Karácsonyra várva

14 évesen, első gimis koromban betlehemeztünk az osztállyal. Különleges év volt, az első nagy szerelem, iskolaváltás egy olyan helyre, ahol minden új volt, a tanáraink lelkesek és lendületesek, minden percet a suliban töltöttünk, mert senkinek nem akarózott hazamenni. A szülők néha betelefonáltak, hogy a "pesti" gyerekeik megvannak-e még. A mi osztályunk volt a legidősebb, alattunk még négy évfolyam, emiatt kitüntetett figyelmet kaptunk, és minden feladat és ajándék miket illetett elsősorban. Így alakult, hogy felavattuk a kicsi elsősöket, hogy Rómába mentünk osztály kirándulni, hogy cserediákokat fogadtunk Erdélyből és Németországból.
És így történt, hogy abban az évben ránk várt a betlehemezés is. Két előadás volt Szenteste, egy ötkor, és egy éjfélkor. Pár hete gyakoroltuk a szöveget, adventkor a gyertyák meggyújtásával minden héten közelebb kerültünk a nagy eseményhez és nem is tudtuk, mekkora jelentéssel bír majd a saját szerepünk. A templom karácsonyra ünnepi díszbe öltözik, gyantaillatú lesz az oltár környéke a hatalmas fenyőfáktól, és sokkal otthonosabbá válik. Hideg van, de mégis jó. Az ötórai előadás előtt hatalmas izgalommal vártuk, hogy túl lehessünk a játékon. Rengeteg gyerek volt, mi pedig a nagy drukkban volt, hogy elfelejtettük a szövegünket, és a nevetést, amit osztályfőnökünk fák közül kibukkanó fejének meghökkentő látványa okozott, alig bírtuk visszatartani. Végül persze nagyon jól sikerült a vendégjáték, nekünk pedig nem maradt dolgunk, csak hazamenni, ünnepelni.
Akkor hazafelé menet azon gondolkoztam, én már megkaptam az ajándékomat. Hogy a fa alatt mi van, nem volt már fontos. A testvéreim, akik akkor 2 és 3 évesek voltak, megnéztek, örültek, csillogott a szemük a Kisjézustól. Legszívesebben maradtam volna a templomban és megvártam volna az éjfélt. Nem hiányzott sem a vacsora, sem a meleg. Valamit akkor megértettem abból, mit jelent, hogy adni jobb. Hogy egy gyermek születése a legnagyobb dolog a világon. Megértettem a hitemből is egy jókora részt.
Az éjféli mise előtt a felnőttek is rengetegen összegyűltek, hogy akik délután a fát díszítették, most láthassanak bennünket. Ez sokkal ünnepélyesebb, komolyabb, részünkről pedig fáradtabb, álmosabb, így komótosabb, emelkedettebb volt. Keretet kapott a nap. Olyan jó érzés volt tudni, hogy a fiúkat a káplán fuvarozta haza, (előtt megkínálta őket egy kis vörösborral, de ezt senkinek nem árultuk el persze...:)) és hogy az ofőnk is visszajött a városból, hogy ne maradjon egyedül a kis társulat.
Ennek a karácsonynak a hangulatára vágyom minden évben, szeretem a rohanós, főzős, fadíszítős napon picit behunyni a szemem, megállni, lelassulni, és elképzelni, hogy most mindent abbahagyok, és csak leülök azokkal, akik a legfontosabbak körülöttem. Nem számít sem enni sem bontogatni való annyira, mint az, hogy ünnepelhetünk. A többi körítés. Hozzá tartozik, de nem fontos.
Idén már négyen leszünk. Lassan elkészülök az ablakok, függönyök, mindegyéb megpucolásával, az ajándékok beszerzésével, és olyan nagy örömmel készítem a szívemet, hogy lehessen lassú, befelé figyelős Szentesténk.