A Szürreálison

Varrogatom Lelle nyulát. Épp a fülénél tartok, ami kihívás volt eddig is, meg most is az, eddig azért, mert nem találtam fehér anyagot a belső oldalához, pedig már majdnem belenyírtam egy párnahuzatba is... most meg azért, mert az egészet kézzel kell varrnom, és ezen a fül részen van egy hely, ahol már csak kívülről lehet ügyeskedni, és sehogy sem tudom kitalálni (pedig ez már az ötödik nyúlelvtárs lesz), hogy hogyan lehetne nyom nélkül megoldani.
És miközben kattog az agyam a megoldáson, haladunk szépen az autóval (mert nyulat varrni az autóban szoktam), Dani vezet, közben még beszélgetünk is, jólesik, hogy azt mondja, jól áll nekem ez a nyúldolog...
És akkor megint hazagondolok, hogy otthon vajon varrnék-e ennyi nyulat, vagy lenne más terápiás tevékenység, ami hasonlóan kikapcsol a mókuskerékből... nemistudom... jó nyulat varrni.
Otthon, itthon... My, Mo...
Gyakorlatilag semmi különbség most, hogy Lelle miatt hatványozottan bezárattunk. Nem mintha nem lenne jó menni, csak 1. nem nagyon van hová, 2. négy gyerekkel... még szokni kell a hogyanját.
Hogy mégis érezzem, hogy "angolországban" lakunk, (meg mert szeretem őket) Ákos-Szilvit szoktam olvasni, tőle értesülök az itteni hírekről, eseményekről, nagyjából olyan ő, mint az index... ahonnan meg a hazai viszonyokról szoktam néha képet kapni, ha nem éppen Viki linkjeiből.
Szeretnék én írni arról, hogy milyen az itteni élet, de ez kimerül abban, hogy miújság az Adorában. Kellemes nekem ez a futrinkautca, nincs vele baj, csak kevés az igazán izgalmas dítél... hacsak a gyerekekről szóló híreket nem veszem annak.
Nos ilyeneken morfondírozva majdnem befejeztem a nyúl fülét, Dani pedig bekanyarodott a lajoskához, és elszaladt hogy megnézze, fél hétkor megy-e még fel a kínai templomba. Az ajtót nyitva hagyta, kintről pedig mellbevágóan hűvös szél fújt be. A mellettünk álló autó esőcseppes volt, nemrég eshetett, még a föld szagát is érezni lehetett.
Önkéntelenül becsuktam a szemem, mert ez az illat nem az a trópusi esőerdős kipárolgós volt, hanem amolyan nagyon hazai, tavasz végi, még nem meleg, de már jóleső eső utáni illat.
Dítélz. Hogy mennyi apróságot elfelejtek otthonról, és egy ilyen bagatell micsoda tiszta képet villant... Szellőztetés.
Mióta itt élünk ennek a fogalomnak és főleg a ténynek semmi értelme. Az elején, ha esett az eső, azt hittük, egy ablaknyitás jólesne... de hamar megtanuluk, hogy nem...
Pedig otthon hogy szerettem télen a fürdetés után beszaladni a lányok szobájába, és borzongva becsukni az ablakokat.
Minden alvás előtt és után kinyitottam, hogy legyen bent friss. Nyárra egy komplett rendszert dolgoztam ki, hogy az esténkénti harminc fokot pár fokkal alacsonyabbra tornásszam.
Lajoska nem járt már. Felkanyargóztunk a hegy tetejére, ahonnan még lifteztünk 13!!! emeletet egy üvegfalú liftaknában, szédületes volt a hatalmas fák koronái fölé reppenni... (innen még sosem érkeztünk)
És mikor kiszálltunk, ismét megcsapott az illat. Nem lehetett több 23 foknál, de nekünk ez már pulcsis idő. Mindenhol ködfelhők, a nap épp lement már a hegy mögé, csepergett az eső is, és hirtelen az összes másfél évnél idősebb gyerekünk tele lett élettel. Találtak egy kis kutat, amiből igyekeztek kifogni az aranyhalakat, anélkül, hogy a pulóverük ujját felhúzták volna... mire eszméltünk, már mind könyékig, meg hasig vizes volt... hiába, ha egyszer ezek hárman azt sem tudják, mifán terem a hűvös...
A maradék pedig azonnal mély álomba zuhant...
Cseppet sem csoda, hogy szeretjük ezt a helyet. Itt mindig megélem, milyen nagyon megterhelő a lenti nagymeleg (és mennyire az volt pocakkal...) és azt kívánom, költözzünk fel ide pár hétre :). És nem mellesleg csodásak a fények... Mindig.
Igy aztán ide járunk... jobb híjján... meg amúgy is. (Családi képeket készíteni pl...):)
És olvasom Ákos-Szilvit, hogy tudjam, miújság a nagyvilágban. :)
Úúúgy szeretem látni őket hosszúujjúban...
A zárt cipő mindnek feltörte a sarkát... mileszvelünk ha egyszer hazamegyünk?...
A teljes sorozat képanyagot ma nem volt merszem feltenni ide, de a szokásos helyen már megnézhető.