Ezzel a héttel megérkezett az émelygés. Nem keményebb mint eddig bármikor, leszámítva, hogy eddig nulla, vagy egy gyerekkel csináltam ezt végig. Szép azért, hogy ezzel együtt nem gondolom nehezebbnek, vagy megterhelőbbnek a hétköznapokat, mint eddig, bár pénteken már nagyon várom, hogy hétvége legyen, és ne egyedül kelljen felvennem, etetnem, cipelnem, megbeszélnem, végigmondanom, elmagyaráznom.
Mondjuk a gyerekek is lehetnének a hétvégére jobban tekintettel, de gyanítom ők meg a papával töltenének, szívesebben időt, mint az alvással. Így aztán korán kelünk, de legalább van időnk együtt sokmindenre. Leszámítva ha én épp nem tudok felkelni, de még a szememet kinyitni sem. :)
Jelenleg úgy festek, mint aki hetek óta nem aludt és mint akinek kilenc hónap sem volt elég, hogy a maradék súlyfeleslegtől megszabaduljon. Bizony, kerekedik a kis pocak, főleg délután látszik már egyértelműen.
És előkerült a kívánósságom is, nap közben szinte semmire sem tudok ránézni, a főzés gondolatától is rosszul vagyok, szegény Hanna... pedig neki muszáj adnom. Majd megpróbálom őt megkérdezni, mit csináljak ebédre, hátha az segít. Estére viszont meggylevet, epret, thai tésztát, csípős savanyú levest kívánnék, de negyed tizenkettőkor merre menjek ilyenekért? :)
Tidak ada komentar:
Posting Komentar