Úgyhogy csak ígérgetek, és reménykedem, hogy lesz még időm megírni, mielőtt további hasonlóan fontosak át nem veszik ezek helyét a fejemben.
Egy kép és egy rövid bejegyzés mindenesetre álljon itt.
Szenteste napján, a délutáni altatásból arra ébredtem, hogy valaki hangosan horkol. Még meg is ijedtem, hogy felébreszti a kicsiket körülöttem az a szokatlan, meg erős zaj, hallgatóztam egy darabig, de semmi. Kifelé kóvályogtam, és a fejemet is csóváltam tán, hogy nem értem, mikor épp leesett, hogy az bizony én voltam. Meggyőződésem volt eddig, hogy én nem is tudok horkolni. Sokáig nem volt lehetőségem a mélázásra, mert a kislányok épp abban a pillanatban libbentek ki a fürdőajtón, alvás helytt.
Már pont vontam volna egyet a szemöldökömön, mikor Hanna a szemem elé emelte a kiskezét, benne az első gyöngyszem fogacskájával.
Elhatározta (mondta utólag), hogy ezen a szép napon kihúzza a mocorgó fogat.
Mimi asszisztált, Hanna választott a két lehetséges közül és húzott.
Odanyomta a kezembe, hogy tegyem valami biztonságos helyre, és futott is dolgavégeztével a sötét szobába aludni.
Kezemben a foggal, belül mélyen meghatódva értem a nappaliba, kavarogtak a gondolatok, az érzések. Milyen nagy lányunk van... Még emlékszem, mikor ez a fogacska kibújt a sima kis ínyéből.
Sosem vagyok felkészülve a változásokra. :) Soha.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar