Bécsben

Dani kapott tőlem a születésnapjára két jegyet a Trafóba.
Nem sikerült eljutnunk arra az előadásra, cserébe elmentünk megnézni a Nemzetibe az Ember tragédiáját, három nappal karácsony előtt.
Úton a színházba számba vettem, mennyi mindennek kell megelőznie a kellemesen hátradőlés állapotát, és megfogadtam, nem írok részleteket, és nem kesergek nyilvánosan, de a történeti hűség megőrzése érdekében könnyedén megemlítem, hogy azon a délutánon fél ötkor kerültek ágyba szieszta céljából a gyerekek. Nem mintha így terveztem volna.
A darab nézhetősége a rendezésnek köszönhető, ha egyáltalán, de nem ez volt a lényeg amúgy sem, hanem az élmény, hogy kettesben elindulunk szépen felöltözve, valami felnőtt, gondolatébresztő programra.
Ezzel az estével indult a regenerálódás majdnem másfél napja, abban a reményben, hogy a fa alá beesés tompítható, vagy még inkább megelőzhető azzal, ha a család minden tagját mozgósítva elvonulhatunk végre töltődni, mint egy igazi házaspár.
A gyerekek természetesen ébren voltak, mikor hazaértünk, de Pali és Peti hathatós közbenjárása eredményeként már pizsamában, illatosan, tele pocakkal vártak bennünket.
Jó későn aludtunk el, de egyáltalán nem bántuk, márcsak azért sem, mert így másnap reggel úgy tudtunk elindulni Bécsbe, hogy egyiküket sem kellett lefejteni magunkról, Ferinek pedig mindig örülnek, akkor is, ha nem vagyunk velük.
Ő kezdte a sort ezen a napon, amikor energiatakarékosságból végül három turnusban kértük fel őket a nemes küldetés abszolválására. Mindenkire jutott pár óra, és még így is jól elfáradtak a nap végére mindannyian (biztosítottunk mindenkinek szabad véleménynyilvánítást a projekttel kapcsolatban, amivel édesanyám élt leginkább, neki nem esett jól ez az extra feladvány. Tökéletesen megértem, de más választásom nem lévén, őt is a belső körbe szavaztam (és most sem tenném másként), abban a reményben, hogy ha nehezen is, de túlélhető volt az a pár óra, és végül kapott a mi energiáinkból is egy keveset a következő napokban).
Cserébe jókedvű gyerekeket kaptunk este, mi pedig egy egész napot töltöttünk magunk mögött hagyva minden hétköznapi gondolatot, rutint, és kávéztunk, beszélgettünk, csorgattuk az időt kedvünkre.
Bécsben lenni mindig jó. Valamikor szertartássá vált elzarándokolnunk évente ide, és bejárni az ismerős utakat, tavasszal leülni a padra, télen pedig forralt borral locsolni le a kabátunkat. Kétévente pici babával, idén kettesben. Eleinte fura is volt, hogy nem tologatunk babakocsit, de ehhez azért hamar hozzá lehet szokni. Az viszont eltart még egy jóideig (gondolom), hogy hogy ne nézzek állandóan magam köré, hogy megvan-e mindenem..., és muszáj legalább a nagy fotóstáskát cipelnem, akkor is, ha nem készül mindössze tíz kép, az sem az én kezem munkája. Legalább van, amin én is rajta vagyok. :)
Az újdonságokhoz pedig tartozott egy gps, meg a Schloss, és rájöttem, mennyi hely van még a szokásosokon kívül, akár évente két új felfedezés is beleférhet.

Ezt a mostani utat egy találkozás tette különlegessé.
NH-né blogját régóta olvasom, hogy miért nincs kint oldalt, annak egy oka van, jelesül, hogy van három blogger az életemben, akiktől előbb szerettem volna megkérdezni, hogy megengedik-e, és eddig nem sikerült ezt az egyszerű kérdést nekikcímeznem. Na majd most.
Szerettem volna, ha sikerül összefutnunk, de nap közben sokszor éreztem úgy, hogy az elengedett hömpölygésben egyszercsak elfogy az idő, és eltáncolunk majd egymás mellől. Végül minden út a Meinl elé vezetett, és mosolyogtam magamban azon a heves szívdobogáson, ami megelőzte a találkozásunkat.
A nagy rohanásban jólesett megállni, és hagyni, hogy mindenki, akinek dolga van fusson el mellettünk, és sokszor jutott eszembe kívülről magunkra nézni. Mikor egyszerre ismerős és ismeretlen minden, ahogy ismerkedünk az ismerőssel, akit sosem láttunk még, mégis annyi minden ismerős belőle és végesincs a beszélgetésnek, befejezetlen marad akármennyit is kérdezünk, mondunk, mesélünk, hallgatunk.
És tényleg nagyon vicces, hogy az egyértelműnek hitt hang más tónusban szólal meg, mint ahogy vártam (és ezt nem először élem át, Szitya hangja pont ilyen meglepő volt... :)), és egy idő után meg elvész az illúzió emléke.
Azóta meg a zsebemben hordok egy pici darabot Lili mosolyából, meg NH-né színességéből, és ez olyan jó.