Négy évvel ezelőtt májusban költöztünk. A Benczúr utcából, a belvárosból, ahonnan két percre volt minden, és ahol a lakással szemben majdnem az ottélésünk végéig építkeztek. Éjjel arra ébredtünk, hogy a betont egyengetik, hogy az eltört vízcsöveket javítják, hajnalban pedig indult a forgalom a Dózsa György úton. Mégis szerettünk ott lakni, ez volt az első közös otthonunk, itt kérte meg Dani a kezem, innen indultunk fél évre világot látni és itt veszítettük el az első babánkat.
Amikor várandósan eldöntöttük, hogy kijjebb jövünk, közelebb a szüleinkhez és a zöldhöz, nem gondoltam, hogy Budakesziig jutunk. Nekem ez az otthon, itt nőttem fel, de nem akartam rákényszeríteni Danira a vidéki élettel járó terheket. Mégis itt találtunk olyan lakást, ahol hosszú távon el tudtuk képzelni magunkat.
Hanna mát itt fogant, innen mentünk az Istvánba szülni, ide hoztuk haza. Itt lettünk család, egy csomó új barátságot hozott a gyerekes lét. Lassan Daninak is ismerőssé lettek az utcanevek, már neki is többen köszöntek, amikor hazafelé gyalogolt.
Itt fogant Mikolt is, itt éltük meg, hogy a rutinok mennyit segítenek nála.
Törtünk autót, bosszankodtunk zajos szomszédokon, örültünk az új babáknak, sajnálkoztunk a jószomszédok elköltözésén.
Nehezen váltok, bár mindig mehetnékem van. Amikor viszont eljön a pillanat, hogy indulhatok, megijedek. Dani szerint minden hosszabb utunk előtt is így volt, és ez is valami hasonló. Lakás formát öltött a ház, ma kitakarították, kész a terasz, és van már hűtő, sütő is. Mehetünk...
Nehéz a szívem, nem tudom mit mondjak majd Hannának, ha esetleg este azt kéri majd, menjünk haza. Megszoktam az itteni zajokat, szeretem az itt élőket, és bár nem megyünk messzire, mégis mozdulunk. És a Picike már nem ebbe a rutinba születik majd, és fogalmam sincs, mi vár rám.
Van persze jó érzés is bőven, de biztosan el kell teljen egy kevés idő, mire megszokom, ott vagyunk otthon.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar