Nem bántuk meg. Nagyon jót aludtunk, kivéve, hogy még éjjel is ágyudörgés szerű megfejhetetlen robaj rázta meg a vidéket. Erről aztán nap közben kiderült, hogy a madarakat zavarják el így a rizsföldekről.
A folyó deltája ökológiailag, mezőgazdaságilag, és minden egyéb tekintetben nagyon különleges. Rengeteg madárfaj élőhelye, rizst termesztenek, és az emberek valahogy sokkal közelebb vannak a természethez, mint európában megszoktuk. Inkább valami ázsiai, afrikai jelleggel, kis mexikói beütéssel jellemezhető a környék, és iszonyú nagy a nyugalom. A turisták persze ezt is felfedezték már, de így májusban még nagyon kellemesen kihalt az egész környék. Az árak is, és az éttermek nyitvatartása is ehhez igazodik. A szállodánk júliusban majdnem háromszor annyiba kerül egy éjszakára, mint most.
A programunk is ehhez a lassú tempóhoz igazodott. Már reggel szépen sütött a nap, reggeli után lesétáltunk az egy utcányira fekvő tengerparthoz. A betonút túloldalán homokdűnék kezdődnek, kis fahídon lehet elsétálni a partig, a látvány itt is szenzációs, csak egy nagy sárga markoló rondította el, de végül megfejtettük, hogy ő a dűnepásztor, vagyis Sziszifusz, azért dolgozik, hogy a rakoncátlan homokdombok estére újra a híd túloldalán legyenek, aztán reggel kezdi előlről…
A tenger nem igazán szép itt, de a homok fantasztikusan finom. A hőmérséklet teljesen alkalmas arra, hogy homokozzunk, és pihenjünk, a nap sem süt olyan erővel még, hogy árnyékot kívánnánk. Amúgy sem vagyunk az a nagy tengerparton süldögélős fajtából valók, ha tenger, akkor búvárkodás, különben pedig jobb egy medence, de az is csak fél napig. Hanna gyakorlatilag nem is volt fürdőruhában a parton, egyrészt mert féltem a nagyon fehér bőrét, másrészt pedig eszembe sem jutott, hogy levigyem a bugyiját. Miután megunta a homokozást, elindult felfedező útra, talált egy kiszuperált nyugágyat, abban próbált fetrengeni, majd amikor nem sikerült, elszaladt a szomszédos dűnéhez, Dani meg utána, én pedig utánuk. A domboldalon teljesen olyan volt a látvány, mintha valahol nagyon egzotikus helyen volnánk, engem leginkább ausztrália homokszigetére emlékeztetett, és nem is tudom, európában van-e másik ehhez fogható hely.
Ebédre a városkába mentünk, a folyóparton kerestünk, és találtunk egy nagyon családias kis helyet, talán ez az egyetlen, ami már nyitva van, de itt is csak néha fordulnak meg emberek. A tulaj kislánya Hannánál négy nappal idősebb, eljátszottak a lányok, Hanna a maga finom módján, Aisha pedig a maga spanyol temperamentumával. Ettünk, majd kiderült az is, hogy ráját, Hannának ízlett, bár ő minden jót megeszik. Néha olyat is, ami nem olyan jó…
Alvásra hazajöttünk, Hanna a kocsiban kezdte, majd az ágyban folytatta, pedig közben pelenkáztam is, és fel is ébredt kicsit, de ahogy letettem, úgy ébresztettem két és fél óra múlva. Dani is aludt egy nagyot, én is, és este hatkor frissen indultunk madárnézőbe a dűnékhez.
Nem ide készültünk, vagy legalábbis nem voltunk egészen felkészültek, mert a távcső igencsak hiányzott a program maradéktalan élvezetéhez. De így is nagyon kellemeset sétáltunk, aztán Hanna még játszóterezett is egyet a Deltarium nevű park játszóján, ahova állatokat nézni mentünk, de fél nyolckor már senki sem akart beengedni bennünket. Egy négyéves kislánnyal játszottak, közben szemerkélt az eső, és szivárvány lett az égen, körben a rizsföldek… Na erre kell majd emlékeznem októberben…
Itthon vacsi, pici pakolás, és egy újabb próbálkozás a hely elengedésére. Nem könnyű ez soha…
Tidak ada komentar:
Posting Komentar