Variációk kékre, fehérre és narancssárgára...

... és alvásra.
Ha tehetném, csak ülnék mellette ilyenkor és csodálnám. Olyan kisimult, békés, gyönyörű amikor alszik...

Pisiben tocsogva

Ez volt tegnap este.
Kis nézeteltérésünk támadt a fürdetés körül Danival, amire én, a magam heves temperamentumával reagáltam, majd fejembe vettem, hogy akkor én most azonnal felmondok, öltöztem is, hogy elmegyek.
Persze a kocsikulcsot nem találtam, így aztán puffogva havat lapátoltam egy ideig, aztán jobbnak láttam hazajönni.
A konyhában gondoltam tovább morcogni, egyszer csak hallom, hogy a lányok odafenn kiszálltak a kádból, mert annak tartalma hangosan zubogott a fejem felett a csövekben. Aztán a mosogató, ahol épp tartózkodtam romeltakarítás céljából, megtelt vízzel. Örültem, hogy újabb okot találtam a bosszankodásra, de dúlás-fúlásra nem maradt időm. Csobogás, csörgedezés...
A lenti fürdőszoba ajtaja alatt ömlött kifelé a víz.
Szenny.
Merthogy a wc-ből tört fel, a zuhanyzóban csak megállt, mert az mélyített, onnan nem tudott kimászni. De lefolyni sem, mert eldugult...
Rajzfilmjelenet:
Főhős zokniban áll, körülvéve a tartalommal, álla leesve, hirtelen azt sem tudja, hova nyúljon.
A mese kevésbé vicces befejezéseként felmosás, romeltakarítás, szellőztetés, ami nagyjából felesleges is volt, a zuhanyzóban rekedt többliternyi víz (sárgás, zavaros, iszonyat büdös, egyszóval gusztustalan) miatt.
Dani reggel keresett egy görényest, ma délben felvonult két igen egyszerű, de annál felszereltebb alak, tettek-vettek, hatalmas koszt csináltak, majd feltárták az okot. 5 méterre a fürdőtől, odakinn egy gyökér bevette magát a csatornába. Tisztogatták, csöveket huzigáltak, nagyon büdöset csináltak kétésfél órán át, aztán írtak egy számlát 39 ezer (miazisten került ezen ennyibe?...) forintról, majd levonultak.
A víz perpill lefolyik, újra eltakarítottam a romokat, (miután lefektettem a lányokat, Áron pedig békésen szunyókált a konyhaasztalon, vagyis éppenséggel aludhattam volna...) újra szellőztettem, ezúttal sikerrel, felmostam négyszer, és most pont olyan, mintha mise történt volna.
Jó kertes házban (saját...) élni.
Csak az a 39, az fáj egy kicsit.
Csak hogy kép nélkül ne maradjon a poszt, itt a legbátrabb kisoroszlán, aki a mesterek zajongását hősként, enyhe fenntartással viselte:

Oviügy

Nem terveztem Hannát három évesen óvodába adni.
Nem bánom, hogy tartottam magam a tervhez.
Néha gondolkozom azon, vajon neki jobb volna-e ovisnak lenni, gyerektársaságban tölteni a hétköznapokat, olyasmiket csinálni, amit itthon nem. Meg azon, nekem könnyebb volna-e, ha délelőttönként Mikolt és Áron volnának csak idehaza.
Az előbbire nem tudok válaszolni, bár gyanítom, hogy Hanna jól érezné magát.
Az utóbbira egyértelműen nem a válasz.
Nem lenne kevesebb a tennivaló, viszont kevesebb lenne a segítségem... Furán hangzik, de Hanna nagyon sokszor olyanokban van a segítségemre, ami neki játék, természetes, nekem pedig hatalmas könnyebbség. Mesél, mondókázik Mikolttal, megsimogatja Áront, megnyugtatja, ha épp előbb ér oda hozzá, mint én. Tudtam, hogy így lesz, sosem kértem és remélem ettől még gyerek.
Mikolt biztosan nagyon hiányolná Hannát. Rengeteget játszanak már együtt, egyre összetettebbeket. Hanna bevonja a szerepjátékaiba is, szeret Mikolttal játszani.
Vannak vitáik, és sokszor kellek én is, hogy rendezzük a sorokat, de már egyre többször hagyom, oldják meg maguk a konfliktusaikat. Mióta Mikolt megvédi magát, kevesebbszer lépek közbe. Hanna pedig egyre ügyesebben kér, köt kompromisszumot, ajánl fel, és mert Mikolt egy igazi kis harcos, azt is megtanulta, hogy nem mindig éri el, amit szeretne. Olyankor kitalál magának valami mást.
Lehet, hogy Hannának nem hiányozna kis Mimi annyira, de még ebben sem vagyok egész biztos.
Áron létezése nemcsak egy újabb testvér érkezését jelenti, hanem ő az, aki a babázást élővé tette Hanna számára. Valószínűleg egészen más kapcsolatuk lenne, ha kimaradna ebből.
Tudom, hogy Hanna szeret velünk lenni. Még mindig tudok neki adni, és még mindig úgy érzem, hogy töltöm a kis raktárait a nagy útra.
Örülök, hogy Hanna azt ebédeli, amit én főzök, vagy valamelyik nagymama.
Örülök, hogy látom, hogy alkot, és sokszor együtt alkotunk, bár tény, hogy legalább ennyiszer hangzik el az is, hogy kérlek egy kicsit légy türelemmel, míg megfőzöm, elmosogatom, elteszem, kiteregetem...
Örülök, hogy nem kell senkit időre elkészíteni, hogy nem kell overálos télben rohannom naponta kétszer, többgyerekkel.
Örülök, hogy így is mindegyikük gyerekek között van, vegyes csoportban :), hogy ismerik egymást, alkalmazkodnak, szeretik egymást.
Örülök, hogy hetente kétszer nagyobb társaságban, többször pedig kisebben ismerkednek.
És örülök, hogy Hanna egyszer ovis lesz, mert ez a természetes, és jó.
Eredetileg márciusban mehetett volna, most úgy tűnik, tolódik az építkezés, költözködés, és csak májusban mehetnek majd az újak.
Én nem bánom...
Hanna várja, készül.

Áron öt hetes

A legkönnyebb reggelek úgy néznek ki, hogy Áron fél kilenc körül ébred, szopizik, majd egy kis nézelődés után elalszik a miágyunkban.
Mikolt csak ezután szól, majd Hanna is, ő is felöltöződnek, sőt, még nekem is marad időm némi toalettigazításra. A legideálisabb esetben még a földszintre is lejutunk, és elkezdünk reggelizni, mire Áron újra felébred. Akkor én visszakúszom az emeletre, és pelenkázás, ruhacsere (reggelre tényleg mindig mindene pisis, rosszabb esetben kakis is) után négyesben folytatjuk, illetve fejezzük be az evést.
Aztán a lányok játszanak, Áron pedig szopizik.
Ma is ilyen napunk volt, sőt ebéd után még én is aludhattam háromnegyed órát. A kettő között pedig Áron sportprogrammal múlatta azt a rövid időt, amit ébren töltött. Hasra tettem a szőnyegen, ő pedig emelgette, fordította a buksiját. Eleinte csendben, aztán kicsit méltatlankodva. Annyira elfáradt a nagy igyekezetben, hogy a harmadik kör után elaludt. Pedig volt körülötte sikongatás, játék, pakolás. Nem zavarta...
Még mindig azon töprengek, amikor Áron ott alszik el, ahol épp éri az álom, hogy jól van-e ez így... Nade lenne szívem felkapni, és az emeletig menni vele, majd ott a kiságyába tenni?

Mikolt telefonál

Mikolt újabban telefonál. Nemcsak akkor kéri el, amikor én beszélek, hanem néha magától is eszébe jut, és mondja, kivel szeretne beszélni.
És beszélget. Mesél.
Ezt a fajta hangsúlyt csak akkor hallom, ha könyvből mesét halandzsázik magának, vagy ha telefonon diskurál. Imádom. :)

Egyfolytában

Hanna reggeltől estig megállás nélkül mondja. Hol mesél, hol énekel, hol mondókázik, hol csak a beszéd kedvéért beszél, és van olyan, amikor közölni is szeretne valamit, bár ez utóbbi esetekben gyakran a jól bevált artikulátlan ümmögést preferálja.
Sokszor csodálkozom rá arra, micsoda szókincse van, (Mikolt rendszeresen játssza vele azt, hogy a könyveikben rámutat valamire, amit Hanna megnevez neki, és hát tényleg elképesztő, mi mindent tud, amit napi szinten nem is használ...) de mire ideérek, már el is felejtem, mit mondott. A minap meséltem egy két emlékezetesebb megnyilvánulását, most még a fejemben van...
Pénteken Flóra barátnője járt nálunk és úgy alakult, hogy a délutáni alvásra is itt maradt. A galérián feküdtek mindketten, lábtól lábig, Flóra, aki nem mindig alszik el sziesztakor, és ráadásul új helyen is volt, sokáig forgolódott. Este Hanna mesélte, milyen volt az együtt alvás:
- Mama, mondtam én a Flórának, hogy egyrészt ne zörögjön, másrészt ne hangoskodjon, mert felébreszti a Mimit...
Elgondolkodtam, mi mindent mondok amit majd jól átvesz tőlem. :)
Palival kirakóztak, Hanna valamit nem a pontos helyére tett. Pali felhívta erre a figyelmét:
- Ne izgulj, ne izgulj, csinálom már!
Dalszövegekben elég jó, Mariannéktól megkaptuk a Dalok3-at, amit egészen pontosan háromszor hallgattunk végig. Tegnap este hazafelé a kocsiban rázendített:
- Erdei pocsolya, csupa sár dagonya, ki lakik benne, s vajon mit enne.
Szerintem nem egyszerű a szöveg... a dallam is majdnem a helyén volt, úgyhogy hirtelen megszólalni sem tudtunk Danival, az áll-leesés miatt.

Rend-szer-ű

Észrevétlen valamiféle napi rendszerűség van kialakulóban. Nyilván mire ezt a bejegyzést befejezem már el is múlik, és lesz helyette másmilyen, de a lényegen nem változtat... Vagyis, hogy mindenféle törekvésem híján is van egy ritmusa az életünknek. Amihez igazodni tudok, amitől sokkal könnyebbé, tervezhetőbbé válnak a napjaink.
Többnyire elővételezhető az ébredés időpontja, ehhez képest a délelőtti Áron alvás is, aztán az, hogy a lányokkal hármasban ebédelünk, és az ő lefekvésükhöz képest fél-egy óra múlva Áron is ebédel.
Hogy délután nyűgösebb, mint délelőtt, és este is alszik egy keveset, és hogy fürdés után még kell egy jó hosszú idő, mire újra elalszik.
Kezdem megismerni hogy mit, hogyan szeret, legalábbis ebben az illúzióban ringatom magam. :)
Mert közben meg annyi minden változik.
Például kishörcsög lett a cérnakirályfinkból, és nekilátott szempillát növeszteni.

Szerelem

... nem is tagadom...
Mindegyikbe ..., mindegyikbe másképpen, mindegyikbe nagyon. Egyszerre belefeledkezősen és érezve a súlyt is.
Most kimondva Áron. Talán mert ő már a harmadik, talán mert fiú... Vagy mert.
Meg kellett érnem erre, és végre megszületett ez is: hogy nem csak a feladatot látom, amit kaptam velük, hanem egyszerűen csak őket. És örülök nekik, ezeknek a kis csodáknak...

Rólam

Kapom a visszajelzéseket. Arról, ahogyan a hárommal vagyok. Hogy ez jó. Pedig vannak hullámok, sírok is és kiabálok is, és sokszor érzem, hogy a hormonok is befolyásolnak. De valahogy tényleg több lett a humorom, könnyebben viselem a nehézségeket, és mintha a kényszereim csökkentek volna, mióta több a gyerek idehaza, mint a kéz.
Elgondolkoztam, és erre jutottam:
1. Találtam egy doboz gravidát, amit a pocakosság alatt rendesen eltettem. El is kezdtem szedni. Ettől aztán van elég vitamin a szervezetemben, és mert ez új, sokkal több a lendület bennem, (bár a teendő is)
2. Az alvással töltött órák számának csökkenésével több endorfint termelek, amitől úgy érzem, hatalmas a boldogság.
3. Ennyi gyerek mellett, ha nem teszem le az aggódást, ha nem csökkentem az elvárásaimat magammal, a családdal és a bármivel kapcsolatban, akkor megőrülök. Letettem.
4. Rengeteg segítséget kapok, fizikailag is, lelkileg is, mégha legalább ennyit vagyok egyedül is. Igyekszem gyakorolni elfogadni ezt, megengedni magamnak, hogy segítséget fogadjak el. Tanulom...
5. Újra és újra megerősödik, hogy akiknek valóban fontos vagyok, fontosak vagyunk, azok maradnak, és értenek még jobban, mint eddig, és ez jó.
6. Minden nappal többet voltam háromgyerekes édesanya, minden nappal több rutinunk van, minden nappal sokkal könnyebb türelmesebbnek, okosabbnak, viccesebbnek lennem, és ez biztonságot, erőt és önbizalmat ad. (mert azért azt bevallom szívesen, hogy ez nem egy laza sétamenet)
7. Megtanultam, hogy sosem lesz minden tökéletes körülöttem, de ha bennem efelől nyugalom van, akkor egyszerűbb elfogadni is, sőt ettől mintha sokkal nagyobb lenne a rend kívül, meg belül is, mint korábban.
8. Elmúlt a nagy pocakom (hiányzik ám...), elképzelni sem tudtam hogy ennyire jó lesz újra emberként mozogni, futni, lehajolni. És ezt nagyon élvezem. Azért ha tehetem, ledőlök és alszom...
9. Apropó alszom... időbe telt, de ügyesen rátanultam arra is, hogy akkor pihenjek, amikor a gyerekek engedik. Mára már bármikor elalszom egy perc alatt, ha mindhárom alszik.
10. Máté 6,25-34 mondjuk itt. Valamiért sokat jut eszembe ez a rész... és sokat ad.
11. Tudatosabban élem meg a szépségeket és raktározom őket, a nehezet, a megterhelőt pedig feldolgozás után törlöm.
12. Van három édes, gyönyörű gyerekem, mind egészséges, nőnek, okosodnak a szemem előtt. Mit kívánhatnék még?
13. :) Daniról jelen bejegyzésben nem emlékeztem meg, természetesen minden csak vele igaz...
14. Lásd előző poszt...

Ásítósak

Szokták kérdezni, melyik lányra hasonlít inkább Áron... Szerintem Hannára.
Mikoltról nem is találtam ásítós képet :):)

Séta, vagy hogyan nevezzelek

Hannának volt egy időszaka, olyan mászókorú lehetett, amikor a babakocsit arra használta, hogy menet közben felállt és tornázott benne benne. Nehéz volt így sétálni, egy kézzel őt fogtam, márha hagyta, a másikkal pedig toltam a kocsit. Elmúlt, olyannyira, hogy mások már régen sétálgattak, ő még mindig szívesen beült.
Amikor Mikolt született, vettünk egy dupla kocsit, nem lett volna szívem kivenni őt a tesó miatt, de magammal sem gondoltam kiszúrni, hogy cipeljem, miközben a másikat tologatom. A duplánk messzemenőkig beváltotta a hozzá fűzött elképzeléseimet, még a nyaralásra is ezt vittük.
Idővel Hanna sokkal többet motorozott, mint ücsörgött, és Mikolt is sokszor túrta ki maga mellől, ha beült. Ennek ellenére még nagypocakkal is mindig a duplával indultam el, mert tudtam, előbb utóbb elfárad, vagy csak megunja a motort és beül. Áron születése előtt nem sokkal vettem egy egyszemélyeset is, és a sok viccelődés (mennyi a háztartásunkban élőkre eső babakocsik száma) ellenére nem bizonyult rossz befektetésnek ez sem...
Merthogy Hanna, mondjuk jogosan, nem szívesen engedi át a helyét. Sem Áronnak, sem Mikoltnak. Mikolt pedig annál szívesebben ücsörög egymaga a szimplában. Így ha ketten vagyunk velük, akkor két babakocsit tologatunk... Hanna megy, aztán beül. Igyekeztem felkészíteni, hogy ez már nem sokáig lesz így, de nem sikerült.
Így aztán a séta csak nekem az (vagy inkább edzés), mert Mikolt még a kapuig sem jön a lábán ha meglátja a lehetőségét az ücsörgésnek (bár ő szívesen motorozna, amit még nem tud, vagy tolná a játékbabakocsiját, amivel igazán nem haladunk), Hanna pedig miután kitette az utcára a kis virgácsait, hamarosan megunja szedegetni őket. Áront pedig egyelőre nem akartam magamra kötni, hátha megúszhatom a cipekedést. Egyszóval, két szanatóriumi hely nem elég három jelentkezőnek.
Pedig ma merészet gondoltam, és nagycsaládos életünkben először, négyesben, gyalogosan nekivágtunk a messzeségnek (gyalog lefelé 10 perc). Buszoztunk (süllyesztett padlóssal, így még kényelmes is volt a fel-leszállás), gyógyszertárban jártunk majd a postán és már kezdtem volna nagyon büszke lenni mindannyiunkra, mikor Hanna jelzett, elég volt a motorozásból, be szeretne ülni. Ha nem, akkor vegyem fel. Hogy a büszkeség érzését megőrizzem, előkaptam a legtürelmesebb formámat, meséltem, kértem, alternatívákat javasoltam, (egy darabig ő ül bent, aztán cserélnek Mikolttal) semmi. Felvettem, kicsit megnyugodott, de ahogy letettem, kezdődött a kör elölről. Megpróbáltam, tényleg képtelenség cipelni és tolni egyszerre.
Ha Hanna behergeli magát, akkor nem lehet kizökkenteni. Végtelenül sajnálja magát, egészen elképesztő módon tud elkeseredni, Dani szerint ezt tőlem örökölte... Úgyhogy hamarosan eljutottunk a sikítva sírós verzióig, az egész buszmegálló, majd az utcán sétáló járókelők is mind minket néztek, nyilván mindenkinek lett volna szuperjó ötlete a megoldásra. És persze a miutcánkban, ahol soha senkibe nem botlunk bele, most minden ismerőssel találkoztunk. A szemben lakó Nándi, akit a mamája épp az oviból hozott hazafelé, felajánlotta az igencsak hangos Hannámnak, hogy üljön mögé a szánkóra, de Hanna hallani sem akart ilyesmiről. Hogy mennyire volt komoly a bánat, azt az jelezte, hogy néha ropiért kiabált, néha azért, hogy felvegyem.
Végül jópár elszakadt cérnával magamban, és két üvöltő dervissel (Mikolt is kiakadt azon, hogy Hanna hogy sír...) hazaértünk, én pedig levontam a tanulságokat.
Tripla babakocsit nem veszek...
Ha elindulunk, (ha egyáltalán elindulok még egyszer egyedül...) viszek magammal két napi hideg élelmet, innivalót, és valami finomságot is. (ezt amúgy mindig megteszem, ma elmaradt, nem is értem miért... de nagy hiba volt)
Először kisebb távon fogom tesztelni a tűrőképességünket.
Ebéd utánra lenyugodtak a kedélyek, mindenki megbékélt. Szerintem éhes volt szegény... Mindenesetre jó nagyot aludtunk mindannyian.

És akkor szombat lett...

Mikolt újabb szemfognövesztésben szenved. Sírdogál, nem eszik, nyűgösködik.
Áron annyit volt ébren, mint egész eddigi élete során összesen. Valami zavarhatja, mert sírdogál...
Hanna rendben.
Hát akkor kezdődjön a hétvége. :)

Valamire mindig fogni kell...

A tegnapi non-stop nyűgösködést, nemalvást követően a mai nap ismét a jól ismert, még talán az újszülöttkorhoz asszociálható eszem-alszom-kicsitnézelődöm jegyében telt.
A hidegfrontra gyanakszom... mert a foga még nem jöhet ;)
Hogy mit jelent a maratoni szunya?
Áttoltuk a babakocsiban anyukámékhoz nagyjából délben, ott mózesestül betettük a nappaliba, megebédeltük, hazakocsikáztunk, itthon a lányokkal aludtunk kétésfél órát, ő pedig közben szintén a mózesben a ruháit kicsit meglazítva aludt tovább.
Majdnem öt óra van, a tejtározó szétdurranni készül, úgy hallom lassan ébredezik.

Mimi és a beszélője

Mikolt elkezdett beszélni.
Meglepődtem.
A múlt héten az öltöztetés hevében fel sem tűnt, hogy lehajol a kosárhoz, amiben a sapkák, sálak, kesztyűk vannak, kiveszi belőle azt a ciklámen rendesen laza darabot, azt az egyetlent, amit szívesen vesz magára és megnevezi: Tessztye...
Csak mikor már az udvaron voltunk, akkor esett le, hogy magától mondott valamit, nem utánam, helyesen használta, és majdnem érthetően.
Aztán kint talált valamit, mutatta, elsőre nem értettem: Tijja. Hanna elhagyott egy matricát csiribiriről hazafelé, az volt a földön. Egy csillag :):)
Azóta fülelek, figyelek, de ezek a gyöngyszemek természetesen akkor teremtődnek, amikor épp másra koncentrálok.

Mi a jó abban...?

... ha Mikolt előbb olyan hasmenést produkál, hogy még a pólóját is cserélni kell, majd egy kiadós alvásból ébredve összehányja az ágyát, iszik, megnyugodni látszik, majd az ölemben ülve öklendezni kezd, és míg kiérünk a mosdóig, az egész lakást végighányja?
Hiába itatom, minden kijön belőle, negyed óra alatt már harmadszor cserélek rajta ruhát (harisnya, body, póló), és közben egyfolytában azt hajtogatja: "enne, enne" vagyis inni... Áron ébredésével az eddigi kontroll kezd kicsúszni a kezemből. Áron kiabál, éhes, Mikolt is kiabál, szomjas, és mindkettőjükhöz én vagyok kulcs... Mikolt az ölemben ül, közben Áron szopizik. Igyekszem valamiféle forgatókönyvet kitalálni a szopi végeztével... Aztán leteszem Áront, nézelődik, hánytatom Mimit, sokadszorra, sír... majd amikor mindent elrendezni vélek, és le akarok végre indulni az emeletről, eszembe jut megnézni Áron pelusát, nyakig kakis... Rajtam már ruha is alig van, Mikolt újfent telibe talált.
A fürdőszobai pelenkázón sikerül úrrá lenni Áron nyakig*os formáján, csupaszra vetkőztetve mosom, közben Mikolt a földön a párnán piheg. Újabb ruhacsere neki, Hanna közben maximális segítőkészséget tanusítva próbálja bekapcsolgatni Áron bodyját. Periférián látom csak, ahogy a tákolmány ideiglenes pelenkázószekrényünk a tetején Áronnal dőlni kezd, a fiókok kinyílnak, vetődöm. Áront is, Hannát is és csodával határos módon a szekrényt is sikerül megmenteni, de már nem vagyok nyugis, mosolygós hangulatban. Próbálom hazaterelni a ház urát, tárgyal nyilván, mert nem válaszol. Anyukámat hívom, ő ígéri átjön... kitartás babákok.
Dani hat után végre felveszi a telefonját, Hanna beszél vele, miközben én romeltakarítok, tolmácsolja, a papa lassan hazaér. És lőn... Ő is próbálja itatni Mikoltot, ugyanazzal az eredménnyel. Idő közben megérkezik a mamám is, ő legalább tud figyelni Hannára. Áron a kezemben, Mikolt Daniéban, néha csere.
Délután öt az első hányás, nyolckor felhívjuk a doktornénit, aki dedalonettát és folyamatos itatást javasol, majd kórházat, ha kilencig nem hagy alább a tendencia. Remegek. A fáradtságtól, az aggódástól, a jövőtől, ami a szemem előtt lebeg, és nagyon szorítok a kicsinek, hogy győzzön... Egyelőre nem úgy tűnik, hogy Mikolt az erősebb.
Dani indulna is, maradna is, Áron a mamám kezében reklamálja a szopiját, Mikolt az ölemben ülve felváltva iszik-hány, piheg. Már fel sem öltözöm, ruha sincs már tiszta és feleslegesnek is érzem. Hanna közben megfürdik a zuhanyzóban, ahova bevackolom magunkat, itt van a legmelegebb. Mikolt pilled, ijesztő...
Pali és Mari mennek el a gyógyszerért, vényköteles. Az orvos ezt miért nem tudja? Hoznak azért pro gastrolt meg stodi akármit. Tízre érnek hozzánk, Mimi nem hagyja abban a hányást.
Hannát felkészítem, (magamat lélekben...) Áront és Mikoltot felöltöztetjük és indulás. Budai gyerekkórház, orvosi ügyelet.
Na itt jön a jó rész... Végtelenül kedves, segítőkész orvos, éééés megnyugtat. Szó sincs még kiszáradásról, és nem szabad itatni hányó gyereket!!! Két órát minimum várni kell, mert feleslegesen kínozzuk, kijön úgyis a folyadék... hiába kántálja az én kis beszélő babám: enne...
Vizsgál, ír, magyaráz. Vírus. Hazaenged. Ez a legeslegjobb az egészben. Azon kívül, hogy a többiek eddig állják az ostromot. Ha rosszabbra fordulna a dolog, akkor a hasmenés miatt csak a Lászlóban fogadnának, a Budaiban megszűnt a kórház rész... Örülök, hogy nem a Jánosba mentünk... És teljesen jó irány a progastrol meg a stodicucc, legalább nem eztán kell gyógyszertáraznunk.
Éjfélre itthon vagyunk, csatatér, de kit érdekel. Mikolt egy rövidebb harc után, amit az innivalóért küzdött, elalszik. Aggódom, de már nem jelentős.
Hanna a mi ágyunkban Áronnal, valami hihetetlen harmónia van köztük. Áron nyekereg, Hanna simogat, Áron csendben marad. Lassan mindenki elcsitul. Várom az éjszakát. Meg a holnapot.
Dani orvost váltana: miért nem mondta, hogy receptköteles, miért küldött a Jánosba, amikor ott sem fogadtak volna, miért nem kérdezte végig, mit tapasztalunk, és leginkább miért nem tudta, hogy nem szabadna itatni.
1:12 ideje lenne aludnunk nekünk felnőtteknek is ...

Gyors helyzetjelentés

Éjjel Hanna belázasodott... nem hányt, hasmenése sincs. Várok...
Áron reggel szörcsögött, nem érzem melegnek, iszonyúan drukkolok, hogy ő megússza...
Mikolt éjjel többször ébredt sírva, innivalóért könyörögve. Szívszorító. Valamelyik ivás után hányt újra, de reggel a két kiskanálnyi már bent maradt. Lázas ő is, de alszik. Most ivott legutóbb, az bennmaradt. Remélem a nappal jobbulást hoz.
Dani dolgozik.
Peti mesél Hannának.
Én kóválygok.
Köszönjük hogy gondoltok ránk... Eszter, ezt próbálom, hűűű, remélem azóta nálatok teljes egészségesség!
14.02 Mikolt eddig kétszer ébredt, sírós innikérés és minimális folyadékfogyasztás után visszaaludt. Nem érzem melegnek.
Hanna az idő közben hazaérkezett fülhőmérő tanusága szerint 38 fokos hőemelkedéssel játszik. Kis szörcsögés és jókedv jellemzi.
Este: Mikolt hat körül lejött egy kis társasági életet élni. Enyhe hőemelkedésen kívül már csak hasmenése volt, gyenge, viszont minden folyadék benne maradt.
Hanna estére 39 fokos lázzal zárta a napot, étvágya változatlan és azon kívül, hogy megült egyhelyben a kanapén és mesélni kellett neki, nem vágyott másra. Őt itattam, ami miatt Mikolt reklamált.
Mikolt este kilenckor egy rövid csutakolás után elaludt. Hanna a miágyunkba kérte magát.
Hajnalban majdnem 40 fokos lázzal ébredt, kapott egy nurophent itattam, visszaaludt. Mikolt reggel a cumiját kérte, és ő is visszafeküdt.
Reggelre Mikolt 37.2, Hanna 37.6.
Áron rendben, még mindig nagyon drukkolok, hogy maradjon is.

Áron csecsemő lett

Búcsút intettünk legkisebbünk újszülött korának. A betegeskedések aggodalmában picit megállítva a gondolataimat, elidőztem Áron első hat hetének felidézésében, és olyan nagyon jó...
Jó, hogy van egy ilyen apró csomagunk. (már nem is olyan apró...)
Jó, hogy megint szoptatok.
Jó beszívni az édes babaillatot. Még a teli pelus illatát is szeretem. :)
Jó nézni, ahogy alszik, ahogy keresi a tejforrást, ahogy figyel.
És bár még mindig nosztalgiával gondolok az első hat hétre :):) és még mindig szomorkodom azon, hogy ekkorka már soha sem lesz, szeretem nézni ahogy egyre erősebb, egyre fiúsabb, egyre jobban nyit kifelé.
Itthoni mérés eredménye: 4850 gramm és 59 cm.
A napokban "megszólalt", volt egy kis eőzés, amin kellőképpen meglepődött.
Kacag, még csak kevés hanggal, de nagyon édes. :)
Egyre hosszabbak a szempillái, amikor alszik, teljesen olyan, mint egy kis porcelánbaba.
Hirtelen átnőttük az 56os szetteket, 60as kisbodyt hord, és 62es ruhákat, mondjuk ezek még egy kicsit lógnak rajta. De ahogy nézem, már nem sokáig.
A szeme egyre határozottabban kékül, bár ez még ugye semmit nem jelent.
Szopizás közben fogja a ruhámat. :)
Sírás előtt legörbül a szája. :)

Csak az a láz, az múlna

A hajnali majd' 40 fokos láz után Hanna 11 körül vidáman, 37 fokos hőemelkedéssel ébredt. Mikolt hatalmas alvás után lekérte magát a nappaliba. Felöltöztettem, és nagyon örültem neki, hogy végre látom nevetni, grimaszolni, dumálni, sőt még a lábára is ráállt. Délelőtt Pali újra elmesélte az összes mesét, amit tegnap Peti. Közben almát ettek, meg kölesgolyót, ittak is, egyszóval úgy telt a nap eleje, mintha nem is volna semmi nyavajaság, kivéve, hogy figyeltem őket, melyik hogyan reagál az innivalóra.
Mikolt angolos "busz"-a:
Minimális ebéd után lefektettem a lányokat, Áron a nappaliban aludt. Hanna egy óra múlva újra magas (39.8) lázzal ébredt.
Dani reggel beszélt a doktornénivel, aki délután kijött hozzánk. Hannának tüszős mandulagyulladása van, tüdeje tiszta. Áront is megvizsgálta, őt rendben találta, hurrá. Mikolt még aludt, kicsit váratlanul érte az inzultus. Az ő torka rendben, és alakul a hasmenése is. Vagyis a két gyereknek nem ugyanaz a baja, reméljük nem adják át egymásnak.
Egyelőre a nurophen mellé homeopátiát adok, meglátjuk holnap hogy lesznek.

