Hazamegyünk

Abban maradtunk Danival, hogy a miértekről majd ő ír.

Ezt a döntést nem ketten hoztuk, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy ezt a döntést nem lehet ketten meghozni. Az én munkám nem helyhez kötött, az övé igen. Az én dolgom, hogy véleményem legyen, segítsek a szempontokat rangsorolni, de a végső szót kimondani nem az én tisztem...

Dani megy, én pedig megyek vele. :) Az a sok, amit az itteni életünk adott, már nem fejlődőképes, és ha szembeállítjuk azzal, amit otthon adhatunk, kaphatunk, akkor a mérleg arra billen. Egy másik posztban majd egyszer összeszedem mindazt, amiért hálás vagyok az itt eltöltött 11 hónapnak, és ha minden úgy alakult volna, hogy az ittmaradás mellett döntünk, azt se bánnám.

Nem vagyok csalódott, nem vagyok szomorú, nem érzek a hazamenetellel kapcsolatban sem rózsaszín habokat, teszem a dolgom, és várom, hogy felkerüljön az i-re a pontunk.

Mert bár a terv az, hogy szeptember 30-án repülőre ülünk, és október 1-én Magyarországon leszállunk majd, még nincs repülőjegyünk, aláírt megállapodás, nincs megállapodás a költöztetőkkel sem. Az egyetlen papír, ami már nálunk van, a ház bérlésének kétoldalúan aláírt felmondása. Azt sem tudom, hogy hova megyünk ha hazaértünk, meddig lakunk majd a hol, és tartok az időjárástól is... vagyis összességében ez az árok már kiásódott, de még mindig csak várom, hogy egyszer valaki azt mondja, most akkor pakolhatok...

Ismét az egész házat kell becsomagolni, ismét egy új élethez kell majd hozzáigazítanom az immár négy gyerekünket, akik közül kettőnek ez volt az otthona eddig... És tudom, hogy minden, amit kaptam, azzal több lettem, és mindazt, amit otthon kaphatok felbecsülhetetlen. Most mégis egy kicsit a saját feladatom került felszínre újra. Elengedni... És én olyan nehezen élem meg a változásokat... hogy a bizonytalanság elviselésének képességéről ne is beszéljek.

Azért remélem sokakat melegséggel tölt el, hogy újra találkozhatunk. Ez az egyetlen dolog, ami erőt ad a hintában ülve, hogy mosolyogjak... és elengedjem ezt itt.