A képek délelőtt készültek, de igazából bármikor is készülhettek volna, a menet minden esetben így fest. :) Evés után általában picike nézelődés következik, aztán pocakfájlalós sírdogálás, és amikor ez rendeződik, akkor egy darabig ismét csend van.Azután újra sírás jön, egészen addig, míg valaki fel nem veszi. Kézben jó. Igazából csak kézben jó. Még az alvásokhoz is egészen közel kell lennem hozzá, éreznie kell az illatomat, belefúrnia a fejét a bőrömbe bárhová. Máskülönben sír. Nagyon...
Esténként szokott csúcsosodni a hullám, ilyenkor semmi sem az igazi, sajnálom szegényt, mert látom, hogy kezdetben a pocakja fáj, aztán már csak képtelen megnyugodni... volt már ilyen babánk...
A kórházban bebugyolálták, ettől mindig megnyugodott, és hamar el is aludt. Itthon nem sikerült profin utánozni a technikát, így mostanában ez elmaradt. Pedig milyen nagyon szerette...
Tegnap előtt maratoni esténk volt. Próbáltunk mindent, semmi sem vált be. Annyira sajnálom ilyenkor, és annyira tehetetlennek érzem magam... és csak várom, hogy egyszercsak elmúljon, megnyugodjon, elpilledjen, érezzem, kienged és elalszik.
A bugyola nem jutott az eszembe.
De már nem bírtam, és azt gondolván, hátha, betettem a kiságyába a paplanjára. Ettől sem lett jobb... Végül megfogtam paplanostul, és kivittem a teraszra.
Odakinnt kellemes szellő fújdogált, monoton városzaj, és békakuruttyolás, a paplan pedig körbevette. Akkor esett le, hogy most épp olyan, mintha be lenne pólyázva.
Azonnal elhallgatott, becsukta a szemét, és pár perc múlva mélyen aludt.
És én még azt hittem, a pólya amolyan Dédiféle kitudjamirejó.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar