Az első megérzésem kisfiú volt.
Nehezen hittem el, hogy nekünk kisfiúnk is lehet.
Nehezen fogadtam el, hogy kevesebb az energiám, (már megint) hogy türelmetlenebb, hullámzóbb vagyok, mint valaha.
Azt pedig végképp, hogy a lányokkal kevesebbet tudok foglalkozni.
Megszerettem a rózsaszínt, bár amikor Hannát vártam, még nem tudtam, ez is egy szép szín.
Megszerettem a hosszú hajat, a copfot, a csatokat.
Három éve lassan, hogy egyértelmű, tényleg lányos szülők vagyunk.
Nézem-nézem a fiúkat a játszón, a foglalkozásokon és örülök, hogy a mieink finomak, kedvesek.
Pedig vannak kedves és finom fiúk is...
És most hirtelen itt van valami egészen más.
Nem voltam rá felkészülve, hogy kisfiú is lehet... legalábbis azt hiszem.
Megriadtam a feladattól, a példáktól.
Két hete dédelgetem a gondolatot, Ő is a miénk, épp olyan, mint a lányok, csak fiú.
A múlt héten, amikor láttam, amikor belémbújt, felfogtam.
Egyre közelebb vagyok hozzá, és egyre közelebbi a vágy is, hogy megismerjem.
Pár napja, hogy azt érzem, jobb nem is lehetne, a legjobb, hogy kisfiúnk van.
Pár napja érzem, mindegy, milyen a többi kisfiú, Ő a mi gyerekünk, megismételhetetlen, egy.
Már nem félek, csak várok.
Ízlelgetem a gondolatot, az érzéseket, van bennem öröm, büszkeség, várakozás.
Érezni ahogy mozdul, figyelni, ahogy nő.
Állok a lányok szekrénye előtt, és nézem, mit adok majd rá. :)
Nézem a lányokat, és örülök, hogy lesz egy öccsük.
Azt hiszem a kék is szép szín... és a kiskendője már megvan.
Gönci Áron Mór
Legalábbis egyelőre, de ezt majd egy másik posztban...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar