8

Ennyi éve, hogy egy sítábor pár napja után, amolyan tavaszelő napsütésben, először találkoztunk Danival kettesben. Hétfő volt, én már előző héten szerdán itthon voltam, mert dolgoznom kellett, de a csapat többi tagja csak pénteken érkezett.
Nem vártam a telefonhívását, nem kérte el a számomat mikor elköszöntem. Többször kérte, ne menjek haza, és nem is számított rá, hogy képes leszek este 7-kor elindulni Ruzsomberokból, egyedül, hóban, sötétben, egy majdnem velem egyidős autóval. Vacsora után, az egész társaság jelenlétében igyekeztem nem túl bénán elbúcsúzni, de persze nem sikerült. Az nyugtatott, hogy ő is ugyanolyan béna volt.
Vasárnap este nemfogadott hívásom volt, ismeretlen számról, sejtettem, hogy ki keresett. Mint utóbb kiderült, egész délután azt tervezgette, mivel hívjon fel, miután sikerült megszereznie a számomat attól a fiútól, akiről azt hitte, köze van hozzám, csak mert egy szobában aludtunk, és mert egyszer az ölében ülve látott. Ilyen voltam na...
Visszahívtam, és pár perc alatt elrendeztem a hétfői találkánkat, anélkül, hogy tekintettel lettem volna a szépen kiagyalt mondókájának végighallgatására, vagy a nemi szerepek betartására. Nekem fel sem tűnt, akkoriban inkább emlékeztettem egy nagyon hosszú hajú hurrikánra, mint bájos fonott hajú kisasszonyra. Neki meg kellett a kihívás, hiába jósoltam mindenfélét magamról, meg a velem való kapcsolatáról.
Délben a Deákon találkoztunk, és romantikus keretet adtunk a síbalesetének, ott a fülét varratni mentünk együtt, itthon meg a varratokat kiszedetni. Este elém jött a Tököly útra, ahol tanítottam, és megcsókolt. Erre nem számítottam. Vagy talán mégis, nem tudom, de meglepett, és tudtam, ezt a csatát ő nyerte.
Szép szám a nyolc. Benne van a végtelen. Annyi minden történt velünk azóta, én pedig rengeteget finomodtam, változtam, de egy dolog biztosan ugyanolyan, mint akkor volt. Nem számítok semmire. Csak szeretem. Hogy velem van, hogy a gyerekeivel van, hogy elmegy, hogy visszajön, hogy önmaga, és önmagam lehetek vele és hogy olyan más, mint én vagyok. A szövetségesem, a társam, az életem ismerője. Már nem tudom, mi kell ahhoz, hogy két ember megtalálja egymást, de hálás vagyok, hogy így alakult.
Kizökkenve a magasztosból... kis komment, csak mert olyan mosolyoghatnékom van emiatt a kép miatt. :):) Mert Dani haja hosszú, az enyém meg rövid, mert nincs gyűrű az ujján, mert van köztünk egy méter, és egy csomó ismeretlenség meg egy évnyi múlt, és mert olyan, de olyan fiatalok voltunk, húúú. Ez Skopje, 2002 tavaszán. Mögöttünk Gyuri, aki azóta egy kisfiú apukája. Nem tudom letörölni a mosolyomat :):):)