A ballagás óta készülnek az apróbb, nagyobb ajándékok az óvónéniknek, dadusnéninek, az óvodavezető Ani néninek, Kriszti néninek aki a gazdasági ügyeket intézi, és a karbantartó ezermester Feri bácsinak. Rajzoltak, gyöngyöztek, és aki kapta, örült.
Meg persze szomorkodott is, mert azért mégiscsak az elválást szimbolizálta ez a sok kis gesztus.
Mivel a ballagás már két hete megvolt (tényleg fura dolog, hogy még utána is mennek oviba, pedig már egyszer elengedték őket...), úgy gondoltam, az utolsó napra készülök valamivel Hanna nevében.
Számoltunk visszafelé, és ahogy ez a két év, elszaladt gyorsan ez a két hét is.
Pénteken reggel én vittem a lányokat oviba. Aztán délben én mentem értük. Nem tudom, Hanna mit érzett, de nekem végig gombóc volt a torkomban, ahogy összeszedtük az összes holmit, benti cipőt, fésűt, fogkefét, kis hátizsákot, rajzokkal teli mappát. Elköszöntünk a tulipán jeltől is, jövőre más gyerek fog ezen a helyen öltözni. Hjajj.
Az óvónénik nagyon örültek az ajándékainknak, Elvíra néni a könnyeit törölgette, miközben azzal vígasztalta magát, hogy tulajdonképpen még egy darabig biztosan állandó vendég lesz Hanna az oviban, hiszen jövünk majd Mikoltért (és remélem Áronért is ugyanide.....).
Bevittem a fényképezőgépet is, mert eszembe jutott, hogy még sosem készült Hannáról és a három rá vigyázó felnőttről közös kép. Hogy nem mosolyog mindenki fülig érő szájjal, annak csak a búcsúzás okozta bánat az oka.
Kedves Csilla néni, Elvíra néni, Zsuzsa néni. Köszönöm, hogy Hanna veletek, általatok, miattatok otthon érezhette magát az óvodában, hogy sosem volt olyan reggel, hogy ne indult volna szívesen, és hogy minden nap azt érezhettem, a legjobb helyen van.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar