvan darab palacsinta, vagy egy homoksüti... de lehet, hogy nem is ez a kérdés, hanem, hogy miért pont ezeket?... mert ezek a leginkább hozzáférhetőek, valamilyen módon kapcsolódnak a főtevékenységhez, vagyis a gyerekekhez, és mert nem kell hozzájuk túl sok tehetség, tapasztalat, idő, pénz... a fotózást leszámítva)
Most ez a kihívás. Négygyerekesként is megtalálni az időt magamra, azokra a dolgokra, amik töltenek.
Míg Lellét altattam az jutott az eszembe, hogy olyan ez a sok gyerek, mint egy festő palettája. Mindegyikük érkezésével egy egy újabb szín került rá, és a találkozásainkkor kettő, három, négy, öt vagy akár hat is keveredik, és újabb és újabb színeket hoz létre. És ezt nagyon szeretem megélni. Főképpen a testvérek egymáshoz való viszonyaiban.
Szülőként pedig nagyon jólesik látni, hogy ezek a keveredések tőlem függetlenül hoznak létre tökéletes harmóniát.
Azt hiszem, ezért van ennyi gyerekem. Mégha lelkileg is és fizikailag is elértem a plafont.
Puha ágyban könyvet olvasni éjjeli lámpa fényénél... ráérek majd negyven évesen is.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar