Csepp, 25 mm, dobogó szívű, édes kis kincs.
Majdnem 10 hete, hogy egy újabb kis élet költözött hozzánk, majdnem 5 hete, hogy tudom biztosan, van. Legalább ennyi ideje igyekszem leküzdeni újra a félelmeimet, úrrá lenni a ritkán, de mégis előforduló kétségbeesésemen. Három gyerek több, mint amennyi kezem van. Korban közel egymáshoz, egy kicsi, egy pici és egy picike.
Mindig nagy családot szerettem volna, most pedig próbálom elképzelni, hogy karácsonyra tényleg az lesz belőlünk.
Hannának a napokban kezdtem mesélni, kérdeztem, jó volna-e újra egy nagyon pici baba, ő pedig lelkes volt tőle. Ma, amikor el mertem mondani neki is, hogy lesz, elgondolkodott.
- Mama, ha majd elhozzuk a kórházból, a kezembe veszem és elmegyek vele autóval az étterembe levest enni.
Nekem ennyi elég.
Mikoltnak nincs véleménye, szopizik, és szeretném, ha szopizhatna, amíg jólesik neki.
Akik észreveszik a pocakot és meg is merik kérdezni, babát várok-e, azt is megkérdik, terveztük-e. Véletlennek nem nevezhetem, de kellett egy kis idő, mire feldolgoztuk, lesz mire fordítani a felszabaduló energiáinkat ha vége a költözködésnek... Ismerkedem, szokom, és jó érzés hogy az érzés hatványozódni képes.
Írtam már róla, elmondani most merem csak, Isten hozott Picike.
Holnap felteszem a fekete-fehér képet, amit ma kaptunk emlékbe, természetesen a maga semmitmondó, nekem sokat jelentő foltjaival.
Akit pedig érdekel a kezdet is, a címkék között keresse.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar