Elindulni, elaludni

Mostanában ez a két dolog az, ami egyszerűen lehetetlen. Nekem legalábbis annak tűnik, bár idővel mindig sikerül. Hogy ez mennyi idő, az mindig kiszámíthatatlan, de sok.
Az elindulás általában azzal kezdődik, hogy elmesélem, hogy hova megyünk, mit csinálunk, aztán hagyok még egy kis kifutást Hannának, hogy befejezhesse, amivel épp foglalkozik, közben félig felöltözöm, Mikoltot is elkezdem készíteni, és ekkor jönne Hanna. Az esetek 99%-ban viszont egyáltalán nem akar. Hozzáteszem, amikor elébb megkérdezem, hogy menjünk-e, mindig nagyon lelkes... Ha kérem, vegye le, fel, meg se hallja, ha pedig elindulok, hogy összeszedjem, sikítva elrohan. Ilyenkor hagyom még egy kicsit, közben majdnem teljesen felöltözöm, és persze a kicsit is öltöztetem tovább, miközben magamban, vagy félig hangosan puffogok, mint egy rossz fimben, hogy miért kell minden alkalommal közelharcot vívnom egy jó programért. Hogy végül mégis elindulunk valahogyan, az annak köszönhető, hogy vagy sikerül meggyőznöm Hannát, hogy ideje szót fogadni, vagy egyszerűen megfogom, és mint egy bébit, felöltöztetem. Közben leizzadok tízszer, és csak reménykedem, hogy az illat rajtam nem válik szaggá, valamint hogy nem kapok majd tüdőgyulladást kiérve a szabadba. Mikolt ekkorra már elég türelmetlen, aminek hangot is ad, nem is csak úgy jelzésként, hanem torokszakadtából. A kreativitásom, a figyelemelterelés, és a humor jól jönne ilyenkor, ha nem lennék mással elfoglalva éppen.
Nem mondhatnám, hogy a legkedvesebb részei ezek az etapok a napunknak, ezért aztán tegnap este elhatároztam, megpróbálok magyarázatot találni, hátha kiokoskodom a jó megoldást. Arra jutottam, hogy talán túldimenzionálom az önállóság-belátás-előrelátás képességeit, és korai még elvárni Hannától, hogy csinálja amit én szeretnék, ha neki éppen más dolga van. Különben is ebben a korban az, hogy elfelejti, amire kérem, mert meglátja a babáját, könyvét, bármilyét, teljesen rendben van. Másodsorban pedig arra is rádöbbentem, hogy valószínűleg az elmenetel izgalma, feszültsége okoz némi zavart az elindulás akarása-nemakarása helyzetben, amit Hanna rohangálással, visongással próbál feloldani.
Úgyhogy igyekszem türelmes maradni ezentúl, és ha úgy jobb, megfogni, felöltöztetni, nem várni, hogy segítsen. Amúgy is sokkal egyszerűbb ez így, és ha én csinálom, enged.
Ez itt egy vakunélküli :):) A leendő kertben. Hanna szerint Hannáé.
Az elalvás a másik ilyenünk... Arra már régen rájöttem, hogy Hanna nem egy pacsirta típus, reggel viszont alig lehet kiverni a szeméből az álmot. Hogy miért nem akar, tud, képes este lefeküdni, elpilledni, majd jóízűen elaludni, azt mostanáig nem sikerült kiderítenem, viszont mióta beszél, sokmindent megtudunk arról, hogy mivel tölti azt a sokszor majdnem egy-másfél órát, míg végre becsukja a szemét. Elmélkedik... A nappal történteken, meg a közelmúlton is. :) Tegnap este pl. ezeket a gyöngyszemeket osztotta meg velem, nekem pedig nagyon nehezemre esett, hogy ne kacarásszak, és hogy fejben tartsam mindazt, amit elmondott.
- Eszeget a Mikolt. Süttököt-almát-mogyoróval.
- Úsztunk a Csaba Zsuzsinála.
- Kisbaba vót, elaludt a Botond. Én is pici vótam először pici vótam.
- Boldog karácsonyt neked is Mama! (megpuszil jobbról ballról)
És a kedvencem, gondolom mindenki így van ezzel, akinek ezt először mondják, vagyis megsemmisül, szétolvad, lebegni kezd...
- Úgy szeretlek Mami. (megölel, megszorít)
Aztán a többieknek is :):)
- Úgy szeretlek Papa, Papát is, Szuszit is. (a kutyája)
Tegnap kiderült az is, hogy fél. A bácsitól, aki az ablakon néz be. Brrr. Megnyugtattuk, hogy senki nem tud benézni, és vigyázunk rá. Bújjon Szuszihoz, mert megvédi. Odabújt.