Ünnepeltünk és ünnepeltünk

Szerda.
Az első kör a kicsi volt, még szerdán, de sikerült 500 képet lőnöm, így elmaradt a beszámoló, mert képek nélkül nem az igazi, de a szabadidőmet ezúttal a másik felemre pazaroltam, aki meg ezúttal nyitott is volt erre (feltűnés nélküli helyzetjelentés kapcsolatalakulásügyben).
Csak nagyjából a tanulságok.
Júliusban az időjárás akkor sem előrejósolható, ha az az ember érzése, hogy júliusban mindig meleg van és süt a nap.
Azt hiszem arra alapoztam, hogy eddig Mimi minden ünnepelnivaló napján a kertben kerestük az árnyékos zugot. Így aztán eszembe sem jutott, hogy lehet olyan, hogy hatalmas felsők jönnek és a nyakunkba zúdítják a vizüket.
A jólbevált egyéves torta mérete ugyan nem nőtt lassan öt év alatt, de sokkal hamarabb elfogy, mint eddig bármikor. Kicsit azért megkönnyeztem. Mármint, hogy egyéves torta...
Még mindig nem lehet egyszerre a kamera előtt és mögött is lenni. Kacérkodom a gondolattal, hogy hívok valakit, aki helyettesít a mögöttben.
És végül... rettenetesen okos dolog előre (nagyjából fél év plusz mínusz három hónap) megvenni az ajándékokat.
Az egyetlen apróság ami majdnem nem készült el, azok a képek voltak, és a fotókönyv, aminek a szerkesztéséhez a szülinapos képek is kellenek. Veszélyben érzem a valahát. Pedig csak egy oldal hiányzik...
Lelle az elképzeléseim ellenére egészen látványosan benne volt az ünneplésben, a második csomagot már rutinosan bontotta, és mikor a tortázásra került a sor, lelkesen végigtapsolta a tüzijátékot, ami annyira édes volt, hogy magával ragadta a többit is, és együtt örömködtek. Végül udvariasan átengedte a gyertyafújást, ellenben a megkaparintott tortát semmiért nem adta. Élete első önálló kanalazása szerintem tökéletesre sikerült, azóta nem is lehet úgy etetni, hogy ő ne egyen paralel egyedül is. Az a kényszerképzetem, hogy a mozdulat öröme tartja fenn az evészetét, nem az éhség... csak töm és töm és töm.

Jajj az ajándékok...
Kapott egy fotóalbumot, az első év 40 legfontosabb pillanatával (már amit meg lehetett örökíteni). Azt hittem, ez a jelenben inkább nekem lesz izgalmas, de mind végigpörgették és lelkesen meséltek, melyik hol készült.
Kapott egy fp egymásba építhető félgömbökből álló tornyot, aminek a tetején egy csörgős labda van. Osztatlan siker.
És végül kapott egy babát, amin a nagylányok azóta is naponta hatszor összekülönböznek. Lelli okosan enged. Majd egyszer az övé lesz.

Péntek.
Nem is volt róla szó, és mégis kerekedett egy mini ünneplés.
Két nagy levendulabokor került az ajtónk elé cserépben, amitől olyan nagyon ünnepi lett a bejárat. A kertészet mellett egy biciklibolt van Pátyon, onnan pedig hazahoztunk egy bringásülést, ez volt Feri ajándéka Lellének.


Vasárnap.
Reggel azt hittem, viccel velem az idő. A keddig tartó kánikula után szerdán délután már megérkezett a hidegfront, ami egy napig se tartott, hogy aztán ma éjjel megint essen (ami nem zavar), és még reggel is hatalmas felhők legyenek napsütés helyett (ez még mindig ok) meg hideg (ez már így együtt nem ok).
11 körül Dani felkiabált az emeletre, ahol épp puffogtam azon, hogy fogalmam sincs, mit és mennyit kellene rájuk adni, hogy süt a nap. A biztonság kedvéért harisnyával kezdtünk.
Meg biciklitisztítással, és koronaként felkerült Daniéra Lelle ülése.
Mind a hatan bringával mentünk a nagymamához, meg onnan haza is azzal gurultunk (Áron kivételével, aki fáradtságában azt sem tudta, miért sírjon, őt Matyi hozta autóval, szorosan mellettünk, hogy kiabálhasson, hogy szijjja mamaaaa).
Elmondhatatlanul, leírhatatlanul jó volt.
Menni Mimi és Hanna mellett, látni, ahogy a kis trónszékben ücsörög a legkisebb és kapaszkodik a szélébe... Közben egyfolytában arra gondoltam, új világ ez, dehamar hozzá lehet szokni. Hogy ekkorák, hogy már így együtt...
Délután meg volt egy kisebb ijesztgetős eső, de már csak legyintettem, hogy akkor is lesz grillezés, ha kell, a fedett teraszon, erre tessék... szép lassan előkúszott a nap, és kitartóan sütött egészen lementéig.
Kint ettünk és lett szép nagy közös kép is, meg egy kis ijedelem is, mikor a rögtönzött fotóállványkuka tartalmát Dani bentebb akarta gyömöszölni, és rácsapott a betört ablak egy kiálló darabjára, és már későn kiabáltam, hogy neeeee... Csúnya, bekötöttük, voltunk is este az ügyeleten, de onnan hazaküldtek, hogy semmigáz. Pedig nekem elég a látvány is, hogy lelkiismeret furdalásom legyen, hogy nem voltam gyorsabb. És tényleg nemcserélnék vele. Este újra bekötöttem, és remélem hamar meggyógyul.
Volt megint torta, ezúttal csokis (meg joghurtos Csillától, túrós gyümölcsös magos Maritól, citromhabos a mamámtól és végül egy kis "karfétorta" is Feritől, csak hogy nehogy édesség nélkül maradjunk), de vagy nagyon kemény volt a csokimáz, vagy Lellike egy urikisasszony, mert nem maszatolt egyáltalán, sőt jószívűen Petit etette a marcipánvirágokkal. Aztán persze a szokásos kanálragadás után tömte a kis fejébe amit épp a szeme megkívánt.
Elfogyott majdnem minden, és mielőtt mindenki hazament volna, még segítettek elpakolni is.


Ma pont nem láttam a nagy rádöbbenést a legkisebbünk arcán, de könnyen lehet, hogy csupán lezser eleganciával tűrte, hogy ünnepeljük. Nekem mindenesetre jó volt látni megint a nagycsaládot így egyben.
És most elmegyek aludni, képek a Lellealbumban, holnap pedig beteszem a megfelelőket ide is.