Gyerekként nagyon szerettem a Húsvétot. A szép ruhát, amiben reggeltől délig akár az udvaron is lehettünk (amit egyébként soha sem szabadott), a versengést, kinek hány locsólója lesz (akkoriban nem volt ritka, hogy harmincan is megöntöztek), az illatosságot, ami idővel a virágos rét illúzióját meghaladva inkább egy igénytelen illatszerbolt imidzsét sugallta, és még a kissé ittas öregeket is, akik nem hiányozhattak ilyenkor a konyhánkból, megitták nagyapám meglehetősen gyenge borát, és megkóstolták a sonkánkat is.
Kamaszkoromban lett terhes a vendéglátás, máshová húzott a szívem, és volt egy pár év, mikor a város forgatagában hömpölyögve teljesen el is maradt a piros tojás festés a locsolóvárással együtt.
Aztán visszaköltöztünk a "faluba", de már nem nagyon volt, aki az új lakásba eljött volna verset mondani. Anyukámhoz mentem át, ahova pedig inkább az idősebbek jöttek csak, egyfajta udvariasságból, vagy megszokásból, az izgalom helyett az együtt töltött idő tette szerethetővé ezeket a hétfőket.
Amikor Hanna született, elindult valami, csak néhányan ugyan, de már miattunk jöttek, és újra értelmet nyert ez a hagyomány. Vártam, hogy legyen egy kis közösség, ahová tartozva majd szép lassan jönnek a fiúk, és az én lányaim is éppolyan izgatottan várják majd őket, ahogy mi annak idején.
Malajzia törés volt ebből a szempontból, nehezen sikerült hangolódni, és nem tolongtak a sorok a házunk bejárata előtt.
Tavaly még csak kisovis volt Hanna, meg az az év amolyan útkereső év is volt nekem, és bár volt minden, leginkább befelé figyeltünk, a külvilág csak szőrmentén ért el hozzánk.
Hálás vagyok mindazért, amin végig kellett mennem, mert egy év távlatából úgy tűnik, ez a Húsvét valami mást hozott, mint az eddigiek.
Idén megérkezett az izgalom is a várakozásba.
A három kapuvári nap után, az autóban hazafelé azon tűnődtem, hova fog beférni a tojásfestés. Emlékeim szerint vagy két óra kellett eddig, hogy igazi színek legyenek, és elképzelésem sem volt, hol fogok erre lukat találni, de azt hiszem, inkább csak maradtam volna még máshol a megérkezés helyett.
Picit húztuk is az időt, és csak hét körül értünk végül haza, akkorra már a kedvem is hazaért, és jól kitaláltam, hogy a főzővízzel fogom felönteni a festéket, ami így biztosan meleg lesz, és úgy ahogy vannak, forrón mennek utána a tojások is.
És tessék... A lányokkal a 15 tojást nagyjából fél óra alatt festettük csodásra, még gyorsan összedobtam egy asztaldíszt néhány talált barkaágból, meg a régesrégi tojásokból, aztán elmentünk aludni.
A hétfő jobb volt, mint tökéletes. Nagyon régen írtam ilyet, és nagyon rég éreztem ennyire könnyűnek, vidámnak magunkat, mint aznap. Azt hiszem a három napos töltekezés, a napsütés, amiből mostanában szűkmarkú az osztogató, a gyerekek öröme mind kellettek ahhoz, hogy ez a nap ennyire emlékezetes maradjon.
Reggel ugyan sokáig aludtunk (részemről még maradtam volna kicsit tovább is), de végül mindenki elkészült mire az első hullám megérkezett. Pali és Peti locsoltak meg bennünket Danival és Áronnal kiegészülve, Áron a gyorsan betanult kétsoros versét mondta, nagyon ügyesen (egyszer megeszem úgyis...), ami úgy szólt, hogy Én még kicsi gyerek vagyok, verset mondanak a nagyok.
A kislányok egy pillanatra sem estek ki a szerepből, tündéri bájjal osztogatták a tojásokat.
Aztán a fiúk nekiindultak a falunak, mi pedig abban a hitben, hogy hamarosan megyünk a nagymamához töltöttük az időt.
Egyszercsak csörgött a telefonom, aztán hamarosan a kapucsengő is, és jöttek sorban az ismerős kisfiúk apukástól. :)
Járt nálunk BorosBalázs, és Berci Nimróddal és Simivel (Boldit kicsit hiányoltuk), aztán Feri, Márkus és Matyi is.
Majdnem elfogyott az összes tojás, a lányok pedig ragyogtak az örömtől.
Végül anyukámhoz még beugrott egy nagyon régi barátom is, aki még nem is látta a gyerekeket (ilyen gyakran találkozunk...) pedig az ősidőkben minden évben kijött hozzánk, és a hat A4es papírjáról kikereste azt a verset, amit nekem szánt. :)
Most egy verset kaptunk öten, viszont olyan jó volt egy kicsit visszacsúszni az időben, miközben a gyerekek körülöttünk zsongtak.
Délután még Marihoz is eljutottunk mind, Áron ott is elmondta a versét és kapott tojást is, mert jányok, a tojás a jocsojónak jáj, és én vagyok a jocsojóóó. :).
Apropó locsoló. Áron és Dani a dédin kívül még két ovis csoporttársnál jártak, igazi fiús délelőttöt tartottak, és ez olyan jó.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar