Bosszankodtam egy sort, aztán lefeküdtem. 11kor. Sosem fordult elő ez mostanában... sem a bosszankodós rész, sem a korai lefekvés. Az esték mindig a mieink, ilyenkor csak magunknak vagyunk, már délután vágyakozom ez után a pár óra után. Akkor is, ha iszonyú fáradt vagyok másnap reggel.
Ma megírtam egy posztot, fontos volt nekem, annyira, mint már nagyon régen semmi, Dani meg elolvasta a draftot, és cenzúra alá vetette... nem írhatok arról, amit ő érez, mert ez nem az ő blogja, ráadásul nem is igaz, amit írtam. Bammm.
Utálom ezt a nemmondhatom el marhaságot, már amikor a ház megvételén tipródtunk akkor se ment nekem magamban tartani... aztán az eljövetelünk körüli agonizálásom is kimaradt ebből a dokumentált életemből, akkor is azért, mert amíg nem biztos, nem kiabáljuk világba.
És most, hogy végre van mit megosztani, mert már egészen valószínű, hogy holnap megtörténik, most meg azt mondja, hogy töröljem ezt meg ezt meg ezt meg ezt...
És én annyira dühös lettem, hogy az egészet, úgy, ahogy van kitöröltem, és kaffogtam egy sort, pedig igazából kiabálni szerettem volna, hogy de ez az én életem és egészen biztos, hogy csak azt írom, amit igaznak gondolok, és nem is arról szólt, amit ő gondolt... de nem kiabáltam.
Csak forgolódom három órája, és nem tudom, miért bántott ez ennyire.
Aztán ezt találtam (itt):
“A jelenlét az a találkozás, amelyben az egyik ember önleleplezése elmélyíti a másik ember életét.” (R. Rohr)
És akkor megértettem, miért. Mert azzal a vacak kis poszttal is adni akartam, mély volt, és nagyon belőlem való. És bármit elvéve belőle már nem ugyanaz.
De majd összeszedem újra az összes fontos gondolatomat, és megírom újra.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar