Három éves korom körül, az esti lefekvés nálunk is a mama hivogatásával ért véget, aki gondolom a következetesség jegyében általában egyértelműen adta tudtomra, hogy az ajtó becsukása azt jelenti, hogy egyedül kell elaludnom. Hogy ne unatkozzak, (és mert tudtam feleslegesen hívom, úgysem jön...) tornáztam a kiságyban, emlékeim szerint felmásztam a tetejére, onnan pedig ugráltam, bukfenceztem. A rácsok meg is lazultak, és egyik másik végérvényesen ki is esett. Hogy miért nem mentem ki a mama után, nem tudom...
Hanna pár napja a délutáni alvás előtt az ágyában nem fekszik le rögtön, hanem a fenekét égbe emelve, nyújtott lábakkal a fején megtámaszkodik, mint aki bukfencezni készül. Ennél tovább nem merészkedett, mindig lefektettem vízszintesbe. Ma végül a szőnyegen bemutatta, amit eddig gyakorolt, szabályos bukfencet. Nem is egyszer, sőt a papának is megmutatta, mikor hazaért.
Persze, mire kicsodálkoztam magam, és észbekaptam, hogy lefényképezzem, már elment a kedv. Majd holnap igyekszem megörökíteni.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar