Ruhaböngészde újra

A mai töltést holnapra, vagyis kedd (15.) este 7re napoltam.
A meglepetés:
Aki a múlt héten vásárolt (vagy teszi ezt kedd este 7ig), az holnaptól szerda este 7ig az összes régebbi album kínálatából fél áron válogathat. Igyekszem az éjjel hatékonyan kiválogatni azokat a darabokat, amik már elkeltek...

Lelle

Ideszalad, pelusban, bodyban.
A nyakába tekerve a csilingelő hastáncos kendő, minden lépését ütemesen kíséri.
A haja végében a gumi alig-alig tartja a copfot, kifelé kacsintgat, nem képes uralkodni a szőke tincsek öntörvényűségén.
A szájában a cumija.
A székem háttámláján a paplanja, belecsimpaszkodik, húzza, míg szép lassan le nem folyik a földre.
Akkor megkerüli a széket, kezében a paplant, mint egy nagy, fehér uszályt húzza maga után, körbevonva vele a széket, és engem.
Ideáll elém, megfogja a kezemet, és a tenyerembe teszi a fejecskéjét.
Elolvadok.
Mosolyog a cumija alól, felnéz; az egyik, remekbe szabott, kék gombszem villan, a másikat takarja a fehér zuhatag meg a szőkeség:
- Dejó Mama!
De még mennyire...

Kicsi Hanna

Édes Hannám.
Máskor olyan egyszerűen folynak ki a szavak az ujjaimból, szinte rá sem kell néznem, és az üres lap megtelik velük.
Hatodszor törlök ki mindent, és csak nézem hosszan ezt a két szót. Talán mert arról, ami igazán fontos, most nehezen beszélek, vagy írok.
Édes Hannám.
Ebben a két szóban benne van minden, amit mondani tudok.
Az összes emlék, ami az elmúlt két napban észrevétlenül kitöltötte az időt, minden érzés, ami veled kapcsolatos, az illatok, amik téged jelentenek, és a rengeteg kép, ami olyan gyakran eszembe jut, ha rád gondolok.
Édes Hannám.
A legelső vagy, ennek minden bájával, és nehézségével. Látom, ahogy benned van minden botlásom, és minden odaadásom egyszerre. Úgy szeretnélek néha kivenni ebből a szerepből, betenni egy sokadik testvér helyére, hogy neked is lehessen nagytestvéred, meg kitaposott utad, és örökölt babád. Aztán csak figyellek, és úgy tűnik, nem véletlen, hogy éppen te vagy az, akire a többieket rábízták. Köztük engem is.
Olyan bölcsesség, odaadás, báj, kecsesség, jóság, mélység lakik benned, hogy néha egészen elérzékenyülök egy egy mondatodon, egy mozdulaton, vagy egy pillantásodon.
Nézlek, és nem látom a rohanó időt, nem tudom felidézni a folytonosságot, ahogy kisbabából kisgyerek lettél, aztán meg iskolás.
Pedig ha rád nézek, egyszerre látom minden arcodat, érzem még a tenyeremben az apró kezed, emlékszem milyen volt a szőke selyemhajad, és átélem újra azt is, amikor egy időre eltűnt a mosolyod, a testvéreid érkezése környékén.
Édes Hannám.
Különleges vagy nekem, a legeslegszebb ajándék, amit valaha kaptam.
Te vagy az első az életemben, aki megtanított arra, hogy lehet egyszerre két, aztán három, aztán négy, majd öt embert is teljes szívvel szeretni. Te vagy az, aki megmutatta, milyen vagyok én valójában, aki a legvégső határaimhoz lökdöstél, és akiért képes voltam messze meghaladni azt, amire előtte még gondolni sem mertem.
Édes Hannám.
Botladozom azon az úton, amit együtt kezdtünk, és bár látszólag tudom, hogy merre vezet, igazából sokszor te mutatod az irányt nekem. Nyitott szívvel, és szemmel figyellek, hogy legalábbis ne tévedjek nagyot, hogy jól szeresselek, hogy engedjem neked kibontani önmagad.
Édes Hannám.
Ha kívánhatnék, azt kívánnám neked, hogy légy önfeledt, játssz olyan sokat, amennyit csak bírsz, hogy legyen mindig olyan tiszta a tekinteted, mint most, és őrizd meg az őszinteséget, a segítőkészséget, és a bátorságot. Azt kívánnám, hogy légy mindig ennyire nyílt szívű és szabad, és ha elengedem is a kezed mindezek vigyázzanak rád.
Édes Hannám.
Hét év telt el azóta az éjszaka óta, amikor először el kellett, hogy engedjelek.
Azóta sem megy könnyebben, mint akkor. :) Elfogynak a szavak, és marad a végtelen öröm, az érzésé, hogy világra jöttél.
Isten éltessen.
Édes Hannám.

Képregény

Brutálcsokis csokikrémtorta

Valamelyik este altatás közben gasztroblogokat olvasgattam.
Pár éve még azt gondoltam, nem nekem való az effajta időtöltés, meg néhányszor írtam már a nemtúlharsány főzős oldalamról is, de be kell lássam, öregszem.
Mondjuk jó ételfotót (egy kalap alatt az épületfotóval) máig nem tudok készíteni, egyszerűen nem találom a fogást ezeken a témákon.
Visszatérve a blogolvasáshoz, azon kaptam magam, hogy múlik az idő, nekem csorog a nyálam meg azon jár az agyam, hogy melyik legyen az első, amit megcsinálok. Azonnal.
Végül (már meg sem lepődöm, a vonzalmam a nagyoncsokis dolgokhoz ugyanis exponenciálisan növekszik a korom haladtával) ERRE a receptre esett a választásom.
Amint engedélyt kapok rá bemásolom a receptet is, addig viszont hadd emeljem virtuális kalapom a szerző előtt (épp egy kiragadott szerző Ő, a többi gasztroblogger is vegye magára egészen nyugodtan), aki olyat tud, amit én sosem fogok birtokolni.
Nekem marad a másolda, no meg az élvezet, ha jól sikerül a koppintás.
Azt hiszem én eléggé örülnék, ha valaki az én alkotásaimat másolná, mert az egyrészt azt jelentené, hogy valamit tudok, másrészt meg öröm, amikor másnak is öröm az, ami nekem öröm.
Ja, és a végén a fotó a kész (saját) termékről készült.
Megtévesztően nagynak hat, de meglehetősen közel mentem a szeletkéhez (meg a villa is árulkodik), a képen egy ujjvastagságú, négy centinél egy picit sem hosszabb darab látható, de a brutálcsokissága okán desszertnek épp elég egy ekkorka.
Pedig jócskán aggódtam, hogy hány perc alatt fog elfogyni az egész. Még van, de csak a szőrös, önmegtartóztató szívemnek köszönhetően.
Mi meggyel és tejszínhabbal ettük, nekem magában mármár sok volna. Azért lehet, hogy kipróbálom meztelenül is. :)

A harmadik is

Szombaton még csokit evett, de már csak nagyon finoman, kerülve a mocorgó fogat, vasárnap este, lefekvés után pedig egyszercsak megjelent, csillogó szemekkel, izgatottan, a kis kezében tartva a harmadik gyöngyszemet.
Eddig bele sem gondoltam, mennyire megváltozik majd az arca enélkül a fog nélkül. Nagyon. :) Nekem szebb, mint valaha. Csak a babámat siratom magamban újra meg újra. Mi lesz velem, mikor iskolatáska kerül a hátára???

Csupajó. Majdnem.

A kistestvérem megírta a szakdolgozatát, de nemcsak hogy megírta, kapott rá két ötöst, meg egy felkérést, hogy adná-e elő esetleg jövőre a valamelyik szakirányon.
24. államvizsgázik, és a jelek szerint előbb lesz diplomás embör, mint én. :) Sebaj, büszke is vagyok, meg van mégegy kisöcsém, akit még beelőzhetek ;).
Hétfőn szülői értekezleten voltunk Danival az iskolában. Csupa olyan szülő volt ott, akiket régről ismerek, a gyerekek nevét persze nem tudtam, így fogalmam sem volt, milyen lesz az osztály. Legalábbis azon az öt gyereken kívül, akit amúgy is ismertünk. Szóval az osztály elég jó lesz, a tanítónéni pedig olyan, hogy jobbat nem kívánok egyik gyerekemnek sem.
Tetszett ahogy csendes, de határozott, hogy szívmelengető a mosolya, hogy már az első naptól gyűjti az összes gyereknek a meglepetéseket, amit majd negyedikben kapnak meg, amikor majd Dóri nénitől búcsúznak.
Áront felvették az oviba, örömmel nézegettük a listát az ovi ablakában. Szeptembertől ő is óvodába megy.
Egyetlen apró szorongás azért vegyül ebbe a sok örömbe, mégpedig Áron miatt. Mert hiába vették fel, pillanatnyilag nem a vegyes csoportba került. Soktényezős ez a sakkművelet, amivel a gyerekeket elosztják, a legnehezebb a bentmaradó idén is, jövőre is nagycsoportosok újrarendezése, ezzel együtt Áron valamelyest ki is lóg a sorból, hiszen már nem kiscsoportos. Ha a méreteit, és az értelmi fejlettségét tekintjük, akkor végképp nem az. Épp csak a cipőfűzőjét nem tudja megkötni, egyébként már idén is simán középsősnek nézte mindenki.
Ha a szívemre hallgatok, akkor tudnék sorolni olyan csoportot, ahová teljes nyugodtsággal adnám, azzal is megbarátkozva, hogy innentől a gyerekeim nem lesznek egy csoportban soha többet (és ez vonatkozik Lellére is), de ahova pillanatnyilag kerülne, oda nem szeretném küldeni.
Igyekszem elfogadni a tényeket, lehetnek még változások, nem gondolom, hogy ez itt most egy végleges döntés, de most picit fáj a szívem, hogy annak ellenére, hogy két testvére is a vegyes csoportba járt, jár, ő mégsem fér be oda.

Valódi Búcsú

A héten voltak a kislányok utoljára az óvodában.
A ballagás óta készülnek az apróbb, nagyobb ajándékok az óvónéniknek, dadusnéninek, az óvodavezető Ani néninek, Kriszti néninek aki a gazdasági ügyeket intézi, és a karbantartó ezermester Feri bácsinak. Rajzoltak, gyöngyöztek, és aki kapta, örült.
Meg persze szomorkodott is, mert azért mégiscsak az elválást szimbolizálta ez a sok kis gesztus.
Mivel a ballagás már két hete megvolt (tényleg fura dolog, hogy még utána is mennek oviba, pedig már egyszer elengedték őket...), úgy gondoltam, az utolsó napra készülök valamivel Hanna nevében.
Számoltunk visszafelé, és ahogy ez a két év, elszaladt gyorsan ez a két hét is.
Pénteken reggel én vittem a lányokat oviba. Aztán délben én mentem értük. Nem tudom, Hanna mit érzett, de nekem végig gombóc volt a torkomban, ahogy összeszedtük az összes holmit, benti cipőt, fésűt, fogkefét, kis hátizsákot, rajzokkal teli mappát. Elköszöntünk a tulipán jeltől is, jövőre más gyerek fog ezen a helyen öltözni. Hjajj.
Az óvónénik nagyon örültek az ajándékainknak, Elvíra néni a könnyeit törölgette, miközben azzal vígasztalta magát, hogy tulajdonképpen még egy darabig biztosan állandó vendég lesz Hanna az oviban, hiszen jövünk majd Mikoltért (és remélem Áronért is ugyanide.....).
Bevittem a fényképezőgépet is, mert eszembe jutott, hogy még sosem készült Hannáról és a három rá vigyázó felnőttről közös kép. Hogy nem mosolyog mindenki fülig érő szájjal, annak csak a búcsúzás okozta bánat az oka.
Kedves Csilla néni, Elvíra néni, Zsuzsa néni. Köszönöm, hogy Hanna veletek, általatok, miattatok otthon érezhette magát az óvodában, hogy sosem volt olyan reggel, hogy ne indult volna szívesen, és hogy minden nap azt érezhettem, a legjobb helyen van.

Szezonnyitás

Elmaradtam. :)
Közben beköltözött a nyári szünet a házba, ami olyan, mintha minden nap hétvége volna. Azzal a kis különbséggel, hogy csak rajtam osztozhatnak mindahányan.
Vagyis van minden, ami ilyenkor jár, későn keléstől (ezt azért mind szeretjük) a medencézésig, egypohárból ivástól a kertben piknikelésig.
És persze van sokkal nagyobb zsivaj mint eddig, és nagyobb öröm reggelente, mikor mind rácsodálkozik, hogy mind itthon van.
Szeretem ezt a nyári állapotot, bár tegnap volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, nagyobb falat szórakoztatni négyet, mint hittem, de abban azért már van rutinom, hogy ne adjam fel ideje korán, mert sokkal hamarabb jön egy olyan, amiért viszont az egészet érdemes volt végigcsinálni.
Mondjuk egy ilyen.

Lelle első mondata

APG olvasás este. Áron választotta autómosó.
Lelle hallgatja, majd hozzáfűzi a magáét (szavanként nagy szünetet hagyva, imádom :)):
- Nem Apa aukója, Mama aukója.
Lelle Danit Papának hívja. Egyébként. A piros autót ezennel megnyertem.

Nosztalgia fehérben

Képeket kerestem Mikoltról, és találtam pár régi fehéret. Szeretem a fehéret, mert olyan szép semlegesen betakarja a gyerekeket, a lényeget pedig kiemeli.
Persze kiragadott pillanatok ezek, de a csibészséget aligha tudom felfedezni a szemükben a 2010-es képeken. Nem úgy, mint az idei 2013-asokon. :)
Egyébként pedig jólesik most nézegetni bármelyiket, mert a kislányok épp a Balatonon nyaralnak a nagyszüleikkel, és csak szerdán jönnek haza.
Nem gondoltam volna, hogy hiányozni fognak. Ennyire. :)
Üres a ház, két gyereket pont fele annyi idő alatt lehetett ágyba tenni este, és nyitva a lányok ajtaja, a redőnyt le sem engedtem.
Ők pedig lubickolnak a kitüntetett figyelemben, az esti mese közben még beszélni sem akartak velem. :) A kicsiket igyekszem feltölteni magunkból, most nekik jár egy kicsivel több belőlem.

Hazajöttek

Rengeteg élménnyel, kisimulva (na jó, Mikolt szerzett egy púpot a fejére ma, épp mikor velem beszélt Mari), csillogó szemekkel.
Hanna interpretációja rajzos formában:
Nekem nagyon hiányoztak.
Tökéletesen kettéváltam, az egyik felem a kicsikkel volt, a másik felem a nagyokkal. Elég fárasztó dolog amúgy. :)
Tavaly sokkal könnyebben engedtem el őket (nem fizikailag, hanem lelkileg, természetesen egy cseppnyi dilemma nem volt bennem, hogy menjenek-e vagy sem), talán több volt a tennivaló, talán kicsik voltak még a kicsik ahhoz, hogy értsék, a nagyok elmentek.
Áron még kedden is emlegette Hannát, pedig nyoma sem volt annak, hogy a játékban, a fürdésben, vagy bármiben hiányozna neki. Dehát ő egy ilyen érzelmes típus, ha eszébe jut, hiányzik neki. Nem konkrétan, csak úgy.
Lellével egyébként szoros párt alkotnak, Áron a maga szintjére emelve mindenbe bevonja, úgy beszél vele, mintha Lelle tudna válaszolni is, vannak közös akcióik, sőt, mostanában Lelle spontán megöleli Áront, ha a közelében van.
Jó látni őket együtt, pláne, mert annyira nagyon hasonlítanak egymásra. Két egyforma arc, egy fiús, meg egy lányos verzióban.
Szóval hiányoztak, és tényleg sokkal könnyebb volt az ebédeltetés, és az esti fürdés-fektetés program (nap közben pedig lényegesen nehezebb, hiába, ha négyen vannak, mindig akad valaki, akivel lehet játszani, aki odafigyel, mégha több a hajbakapás is), és hiába nyafogok most, a legnagyobb öröm, hogy tudom, mennyire jó volt nekik, hogy hallgatom ahogy mesélnek vég nélkül, és ez tulajdonképpen teljesen felülír bármiféle érzést a hiányukkal kapcsolatban.
Azt gondoltam, hogy ha csak ketten lesznek a háznál, majd jól utolérem magam, de természetesen nem így lett, úgyhogy holnap szépen nekiállok, hogy legalább a lányok szobájából kiköltöztessem a porcicákat. Mert ha négyen vannak, akkor nyugodtabban hagyom a kicsiket a szemem nélkül, Hanna is, Mimi is azonnal szól, ha néznem kell velük. :)
No és persze mi sem unatkoztunk, kedden délelőtt például busszal mentünk halakat etetni a Millenárisra. Nagyon ügyesek voltak odafelé (akkor mondjuk tömeg sem volt és nem voltak sem fáradtak, sem éhesek), és a városban (amihez egyáltalán nincsenek szokva gyalogosan) is (Áron futóbringával, Lelle babakocsiban), visszafelé kicsit kalandosabb volt az út, amikor a tömegben mászókának használták a székeket és a kapaszkodókat, és minden másodpercben jeleztek, mert épp kézügyben volt a kapcsoló, de igazán nem zavartunk senkit, és tudtam, hogy rettentően elfáradtak, és melegük van és éhesek is, úgyhogy büszke vagyok rájuk teljesen.
Azért a jövő héten nem buszozunk ekkorát. :)
Ezek a képek a nyolcezer forintos ixusszal készültek, aminek az lcdjét a nagy napsütésben esélytelen volt látni, és mivel tök automatikát tud csak, kevés beleszólásom maradt, hogy hova élesítsen pl. (rettenetesen idegesítő :)).
Szóval csak itthon derült ki, hogy mit csináltam, de hogy őszinte legyek (bár természetesen látom a különbséget, naná) cseppet sem hiányzott a hátamról a nagygép, és egy minimális utómunka után egészen jó képek születtek. Íme a vak fotós sorozata. :)))

Amire nagyon készültem

Amikor véglegessé vált számomra a tény (leginkább amikor tényleg elhittem), hogy Csilla nyugdíjba megy, elhatároztam, hogy készítek neki egy könyvet.
Az volt a tervem, hogy megkeresem a lehető legtöbb olyan gyereket, felnőttet, kamaszt, aki valaha az ő csoportjaiba járt, és szívesen beáll az alkotók sorába.
Természetesen nem volt annyira könnyű dolgom, mint hittem (abban a kellemes helyzetben vagyok ugyanis, hogy egy faluban élek, amit a nemrégköltözöttek fellengzősen városnak hívnak, de azért ez egy falu, működését tekintve), leginkább talán azért, mert nekem volt a legfontosabb, hogy a könyv valóban elkészüljön.
Májusban már voltak olyan pillanatok, amikor elbizonytalanodtam, hogy érdemes-e forszírozni, de mindig győzött a bennem élő kép, ahogy Csilla lapozgatja a könyvet.
Végül természetesen az utolsó hetekben pörgött fel a dolog, és a megálmodott 20 gyerekből 50valamennyi lett, még akkor is szép szám ez, ha köztük sokan vannak testvérek. Néhol négyen, máshol hárman is Csillagyerekként ballagtak ugyanabból a családból, ami azért azt is jelzi, hogy mennyi bizalmat kapott Csilla az évek során.
A könyv június közepén készült el, egy napig néztem a monitoron a fedőlapot, mire végül elküldtem nyomtatásra, mert sehogy sem tetszettek a kész panelekből összeállítható képek. Persze lehetett volna az egészet kézzel készíteni, és akkor egyedi lett volna, vagy egyedibb, de olyat épp a ballagásra adtunk, és az idő is rohant, én pedig könnyebben boldogulok a szerkesztővel, mint az ollóval. :)
A kész könyvvel tanácstalankodtam egy sort, mert egyedül nem akartam odaadni, és az is fura lett volna, ha az ovis búcsúztatón, ahol a kollégák voltak csak jelen, felvonul pár gyerek, mellesleg.
És mert meglepetésbuli egyszer egy életben mindenkinek jár, megszerveztem.
Egy kis sütizős, beszélgetős valamit gondoltam az oviban, azokkal, akik a könyvben is szerepelnek, úgy, hogy ebből Csilla a legkevesebbet sejtse.
Három napja minden éjjel a mai történésekkel álmodom, vadabbnál vadabb dolgokat. Természetesen ez is az önbizalmamról szól, csinálhatok én bármit, akkor is szorongok, ha épp sínen van minden.
Mondjuk a síntől jó sokáig messze volt a mai délután, de tegnap estére minden szál elsimult (az ovi ezen a héten már be van zárva, a vezető óvónéni kellett a kulccsal, aki egyébként nagyon szívesen jött, sőt, én mégis úgy éreztem, terhelem valami olyannal, ami neki nem biztos, hogy fontos (az volt)), fogalmam sem volt, hogy mit csináljuk az evésen, beszélgetésen kívül, de mára egy mini forgatókönyv és egy valamilyen pársoros mitismondjak szövegecske is összeállt a fejemben.
Ezzel együtt negyed hatkor még mindig hitetlenkedve álltam a négyemmel, és sokadmagammal a kapuban, a kulcsra várva.
A terv szerint anyukám hozta Csillát fél hatra, aki úgy tudta, a gyerekeket viszi koncertre, és édesanyám pókerarcának köszönhetően úgy jutott el a csoportszobáig, hogy egy pillanatig nem sejtett semmit. Még akkor is, mikor belépett, kellett pár másodperc, mire felfogta, hogy mit lát.
Csilla nem szereti a felhajtást, nem szeret középpontban lenni, ezért olyan "ünneplést" szerettem volna adni neki, ahol belesimulhat a tömegbe. Ezért volt jó helyszín a saját csoportja talán, ahol idővel mindenki feloldódott (színes papírvirágokat készítettünk egy színes bögrébe ajándékképpen (egy kedd hajnali álom megvalósulásaként)), miközben Csillának ki kellett találnia, kinek mi volt a jele... nem egyszerű feladat, voltak olyanok is, akik a múlt század nyolcvanas éveiben voltak gyerekei :)), és a növekvő alapzajban úgy éreztem, lassan ő is megtalálja a helyét.
Volt egy kis eszemiszom a kézműves foglalkozás után, és mikor minden később érkező befutott, odaadtuk a könyvet.
Innentől pedig beszéljenek helyettem a képek, és mert egyszerre több szerepben is jelen kellett lennem, a fotós énem ezúttal jócskán a háttérbe szorult szerencsére (összesen nyolc képet készítettem).



Az egy órásra tervezett partiból két órás lett, de még maradtunk volna sokan azt hiszem. Szerencsére mindenki tudja, hol keresse a könyvet, és valószínűleg Csillának sem lesz ellenére, ha néha néha valaki becsenget hozzá, hogy újra végiglapozhassa ezt a kis szeletet abból a hatalmas egészből, amit Csilla alkotott ebben az óvodában 31 év alatt.
Mondom, hogy falu. :)

Golyópálya

Csillus blogjáról szoktam a kreatívkodáshoz inspirációt gyűjteni.
A megvalósításuk gyakrabban fullad kudarcba mint szeretném, ennek én vagyok az oka, mert a gyerekek szerintem mindenben partnerek volnának. Az is lehet, hogy nálunk gyorsabban szaladnak el a délelőttök... és hogy őszinte legyek, a nálunk divatos szerepjátékokból nincs is szívem kiszakítani őket. Van, hogy még délben is nyomják, én öltöztetem át őket, amit észre sem vesznek, nekem pedig jó látni, hallgatni a műsorukat. (ha épp nem sietünk valahova, mert akkor morgok...)
Szóval a minap belebotlottam egy golyós játékba odaát, és mivel a lego az egyik fő kedvencük (és én is szeretek játszani velük :)), ráadásul a konyhapulton hetek óta keresem a helyét egy fémgolyónak, egészen hamar nekiláttam megalkotni az első pályát.
Mire végeztem vele, már mind a négyen körülöttem álldogáltak, Áron azonnal lecsapott az első készre, és le sem tette szerintem egy órán keresztül. Közben elkészült még két változat, és kellett a kis golyónak házikó is, és Hanna végül belefelejtkezett az építésbe, de a golyópálya a mai nap sikerakciója volt, kétség kívül.
Várható volt, hogy elmolyolnak majd vele, de hogy ennyire lekötni őket, főleg Áront, azt nem gondoltam. :)

Lelle Róza két éves lett

Ülök itt, és írnék, és nem jönnek a szavak. Sem a fejemben, sem a kezemben nincs semmi arra érdemes.Magamhoz ölelem ezt a drága, majdnemlegkisebb kétéves testet, a nagy nagy akarat kihúzza magát az ölelésemből.Aztán visszabújik, de a biztonság kedvéért hozza a babáját is ezúttal. Meztelen, mert a pelenka már zavarja, akár tiszta akár nem, nagylány lett kétség sem férhet hozzá.Eltűri az aranyfürtöt a szeme elől, rámnéz és azt mondja:- Baba Jejjéjé. Jejje Mamijé.Tökéletes. Én meg azon gondolkodom, mit adjak Neki...

Kiskétéves szeletke

Mint aki komolyan veszi, Lelle tegnap óta szavakat fűz mondatokká. Eddig is voltak elvétve kétszavas mondatai, de ma különös figyelmet szentelt ennek a műfajnak.
- Néni kalapja. Mama nem kalapja.
Megunhatatlan, ahogy beszélni kezd, ha van egy kis időm, leülök mellé, és hallgatom. A kedvenc szavam tőle az aukókujcs.
Mindegyiküknél izgalmas volt ez az időszak, de most, hogy úgy gondolom utoljára van részem ebben, még jobban magamba szívom minden apró cseppjét a fejlődésének.
- Mama, gyeje.
Ő az első, aki kézen fog, és mennem kell. Bármit is csinálok, abba kell hagynom. Különben megsértődik.
Mélységesen.
Újabban annyira, hogy bevonul a gardróbba, és magára húzza a tolóajtót. Közben torka szakadtából kiabál, krokodilkönnyeket hullatva, és ha a közelébe merészkedem, még hangosabban torol.
Az esti lefekvés után kikiabál a szomszéd Lufi kutyának, ha ugatni merészel:
- Vauvau, nem!
Tegnap végigaludta az éjszakát.
A kedvenc alvópóza a hason maga alá húzott láb, popsitornyosítással, valamibe fejjel belefúródva. Ha véletlenül reggel is mellettem van, követ, és a nyakamba dugja a buksiját. Rendszerint mellettem alszik el, álmában beteszem az ágyába, és ott ébred reggel.
Ha Áron kel előbb, és kimegy, Lelle felugrik, és sikítva követeli, hogy menjünk le. Kellemes fejhangú visítás ez, szerintem az utca elején is többen kiugranak az alsójukból.
Reggelire egy joghurtot eszik, vagy azt sem, délelőtt kizárólag iszik és gyümölcsöt fogyaszt, délben a levesnél befejezi az ebédet, uzsonnázni jellemzően nem szokott, aztán vacsorára kétnaponta megeszi a maga rendes adagját, majd a testvéreiét, aztán az enyémet és végül az apáét is.
A paradicsomot, málnát, meggyet, barackot addig eszi, amíg van. Az egyetlen gyümölcs, amire rá sem néz a banán.
Mindezek ellenére igazán husi combjai vannak, nem mintha amúgy gömbölyded volna, de popsitájon meglátszik még a babaforma. Egyébként alig 12 kiló.
Délután alszik, ha vele alszom akkor sokat, ha nem, akkor keveset.
Ha arra gondolok, mennyit foglalkozom vele, akkor elszégyellem magam, és a lelkiismeretem ellen azzal védekezem, hogy a testvérei játszanak vele helyettem is, ha pedig kellek, szól. :) Érthetően.
A legkedvesebb játékai a baba, akit a hátára vesz hordozóban, vetkőztet, pelenkáz, etet. A labda, amit egészen ügyesen dob és gurít, és minden, amit a nagyok játszanak, a saját szabályai szerint. Nehéz mellette igazán elmélyülni, mert még mindig mindent szétszed, és főképp elvesz, nem is akármilyen erőszakosan.
Kint a homokozó a legjobb játék, a locsolás, és a járművek, motor, roller, futóbringa. Görkorizna is, ha segítenék neki felállni benne.
Játszótéren egy méteren belül kell lennem hozzá képest, mert simán elvesz bárkitől játékot, vagy odacsap ha nem tetszik neki valami. Szokatlan ez nekem, egyikük sem volt ilyen kiskakas.
Mindenre felmászik, nagyon ügyesen, és magabiztosan, ugyanakkor kellő figyelemmel is. Szoktam kapni rosszalló pillantásokat, amikor engedem, hogy a magas játékokra felmenjen, tényleg elég bizarr látvány a maga 87 centijével odafenn, de tényleg megbízható, amit nem tud egyedül, ahhoz kellek, amit pedig tud, azt koncentráltan megcsinálja.
Páros lábbal ugrál, lépcsőn le és fel is váltott lábbal közlekedik. Vagy popsin csúszva. :)
Ő az első, aki marokra fogja a kanalat, és tanítgatni kell, hogy lehet másképp. Figyel, megcsinálja, aztán visszavált.
Evés után elviszi a tányért, kanalat, poharat a mosogatóig, és bedobálja.
Egyébként is mindent utánoz, és mindent egyedül csinál. Fogat mos, minden apró összetevőt felhasználva, amit tőlünk látott valaha. Lemossa a fogkefét, fogkrémet nyom rá, sikál, kinyitja a csapot, köp (ez a legviccesebb), a folyó víz alá hajol, öblöget, lemossa a fogkefét, és visszateszi a helyére. Ez utóbbit csakis azért, hogy azonnal újrakezdhesse az egészet.
Velem tereget, a zoknik a kedvencei. Akkurátusan teszi az alsó rácsokra halomban őket, de ha egy is leesik, mély hangon kommentál:
- Jajjjaj.
Felveszi a nadrágját, a cipőjét, egyedül öltözik, és nem lehet etetni sem. Egyedül törölközik, és történjen bármi is, hajat kell szárítani. A hajmosás egy tortúra, utána napokig frászban van, nehogy megismételjük. Akárcsak a körömvágást.
Vagy a fésülködést.
Ha valamit felvett, nem lehet levenni róla. Minden öltöztetésnél furfangoskodnunk kell, hogy engedje. Azért van amit szeret, pl. kalapot hordani. Meg cipőt. Bárkiét.
Énekel, de nem szereti, ha énekelek. Zongorázik, de nem szereti, ha más zongorázik. Végighallgatja az APG meséket, és hidegen hagyja a mozgókép. A telefonomat profin használja, a kódot még nem fejtette meg, de nem sok kell hozzá.
Egy lépés választja el a klasszikus nappali szobatisztaságtól, ma már bugyiban volt itthon, nagyon büszkén mutogatta mindenkinek. A többiekkel ellentétben neki a pisilés megy egyszerűbben, de ma reggel igazi nagylány módjára a nagyvécében végezte a nagydolog is. Felült, szólt, popsit töröltünk. Figyelnem azért kell, és most is az elővételezett tanulási folyamatot preferálom, így könnyebb neki is, nekem is.
Cumizik, éjjel egyre kevesebbet ugyan de még tápszert kap (vicces mennyiség, épp itt az ideje, hogy vízzel helyettesítsem, hacsak nem kezdi el végleg átaludni az éjszakákat).
12 fogú, 12 kiló, 87cm, kék szemű, tejfölszőke, rasztásodó fürtös, két oldalon gödröcskés arcú, tökéletesen szabálytalan legkisebb. Általában elolvadnak tőle, de én már tudom, hogy a legkeményebb kisdiónk.
Azért olvadni én is szoktam. :)

Felfedezés

Mikolt, miután másfél órás monológot tartott az ágyában (azt mondjuk suttogva tette), a már alvó Hannához intézte a kérdést:
- Hanna, alszol?
Mivel nem érkezett válasz, kisuttogott hozzánk:
- Papa, nem tudok elaludni...
- Talán maradj végre csendben.
Nagyjából tíz perc elteltével bementem hozzá. Mélyen aludt.
Szabadalmaztatom az ötletet.

Lelle születésnapja

Formálódik a születésnapi album.
Feltölteni már sincs erőm ma, írni meg végképp, de annyit muszáj, mert annyira szép... ahogy Lelle minden képen figyeli a nagyokat.
Sosem láttam ezt ennyire intenzíven, pedig biztosan így van ez máskor is. Ebben a számára új helyzetben még jobban felerősödött a referencia keresése. Talán ettől olyan mások a sokadik gyerekek. :)

Egy kezén az összes ujja

Öt éves lett.
A minap figyeltem, ahogy alváshoz készül. Van abban valami csodaszép, ahogy a káosz eluralkodik körülötte, majd végtelenül Mikoltosan elrendeződik. Nem lesz kisebb, vagy szabályosabb, de határozott jelentéssel bíró igen. Minden tárgynak, mozdulatnak megvan a helye, az ő valóságában tökéletesen.
Egyik gyerekünkben sem látom annyira a felnőttkori önmagát, mint amennyire Mikoltban.
Örök középső. Aki vagy mindenkivel rendben van, vagy senkivel. És aki úgy csapong a végletek között, hogy nem enged magának sem menekülőutat. Amikor már túl van minden határon, még rátesz egy lapáttal. Egészen mindegy miről van szó.
Folyamatos harcban az igazáért, és folyamatos mozgásban a maga világában.
Szeretem a vékony kis testét, a mosolyát, az életigenlését, a macskaságát ahogy bújik, ha akar, de kisiklik az ölelésünkből, ha nem tetszik neki, a kitartását, a játékosságát, a csillogást a szemében.
Szeretem, ahogy egymagában eljátszik egy komplett drámát pár babával, ahogy pár perc alatt rajzol egy dalisan Mikoltos képet, ahogy magára szabja a dalokat.
Szeretem, ahogy a maga módján szereti az állatokat, ahogy kiforgatja a szavak jelentését, és megtölti őket önmagával, ahogy minden helyzetet a maga javára fordít.
Mikolttal élni még mindig kihívás, egyszerre szórakoztató, és idegőrlő, de határozottan körvonalazódik mindaz, amit eddig csak sejteni lehetett belőle. Mint az élő fa, amin az évgyűrűk sorban mutatják a kort.
Ilyen Mimi rajzkészsége, a beszéde, a mozgása.
Mindennek fel kellett épülnie, és minden olyan szépen rendeződik évről évre, hogy lassan megnyugszom, ő is rendben van és nemcsak a saját világában, hanem a realitásban is.
Hogy a pálcikaemberekből táncoló, élő, mindig szívárványszínű figurák születtek, hogy a saját nyelve, ha nem tökéletesen, de mára már elmúlóban van, hogy a gyűrűre mászik és csodáljuk, milyen magától értetődően teszi.
Hogy megérti és javarészt elfogadja a szabályokat, és ha ő nem is tartja be mindig, de sosem mulasztja el a többiek figyelmét felhívni rájuk.
Hogy ősztől egyedül marad az oviscsoportban, ahol ő lesz a nagy. Vannak barátai, saját kapcsolatai és már rég megállja a helyét egyedül is.
Öt éves lett az ezerarcú szívárványlelkű KisMikolt.
El sem hiszem.

Beszélnek

Mind a négyen.
Lelle beszédfejlődése a kétszavas mondatok után a szótári robbanás fázisába váltott, ami az egyik legizgalmasabb szakasz számomra. Mostantól gyakorlatilag jegyezhetetlen a lista, és szédítő a sebesség. A hét végén megyünk haza, addigra, ha ilyen tempóban folytatja, beszélni fog.
A mai újak a vonat, bicikli, na meg a kedvencem, a Mama jössz. :D
Áron is meglep mostanában, olyan közölhetnéke lett, ami miatt egész nap, megállás nélkül beszél, mesél. Az érzelem verbális kifejezése, az empátia szavakba öntése is új tőle, és nagyon kedves dologkat mond.
Ma délután, Lellével a nagyágyban ébredeztek, Áron simogatta Lelli lábát. Egy sebnél felült:
- Jejjike, megütötted a lábad?
- Ühüm.
- Szegéény...
És végül két mai Mimi történet.
Délelőtt a wcről kiabált, menjek már, mert készen van. Ez egy elhúzódó, állandó konfliktus köztünk, mert szerintem meg tudja törölni a popsiját egyedül is, de mert nem szeret kezet mosni, azt gondolja, ha engem hív, megúszhatja anélkül.
Ma sem volt vége a készen vagyok kiabálásának, bár általában kiegyezünk, ma végül puffogva, de mentem.
- Mimi, nem hiszem el, hogy minden nap ezt játszuk. (közben a saját következetlenségemen kattogtam) Igazán ügyes vagy már, tudom hogy meg tudod törölni a popsidat egyedül is.
- Mama. Te tényleg azt hiszed, hogy itt hátul is van szemem?
Délutáni alvás végi eszmefuttatás:
- A bogarak télen mind meghalnak, mert nem bírják a hideget. Ennyi, kész.

Amikor igazán nyár van

Nagyon régen, amikor még csak ismerkedtünk egymással, Dani és én, nekem az volt az igazi nyaralás, ha kettesben elbújtunk valahova a világ szeme elől, és csak egymásnak voltunk.
Dani társaságibb volt mindig, szerette, ha sokan vannak körülöttünk, ha együtt bandázunk a barátainkkal, és közösek az élmények.
Aztán gyerekeink lettek, és nekem még mindig az volt a kikapcsolódás, ha magunk között voltunk, de amikor végül elengedtem magam barátok társaságában is, akkor rájöttem, hogy nagyszerű dolog kolóniában élni, legalább egy két hétig egy évben.
Mert jó a gyerekeknek, mert több a felnőtt szem, mert nekem is üdítő egy egy éjszakába nyúló beszélgetés másokkal.
Az idei nyaralásunk két felvonásos volt.
Egy hetet Erdélyben töltöttünk, egy hetet pedig a Balaton mellett, közben pedig két napra hazaszaladtunk mosni, esküvőre, és Mikoltot ünnepelni.
Ha azt írom tökéletes volt, az nem mond semmit arról, amit valójában kaptam.
Az erdélyi utunk főszervezője a blog egyik régi olvasója... Nincsenek véletlenek, és nem tudok elég hálás lenni ennek a műfajnak ezért a barátságért.
Kaptunk egy házat, egy csomó élményt, finom ebédeket, barátokat... nem tudom, hogy hogyan köszönhetném meg.
Azt hiszem, a gyerekek legszívesebben ott maradtak volna, mi pedig Danival azon kaptuk magunkat, hogy a magyarókerekei református paptól hazafelé tartva keresi a szemünk a házat, amiben élhetnénk.
Persze abszurd, mégis valami olyat talált meg bennem ez az egy hét, amire régóta vágytam, de fogalmam sem volt róla.
Elengedni a gyerekeket a faluban, hazatérő teheneket bámulni minden este, szénabálák között fogócskázni, tiszta, széplelkű emberekkel beszélgetni.
Már most hiányzik. :)
A "balatoni nyaralónk", ahogy Hanna nevezi, egy kis ház. Anna barátnőm szüleinek a nyaralója, ahol a nagyobbik házban elfér egy sereg ember, a kisebbikben meg mi :) hatan. Egy kőhajításnyira a strandtól, még kettőre a kikötőtől, egy kisebb paradicsom a gyerekeknek is, nekünk is.
Idén a hat gyerekre nyolc, néha kilenc felnőtt jutott. Szerintem még életemben nem volt ilyen jó dolgom, mióta megvan mind a négy babszem.
Nem csináltunk túl sok mindent, így is tökéletesen teljes volt a hetünk. Emmának pedig nagyon drukkolok, hogy mielőbb rendbe jöjjön...
Van jónéhány kedvenc pillanat, és mégtöbb legkedvesebb kép, de megfogalmazva suta, kiragadva pedig nem adja vissza egy kép sem azt, amit jelent nekem kötegében.
Aki kíváncsi a képekre, nézze meg az albumot.
Aki pedig a pillanatokra, azzal szívesen elmegyek egy este a Majorkába meginni egy bambit.
És bár az ember veszte az, hogy felejt, idén nem lesz részletes hogyanisvolt.
Nézzétek el nekem. :)

Nagyon nő

Ma este épp olyan volt, mint egy fesztiválozó svéd maca, pucéran, csapzott fehérarany csigákkal a feje tetején, amiből egy vastagabb tincs a szemébe lógva rakoncátlankodott.
Hátrateszi ilyenkor a kis kezeit, és billeg, közben fodrozódik a popsija meg a combja. Imádom, ahogy mórikálja magát, félig tudatosan, félig ártatlanul.
A kék szemeiről ne is tegyek említést, azokban olyan tűz van, hogy néha elképzelem a vesztünket Danival úgy tizenpárév múlva.
Szóval nő.
Minden tekintetben.
Mondogattam mindenfelé, annak aki kérdezte különösképp, hogy mifelénk két éves koring nem elvárás az éjszaka végigalvása, azután meg magától meglesz ez is.
És tessék.
Már Erdélyben is minden éjjel aludt reggelig, és azóta is kivétel az, ha felébred, akkor is csak azért, mert ebben a hőségben vizet kíván. Mert az átalvással együtt varázsütésre a fióknak adta a cumisüveget tápszeretsül. Egyik napról a másikra.
Egy éjjel rámripakodott, hogy:
- Mama! Nem! Viz.
Azóta úgy alakult, hogy a Balatonra már nem is vittünk vésztartalékot sem.
Lassan pelusmentes, és lassan folyékonyan beszél.
A mai kedvencem, mikor az asztalnál reggelizett a négy, Lelle pedig a joghurtot kenegette a tányérján. ( :)))))) )
Mindegyiküknek volt okos érve arra, hogy ezt miért nem szabad, Lelle pedig a legflegmább arccal mindegyiküknek azt válaszolta:
- Nem baj.
:)

Barack

Nehezen engedem el a nyaralás életérzést.
A hőség nekem dolgozik, de a napi rutinokat újra kell tanulnom. Helyesebben utolérnek azok maguktól is, tennem sem kell érte, és minden apró bakinál rácsodálkozom, hogy nem véletlen, hogy miért épp úgy szokott az lenni itthon.
A kertben a strand kész, két gyerek mindig van benne. Vagy több. Csodásak, ahogy nem törődnek a rutintalansággal. Ahogy vagyunk, úgy jó.
Ma visszaadtuk a tetőboxot. Megsirattam, ahogy eltűnt a kanyarban, eddig volt mibe kapaszkodjon a szemem, ha Erdélyt vagy Földvárt akartam felidézni.
És míg mi Lellével és Mikolttal elintegettük, Dani megfürdette a másik kettőt, aztán ezt a kettőt is, én pedig a konyhában tettem a dolgom.
Végezetül össze akartam szedni a szennyest, de nem volt mit.
Nyaralunk. Egész nap itthon, ruhák, kötöttségek nélkül.
Mit kattogok a rutinokon vajon?

Hamár

Nem tudok aludni.
Ez nem új, de mondjuk ma épp éjfél előtt eldőltem, hogy kettőkor kipattanjon a szemem, és azóta figyelem, ahogy kivilágosodik.
Azért nem voltam teljesen hasznavehetetlen, mert kiválogattam, és berakosgattam és feliratoztam 40 db fényképet, Lelle első évéről.
Közben pedig (egyébként napok óta másról se szól a magánéletem, mint a naosztalgiázásról...) egészen intenzíven előkerültek a 365 nappal ezelőtti emlékek, és még az is eszembe jutott, hogy nagyjából mostanság lehetett, hogy úgy éreztem, biztosan ez lesz az a nap.
És milyen jó, hogy megírtam hogy hogyan volt, mert bár nem volt olyan nagyon rég, mégis jónéhány apróságra egyáltalán nem emlékszem már.
És most megyek, a kis szuszogó mellé, és megpróbálom nem felébreszteni a nézésemmel. Mikor alszik (is) a legédesebb pedig. :)

Lelle manó egyéves lett

Elnézegettem a napokban, ahogyan lázasan pakolt, előbb ki, majd be. Szeretem, ahogy befelé is éppolyan örömmel tud, mint kifelé.
Néztem a kis párnákat a kezein, a gödröcskéket az arcán, és most először, most negyedjére azt éreztem, ez a kicsike nem lesz hirtelen csecsemőből kisgyerek. Mintha minden eddigi testvére sokkal tudatosabb egyéves lett volna. Aztán elhessegettem az összehasonlítgatós gondolatokat, mert hiszen olyan nagyon okos, és annyi minden történt velünk egy év és kilenc hónap alatt, hogy mindegy mennyire olyan, vagy nemolyan.
Ez az ő története.
Vannak pillanatok, amik annyira belémvésődtek, hogy bármikor, ha becsukom a szemem és Lellére gondolok, egymás után szorosan és gyorsan végigfutnak bennem.
Ahogy a huszonharmadik emelet mellékhelységében a kétcsíkossal a kezemben émelygek, és akkor se hiszem, hogy négyen lesznek, bámulok ki a lamellák osztotta ismeretlen városra, elveszetten és nem tudok mit kezdeni a százezer kérdéssel ami a jövőnkre vonatkozik.
Ahogy kiszállok az autóból a kórházban minden negyedik héten, és menekülve totyogok a liftig, hogy a jóleső hűvösben az első fotelbe huppanva várjam Danit.
A Starbugs a nagy beszélgetések helyszíne, a legfontosabb döntéseink szemtanúja. Ahol közösen jutottunk a döntésre, Lelle Róza. Benne a fahéjas csiga illata, a vaníliás jegeskávé meg a tejszínhab.
A fehér kanapé, az aranykalitka, és a lányok szobája, aznap reggel, mikor végre elindult. Hanna keze, ahogy a jólismert, és mégis olyan ismeretlenül nagy fájdalom közben megsimogatja az arcomat.
A magzatmázas kicsi test lilás-piros színe, a puha fejecske pelyhes tapintása, az újszülött illata, és az a semmihez sem fogható pillanat, amikor először a szemébe nézhettem.
Az első este öt ájulása, és a milo íze, ami végül megmentett.
És az első este és a legtöbb este, a sírás hangja, és a kábultságom, a nem múló fájdalom és fáradtság.
Ahogy Peti fogja, ahogy csak ők ketten lehetnek, az első látásra szerelem és végtelen nyugalom. Ma is.
A testvérek öröme, és az a nagy nagy boldogság, ahogyan háromból négyen lettek, ahogy a nagyok fogták, mind a maga módján, mind a legtermészetesebb szeretettel.
A hazaút, a megérkezés, az első hetek hajnali virrasztásai a sötét nappaliban.
Ahogy minden alkalommal megfogja a hordozó szélét, mintha az jelentené a biztonságot.
A berregése, az első kacagás, a megnyugvás, hogy vele minden rendben van.
Egyéves lett.
Eltolja a kanalat, ha pépes az étel, de kell neki is egy, hogy ehessen kedvére, mert már egyedül is megy neki.
Feláll, és tolja az etetőszéket, a babakocsit, felmászik az asztalra, a mászókára, a lépcsőre. És le is jön biztonsággal.
Ha állatot lát, azt mondja vauvau, ha elég valamiből a fejét rázza, megérti, ha azt mondom jövök, és nem sikít tovább, elbújik és végtelenségig játssza a kukucs játékot.
Autót tologat, pakol ezerrel, rajzol, ha a kezébe kerül egy ceruza.
Többet eszik, mint a nagyok, vacsorázni is kétszer szokott, fürdés előtt és utána is. Éjjel már csak három decit iszik, és folyamatosan forgolódik, keresi a hideg zugot.
Tapsol, simogat, a ruhadarabokat a megfelelő helyre illeszti.
A sapkát nem tűri, ahogy a zuhanyt sem.
Ahogy felemelem, fog a lábával, akár el is engedhetném, olyan szorosan és ügyesen.
Nagyon bújós, nagyon érzékeny, nagyon kislány.
Egyévesen 8230 gramm és 75 centi volt, két foggal, kék szemekkel és egyre szőkébb hajjal.

Ünnepeltünk és ünnepeltünk

Szerda.
Az első kör a kicsi volt, még szerdán, de sikerült 500 képet lőnöm, így elmaradt a beszámoló, mert képek nélkül nem az igazi, de a szabadidőmet ezúttal a másik felemre pazaroltam, aki meg ezúttal nyitott is volt erre (feltűnés nélküli helyzetjelentés kapcsolatalakulásügyben).
Csak nagyjából a tanulságok.
Júliusban az időjárás akkor sem előrejósolható, ha az az ember érzése, hogy júliusban mindig meleg van és süt a nap.
Azt hiszem arra alapoztam, hogy eddig Mimi minden ünnepelnivaló napján a kertben kerestük az árnyékos zugot. Így aztán eszembe sem jutott, hogy lehet olyan, hogy hatalmas felsők jönnek és a nyakunkba zúdítják a vizüket.
A jólbevált egyéves torta mérete ugyan nem nőtt lassan öt év alatt, de sokkal hamarabb elfogy, mint eddig bármikor. Kicsit azért megkönnyeztem. Mármint, hogy egyéves torta...
Még mindig nem lehet egyszerre a kamera előtt és mögött is lenni. Kacérkodom a gondolattal, hogy hívok valakit, aki helyettesít a mögöttben.
És végül... rettenetesen okos dolog előre (nagyjából fél év plusz mínusz három hónap) megvenni az ajándékokat.
Az egyetlen apróság ami majdnem nem készült el, azok a képek voltak, és a fotókönyv, aminek a szerkesztéséhez a szülinapos képek is kellenek. Veszélyben érzem a valahát. Pedig csak egy oldal hiányzik...
Lelle az elképzeléseim ellenére egészen látványosan benne volt az ünneplésben, a második csomagot már rutinosan bontotta, és mikor a tortázásra került a sor, lelkesen végigtapsolta a tüzijátékot, ami annyira édes volt, hogy magával ragadta a többit is, és együtt örömködtek. Végül udvariasan átengedte a gyertyafújást, ellenben a megkaparintott tortát semmiért nem adta. Élete első önálló kanalazása szerintem tökéletesre sikerült, azóta nem is lehet úgy etetni, hogy ő ne egyen paralel egyedül is. Az a kényszerképzetem, hogy a mozdulat öröme tartja fenn az evészetét, nem az éhség... csak töm és töm és töm.

Jajj az ajándékok...
Kapott egy fotóalbumot, az első év 40 legfontosabb pillanatával (már amit meg lehetett örökíteni). Azt hittem, ez a jelenben inkább nekem lesz izgalmas, de mind végigpörgették és lelkesen meséltek, melyik hol készült.
Kapott egy fp egymásba építhető félgömbökből álló tornyot, aminek a tetején egy csörgős labda van. Osztatlan siker.
És végül kapott egy babát, amin a nagylányok azóta is naponta hatszor összekülönböznek. Lelli okosan enged. Majd egyszer az övé lesz.

Péntek.
Nem is volt róla szó, és mégis kerekedett egy mini ünneplés.
Két nagy levendulabokor került az ajtónk elé cserépben, amitől olyan nagyon ünnepi lett a bejárat. A kertészet mellett egy biciklibolt van Pátyon, onnan pedig hazahoztunk egy bringásülést, ez volt Feri ajándéka Lellének.


Vasárnap.
Reggel azt hittem, viccel velem az idő. A keddig tartó kánikula után szerdán délután már megérkezett a hidegfront, ami egy napig se tartott, hogy aztán ma éjjel megint essen (ami nem zavar), és még reggel is hatalmas felhők legyenek napsütés helyett (ez még mindig ok) meg hideg (ez már így együtt nem ok).
11 körül Dani felkiabált az emeletre, ahol épp puffogtam azon, hogy fogalmam sincs, mit és mennyit kellene rájuk adni, hogy süt a nap. A biztonság kedvéért harisnyával kezdtünk.
Meg biciklitisztítással, és koronaként felkerült Daniéra Lelle ülése.
Mind a hatan bringával mentünk a nagymamához, meg onnan haza is azzal gurultunk (Áron kivételével, aki fáradtságában azt sem tudta, miért sírjon, őt Matyi hozta autóval, szorosan mellettünk, hogy kiabálhasson, hogy szijjja mamaaaa).
Elmondhatatlanul, leírhatatlanul jó volt.
Menni Mimi és Hanna mellett, látni, ahogy a kis trónszékben ücsörög a legkisebb és kapaszkodik a szélébe... Közben egyfolytában arra gondoltam, új világ ez, dehamar hozzá lehet szokni. Hogy ekkorák, hogy már így együtt...
Délután meg volt egy kisebb ijesztgetős eső, de már csak legyintettem, hogy akkor is lesz grillezés, ha kell, a fedett teraszon, erre tessék... szép lassan előkúszott a nap, és kitartóan sütött egészen lementéig.
Kint ettünk és lett szép nagy közös kép is, meg egy kis ijedelem is, mikor a rögtönzött fotóállványkuka tartalmát Dani bentebb akarta gyömöszölni, és rácsapott a betört ablak egy kiálló darabjára, és már későn kiabáltam, hogy neeeee... Csúnya, bekötöttük, voltunk is este az ügyeleten, de onnan hazaküldtek, hogy semmigáz. Pedig nekem elég a látvány is, hogy lelkiismeret furdalásom legyen, hogy nem voltam gyorsabb. És tényleg nemcserélnék vele. Este újra bekötöttem, és remélem hamar meggyógyul.
Volt megint torta, ezúttal csokis (meg joghurtos Csillától, túrós gyümölcsös magos Maritól, citromhabos a mamámtól és végül egy kis "karfétorta" is Feritől, csak hogy nehogy édesség nélkül maradjunk), de vagy nagyon kemény volt a csokimáz, vagy Lellike egy urikisasszony, mert nem maszatolt egyáltalán, sőt jószívűen Petit etette a marcipánvirágokkal. Aztán persze a szokásos kanálragadás után tömte a kis fejébe amit épp a szeme megkívánt.
Elfogyott majdnem minden, és mielőtt mindenki hazament volna, még segítettek elpakolni is.


Ma pont nem láttam a nagy rádöbbenést a legkisebbünk arcán, de könnyen lehet, hogy csupán lezser eleganciával tűrte, hogy ünnepeljük. Nekem mindenesetre jó volt látni megint a nagycsaládot így egyben.
És most elmegyek aludni, képek a Lellealbumban, holnap pedig beteszem a megfelelőket ide is.