Egyre inkább befelé

Figyelnék, ha tehetném... De erre csak mostanában jöttem rá, Hanna segített a felismerésben, ugyanis pár napja teljesen hektikusan alakulnak az éjszakák, majd ennek függvényében a nappalok is. Konkrétan két napja nem hajlandó este elaludni, nemhogy az ágyában, sehol sem. A kétszeres negyed éjféli beájulása már riasztó számomra, nem beszélve az azt megelőző kétségbeesett üvöltéstől... Próbáltam rávenni, hogy a szobájában, az ágyában aludjon, de nem sikerült. Nappal persze felteszem magamnak a kérdést, miért zavar ennyire, ha velünk alszik. Mert nem jut idő magamra, mert keresztbe fordulva rugdos, és mert úgy illene, hogy a helyén aludjon, hogy ne kirakat gyerekszoba legyen ha már van. Pedig butaság az egész, mert pici, és jó neki velünk, sőt, velünk a legjobb, és ha velünk alszik, reggel mosolyogva ébred sírás helyett...
Nappal persze a kihágás miatt kezelhetetlen, mindenért nyafog, visít, sikít, nem találja a helyét, és mindenhez kellek neki. Főzni már egy hete nem is próbálok, a dédi sokat segít, hogy ne kelljen. Hanna állandóan meséltet, főleg Boribont, és Anna és Petit. A játszótérre a sok eső miatt nehezen jutunk le, de már ott is kellek társaságnak, homokformákat készíteni, vagy mérleghintázni, de ha mégsem kellek, akkor a nagyok mászókájára megy fel, ami mellett viszont muszáj ott lennem.

Pszichológus énemet elővéve beláttam, hogy az egyensúlyunk megőrzése érdekében, amennyire én szeretnék egyedül lenni, és a semmit sem csinálni, vagy esetleg Mikoltra koncentrálni, (ami ebben a fázisban teljesen rendjénvaló lenne) annyira igényli Hanna a vele való törődést. Ettől még semmivel sem kevésbé könnyebb, de legalább lelkileg nem olyan megterhelő. És fáj a szívem, hogy sem befelé, sem kifelé nem tudok a magam számára elég jó lenni... Talán ez is olyan, mint Hanna születése környékén a lemondás a rendről. :) Ma már egyszerűbb, talán ez is az lesz. Nagyon érdekes érzés egyszerre szeretni épp ugyanannyira két gyereket...