A nyakába tekerve a csilingelő hastáncos kendő, minden lépését ütemesen kíséri.
A haja végében a gumi alig-alig tartja a copfot, kifelé kacsintgat, nem képes uralkodni a szőke tincsek öntörvényűségén.
A szájában a cumija.
A székem háttámláján a paplanja, belecsimpaszkodik, húzza, míg szép lassan le nem folyik a földre.
Akkor megkerüli a széket, kezében a paplant, mint egy nagy, fehér uszályt húzza maga után, körbevonva vele a széket, és engem.
Ideáll elém, megfogja a kezemet, és a tenyerembe teszi a fejecskéjét.
Elolvadok.
Mosolyog a cumija alól, felnéz; az egyik, remekbe szabott, kék gombszem villan, a másikat takarja a fehér zuhatag meg a szőkeség:
- Dejó Mama!
De még mennyire...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar