Pár éve még azt gondoltam, nem nekem való az effajta időtöltés, meg néhányszor írtam már a nemtúlharsány főzős oldalamról is, de be kell lássam, öregszem.
Mondjuk jó ételfotót (egy kalap alatt az épületfotóval) máig nem tudok készíteni, egyszerűen nem találom a fogást ezeken a témákon.
Visszatérve a blogolvasáshoz, azon kaptam magam, hogy múlik az idő, nekem csorog a nyálam meg azon jár az agyam, hogy melyik legyen az első, amit megcsinálok. Azonnal.
Végül (már meg sem lepődöm, a vonzalmam a nagyoncsokis dolgokhoz ugyanis exponenciálisan növekszik a korom haladtával) ERRE a receptre esett a választásom.
Amint engedélyt kapok rá bemásolom a receptet is, addig viszont hadd emeljem virtuális kalapom a szerző előtt (épp egy kiragadott szerző Ő, a többi gasztroblogger is vegye magára egészen nyugodtan), aki olyat tud, amit én sosem fogok birtokolni.
Nekem marad a másolda, no meg az élvezet, ha jól sikerül a koppintás.
Azt hiszem én eléggé örülnék, ha valaki az én alkotásaimat másolná, mert az egyrészt azt jelentené, hogy valamit tudok, másrészt meg öröm, amikor másnak is öröm az, ami nekem öröm.
Ja, és a végén a fotó a kész (saját) termékről készült.
Megtévesztően nagynak hat, de meglehetősen közel mentem a szeletkéhez (meg a villa is árulkodik), a képen egy ujjvastagságú, négy centinél egy picit sem hosszabb darab látható, de a brutálcsokissága okán desszertnek épp elég egy ekkorka.
Pedig jócskán aggódtam, hogy hány perc alatt fog elfogyni az egész. Még van, de csak a szőrös, önmegtartóztató szívemnek köszönhetően.
Mi meggyel és tejszínhabbal ettük, nekem magában mármár sok volna. Azért lehet, hogy kipróbálom meztelenül is. :)
Tidak ada komentar:
Posting Komentar