Dani megpróbálja

Mármint leírni, miért is megyünk haza. Mert nincsenek egyszerű válaszok. Mert bár a döntések a családunk egészét érintik, nagyrészt a munkaéletemmel függnek össze. Ami amúgy nem része ennek a blognak. De megpróbálom.

Röviden azért, mert amiért idejöttünk, azt nagyrészt már megkaptuk. És mert a maradás kevesebb összenergiát ad a családnak, mint az, ha hazamegyünk.

Miért jöttünk? Az én nézőpontomból a határaink további feszegetése, a külföldi élet és munka kipróbálása és az ázsiai emberek, világ jobb megismerése és kapcsolatok építése miatt.

Azt hiszem, a blog olvasóinak nem kell magyaráznom, hogy magánemberekként a határainkat köszönjük, megtaláltuk. Lelle érkezése nem volt betervezve az idejövetelről való döntéskor. És e két nagy energiát igénylő változás problémáinak párhuzamos megoldása és a tartós sérülések megakadályozása mindkettőnk erejét meglehetősen igénybe vették. Az enyémet most talán méginkább, mint Kingáét.

A külföldi életet és munkát kipróbáltuk. Rengeteget tanultunk, tapasztaltunk, embereket ismertünk meg és bár teljesen lefogyasztott elemekkel, de a világról szerzett számtalan új ismerettel megyünk haza.

Az ázsiai emberek, kultúra megismeréséről beszélni nagyképűség lenne. Ennyi idő alatt, miközben ennyire befelé kellett figyelnünk, legfeljebb azt mondhatjuk, hogy többet tudunk erről a világról, mint mikor idejöttünk. A sok ingert még otthon is dolgozzuk majd. Az itteni életünk intenzitása miatt azt gondolom, elég mélyen beleláttunk az itteni élet alapjaiba. Hiszen gyerekünk született, gyerekeink jártak iskolába, én dolgoztam, barátokra leltünk, szerződtünk, felmondtunk, stb.

Igy végül amiért jöttünk, nagyrészt megkaptuk, azt már csak mélyíteni lehetne. Másrészt az, hogy idejöttünk, számtalan kockázat vállalásával is járt. Sok-sok előny és lehetőség rejlett és rejlik abban, hogy Ázsiába jöttünk élni. De ez a lehetőség anyagilag nem volt egy fantasztikus főnyeremény. Arra adott lehetőséget, hogy nagy lemondások nélkül megéljünk itt. Csak sejtéseink voltak arról, hogy mire lesz elég amit kapunk, és egyáltalán mennyibve fog kerülni itt az élet. Az első fél év alatt kiderült, hogy lényegesen többe kerül itt számunkra megfelelő színvonalú életet élnünk, mint otthon. Bár sok dolog valóban olcsóbb itt, viszont nagyon máshonnan lehet energiához jutni, mint otthon. És azok az energiaforrások, amikhez mi szokva vagyunk, itt sokba kerülnek. Gondolok itt az európai ételekre, a gyerekek olyan képzésére és nevelésére, amit mi jónak tartunk, vagy a szabadidő tartalmas eltöltésére. Mindezek ugyan elérhetőek itt is, de nagyságrendekkel több pénzért, mint otthon. Mi pedig négygyerekes családként már nem tudunk az itteni erőforrásokhoz alkalmazkodni.

A munkámról továbbra sem szeretnék részletesen írni, ami azért idefér, hogy csalódnom kellett abban, hogy mennyi figyelmet, támogatást kapok az első időkben. Ez részben egy olyan cégen belüli feszültségből következett, amiről nem tudtam és senki sem készített fel rá. Épp a napokban robban ez a bomba a fejem felett, eddig csak éreztem és láttam, hogy robbanás jön. Ez a feszültség az egész szervezetre rányomta a bélyegét és persze nekem is komoly energiámba telt, nemcsak viselni ezt odabenn, hanem letenni, nem hazavinni. Volt egy pont, ahol elfogyott az erőm és csak arra tudtam gondolni, hogy otthon, biztonságan tudjam a családomat.

Én pedig mindig mérlegelek (Kinga ettől sokszor tengeribeteg mellettem...) és igyekszem a legjobb döntéseket hozni. Ez most azon ritka alkalmak egyike volt, amikor nem agyból, hanem zsigerből éreztem, hogy haza kell mennem. És ez most egyes szám első személy. De a családnak is haza kell mennie? Nem feltétlenül. Ezért, bár a döntés számomra könnyű volt, a következmények nem feltétlenül rózsaszínűek. Kinga számára az itteni életünk hétköznapjai sok szempontból könnyebbek voltak, mint otthon. Ha hazamegyünk, vissza kell vennie olyan terheket, amiket önként nem szívesen vállalna. Csak remélem, hogy ha a hazaköltözésből fakadó bizonytalanságokon és kényelmetlenségeken túl leszünk, ő is sok-sok pozitívumot fog látni az otthoni életünkben.

Szóval korántsem "jódolgunkban" megyünk haza, még rengeteg teendő áll előttünk, ami szintén forgácsolja az erőinket, de bízom benne, hogy végül mindannyian pozitívan tudunk majd visszatekinteni az itt töltött időre és a hazamenetelre egyaránt és idővel kisimulnak a ráncok a homlokunkon.