Négytagú család, két kicsi gyerekkel otthont keres. Sajátot.
Olyat, amiben elfér a két kicsi mellé még kettő, van kert, jó levegő, nincs viszont zaj, és elviselhetetlen törlesztőrészletek. Olyat, ahonnan a dédi és a nagymamák könnyen elérhetők, mondjuk akár gyalogosan is. Olyat, ahol jól érezzük magunkat, mert ismerjük, ismernek, szeretjük és a magunk képére tudjuk alakítani. Olyan nagy kérés ez?
Nem tehetek róla, hogy a szívemet ideadtam, ennek a városnak, hogy ide születtem, ide jártam iskolába, itt élnek a volt osztálytársaim a családjaikkal, ismerem a gyerekeimmel egykorúakat és a szüleiket, hogy egy élhető kis közösség alakult, ahol adni és kapni nem szégyen és nem is kiváltság, hanem természetes, ahol nem lehet úgy hazamenni, hogy út közben ne találkoznék valakivel, aki rámköszön, megkérdi, hogy vagyunk, a mamám hogy van, mi újság a testvéreimmel...
Bár születtem volna Zalába, vagy Somogyba, és ne Pest megyébe... Vagy legalább ne ebbe a városba. Akkor már biztosan találtam volna olyat.
Akkor most adjam fel az álmaimat, és maradjak nyugodtan valaki máséban, vágyakozva egy kertre, egy sajátra. Vagy induljak neki az ismeretlennek, ahol eleinte egyedül leszek a nagy kertemben a kisgyerekeimmel? Vagy menjek még messzebbre, ahol újra lehet/kell kezdeni elölről mindent?
Szomorkodom...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar