Aggodalmak

Az rendben van, hogy az aligféléves délben főzelékezik. Én készítem neki, tudom mi van benne, tudom, hogy érett már erre, hiába lenne jó megvárni a hat hónapos kort. Az is rendben van, bár ez már kevésbé öröm a szívemnek, hogy estére cumisüveget is adnom kell neki. Arra viszont nem készültem fel, hogy hajnalban, három órával az előző etetés után, olyankor, amikor elvileg a legkipihentebb vagyok (hahaha), nem tudok enni adni az éhező fiókámnak. Hogy fagyasztott tejet kell kiolvasztanom dideregve a fáradtságtól, meg a hidegtől, amit a szegény gyermek pillanatok alatt megeszik, majd békésen bealszik, ahelyett, hogy énekelne, mint ahogy szokott mostanában.
Most komolyan éheztettem? És komolyan tendencia az egyre csökkenő mennyiség? Nekiálltam fejni pár napja, nem dobok hátast attól, amit sikerül így kimentenem. A LLL biztosan azzal érvelne, hogy nem kellett volna adni neki üvegből, inkább csöveztem volna magamra a cumisüveget, merthát így aztán ellustul és nem akar dolgozni. Aha... Mert egy 5 hónapossal, akinek a nagytestvére is alig múlt kettő, meg lehet beszélni, hogy nappal az evésre szánt időben ne ezt a bohóclányt figyelje, akit persze ki lehet küldeni egy kis szsabadfoglalkozásra a nappaliba, mikor a kicsivel épp más dolgom volna. És megérti azt is, hogy ha nem dolgozik, akkor nem lesz elég estére. És a mellemnek is el lehet magyarázni, hogy egyszer hat órát is bírjon türelemmel várni, máskor meg kétóránként álljon tele készlettel készenlétben, hátha szükség van rá.
Két dolgot gondolok. Egyrészt az, hogy Dani eddig velünk lehetett, hihetetlen módon segített nekünk, hogy ilyen sokáig csak szoptathassak. Másrészt pedig el kell tudnom engedni az összes mumust, és tenni a dolgom, segíteni a tejnek termelődni, és ha nem megy, megnyugodni. Végülis minden nappal, amit szopival töltünk, eggyel többször kap Mikolt anyatejet. Hogy a nyolcból ez csak hatszor jön közvetlenül tőlem... Talán kibírom. Nehéz azért...