Fotó by Biró Virág

Hanna születése indította el bennem a fotózás iránti vonzalmat. Előtte nem nagyon volt a kezemben kamera, nem is érdekelt, sőt, egy korábbi kapcsolatban még konfliktusforrás is volt. Azóta ezen csak mosolygok...
Hiába igyekeztem minél jobb képeket készíteni, a vágy, hogy egyszer valaki, aki profi, készítsen rólunk, a gyerekeimről képeket, nem múlt. Voltak próbálkozások megtalálni az "igazit", vagy nagyon sokat kért, vagy nem volt megfelelő az én világomnak. Mígnem az ősszel megtaláltam. Egy blog segített, és azonnal azt gondoltam, Virág a mi emberünk. Tiszta, és olyan a szeme, amin keresztül szívesen nézem a világot.
Hanna születésnapja után nem sokkal voltunk megörökíteni az aktuálist, és azt kaptam, amit mindig is szerettem volna. Barátságos, meleg, ránkhagyatkozó fotóst, és bár a lányokkal nem volt egyszerű a művelet, és a végére mind nagyon elfáradtunk, az eredmény szerintem megérte.
Mivel a családnak karácsonyi ajándék volt mindez, eddig nem akartam közzétenni az örömöt, amit Virág adott nekünk, de most itt a lehetőség... Úgyhogy ezúton is köszönjük :)
A számítógépünk betegeskedése miatt, valamint, mert nem találom a cd-t, amin a képek vannak, pillanatnyilag nem tudok képekkel szolgálni, de igyekszem pótolni. Addig is a honlap, hátha más is kedvet kap... :)
Idővel ide fogom feltölteni a maradékot. Amint lesz egy használható monitorunk és be fogom tudni kapcsolni a saját gépünket...
Még néhány kedvenc...

Kicsit még karácsony

Amikor megvettük ezt a házat, Dani nagyon sokszor elmondta, hogy ha már ekkora terhet vállaltunk, legyen benne örömünk is, ami neki leginkább a nyitott ajtót jelenti. Vagyis, ha tehetjük, hívunk. Rokonokat, barátokat, mert jó együtt, mert jó itt együtt.
Áron születése előtt mondogattam, hogy a karácsony akkor volna az igazi, ha nem nekünk kellene összeszednünk magunkat gyerekestül és útnak indulnunk százfelé, hanem ide jönne a család, bárhogyis. Nyitva hagytuk a kérdést Áron születéséig, aztán úgy alakult, hogy tényleg ez lett a legjobb mindannyiunknak.
13 felnőtt, egy pocak, egy bébi és a lányok, ennyien voltunk, Mari nálunk főzött ebédre lazacot, a mamám töltött csirkét hozott, volt sütemény, és a tavaszi meleg ellenére Dani begyújtott a kemencébe, hogy ropogjon. Az ablakot kinyitottuk, annyira jól sikerült, de nem bántam, a hangulathoz ez is hozzátartozott.
Fél hatig voltunk együtt, nagy asztalnál ebédeltünk, (részben emiatt bontottunk anno falat, hogy elférjen egy ekkora asztal) volt rengeteg sütemény, kis ajándékozás, de a legjobb az együtt töltött idő volt, amiben mindenki otthon érezte magát. A tesóim is itt maradtak egészen délutánig, Hanna nem is aludt végül, Mikolt azért elfáradt és lefeküdt. Áron kézben volt egész nap, néha evett, néha mosolygott, vagyis olyan volt, mint mindig. :) Ma este Dani barátai közül jöttek el hatan, plusz egy egyéves, részben Áronnézőbe, részben Guytalálkozásra, sushit ettünk, beszélgettünk, teáztunk. Megtelt a ház, szeretem, amikor sokan vagyunk. Folytatás a közeljövőben...

Nagyot buliztunk

Volt már olyan szilveszter az életemben, amire visszagondolva mindig széles mosolyoghatnékom támad. Ahogy illuminált állapotban ücsörgünk többedmagammal egy üres kádban és énekelgetjük azt a bugyuta slágert, aminek a refrénjében bikinik, meg napsütés volt. És ahogy éjfelet kongatva fűnek fának virágnak is boldog újat kívántunk az ablakból, majd néhány héttel később a fényképeket nézegetve nagyokat csodálkoztunk, hogy ki mindenki volt jelen...
Hát ez elmúlt. :) Mostanában nemigen ér bennünket az óév utolsó pár perce társaságban, amit amúgy nem bánok nagyon, mert van annak is hangulata, amikor kettesben koccint az ember meg az ember lánya. Amíg Hanna picibaba volt, kétszer azért bejutottunk a városba is, de mióta Mikolt is a szopisok társaságát bővítette, ez is elmaradt. Abban az évben még sikerült a kettesben romantika, idén pedig csak annyi kívánságom volt, hogy egy filmet az elejétől a végéig megnézhessek.
Sikerült. Hajnali kettő és négy között. Mert előbb gyerekeket altattunk, illetve segítettünk legyőzni mindnek a betárdamumust.
Délután sétáltunk egyet a miutcánkban, mert ennél messzebbre nem jutunk, aztán trombitáltunk is Marival, Palival, és még vacsoráztunk is, és koccintottunk, aztán Áront fürdettünk, majd a lányokat is, és tizenegykor már mind ágyban voltak. Áron el is szenderedett, Mikolt viszont a szivacsra kérte magát, a nagy durrogtatásra való tekintettel. Végül ő elég hamar visszament a saját helyére, és el is aludt, csak Hannának volt nehéz ellazulnia. Az éjfél egészen konkrétan ágyban ért bennünket, és csak onnan tudom, hogy volt, mert annyit zajongtak odakint, mint előtte nem.
Végül háromnegyed kettőkor sikerült lebotorkálnom a földszintre, hogy legalább boldogat kívánjak Daninak, és a Grease előtt ragadtunk... de megérte, végignéztük, gyerek és reklámmentesen.
Hanna négy után öt perccel jött, Mikolt hatkor és hétkor ébredt, Áront szoptattam egy jópárszor, közben pedig aludtam is valamennyit.
Igazán jó kis szilveszterünk volt, reggel sokáig alvós, érzésre átmulatott.

Újra itt a tél

Bár a nyár volna...
Vagy lett volna karácsonykor ilyen szép fehér minden.
Dani ma megint havat lapátolt, és ismét megjegyezte, hogy a miénk az utca leghosszabb kerítése. És tényleg... Na de nem ez a lényeg, hanem.
Délelőtt a lányokkal hóembert épített, és lefagyott a keze közben, pedig nem is hatalmas darab, mert ez a hó nem az a hóemberépítős hó, de nagyon csinos lett. Van neki két orra, és lógó füle is, sőt krétával lett szeme és szája, hogy színesedjen kicsit. És mostanra a forgót is ő tartja. Az eszkimólányok pedig boldogok, és Mikolt is kibírta visítás nélkül a levegőzést, pedig ez a kettő mostanában együtt jár.

Tetten ért

Olyan régen készült fénykép, hogy ma gondoltam egyet, és a temérdek szabad percben, amivel a lányok csendben elvarázsoltak, csináltam egy párat.
Hanna készségesen modellkedett, Mikoltot mostanában nehéz erre rávenni. Őt sokkal jobban érdekli ez az oldal, de ha ez sem, akkor egészen más dolga van. Azért így is sikerült egy hármas testvéres.
Meg egy olvadozós, szeretgetős...

És aztán itt a híres kéznézegetős is. Hihetetlen, hogy repül az idő, este zuhanyzás közben szoktam magamban sopánkodni, hogy ilyen pici már sosem lesz Áron... :)

Érzelgős

... fáj a szívem Mimi miatt... Ma este annyiszor mamázott még kifelé az ágyából, hogy el kellett gondolkodjam, vajon Dani is mama lett, vagy csak korán van még az elalváshoz, vagy tényleg én kellek. Aztán elaludt.
Áront én fogom, amikor elszenderedik, előtte szopizik, aminek a varázsáról nem is szólok most, félhomály van, babaillat, és végtelen béke ilyenkor, sok idő eltelik, mire elenged, és letehetem. De nem sietek, mert tudom, erre van szüksége. És mert tudom, Dani a lányokkal van.
Vagyis Hannával, mert Mikolt egy mese után szokott ágyba kerülni, én még a fürdőben elbúcsúzom tőle. És elalszik. Könnyen, gyorsan, békésen, nem kellünk hozzá. Bevackolja magát egy sarokba, megfogja a kiskendőjét, és átadja magát az álommanóknak. Kivéve az utóbbi időket, vagyis Áron érkezése az, ami megváltoztatta ezt a szokását.
És mert Hanna ilyenkor még mesét hallgat, ő egyedül van. És ma kiabált is. Nekem. Vagy az én nevemet. Ő még nem tudja elmondani. Még nem érti, és nem vár. És ez teljesen rendben van.
Ha tehetném sokfelé szakadnék...
Rengeteget szeretgetem, szeretgetjük, mégha olyan morgós is, mint mostanság. Kislány lett, már nem baba... szép, és gondterhelt. De már mosolyog. Meg grimaszol. Azt hiszem lassan megoldódik majd, és megtalálja a helyét ő is, mi is. Szeretnék vele lenni, amikor szüksége van rám. Van hogy nem tudok... és ettől fáj a szívem.

Három hetes Áron

Egyre jobban a család része, Mikolt is elfogadta, Hanna is egyre többet van körülötte, már nem csak egy kis csomag.
Még mindig rengeteget alszik, és azt hiszem rengeteget eszik is. Az 50es kisruhákat kinőtte, és simul, kerekedik, már látok némi tokát és kisebb hurkákat combtájékon. Ezzel együtt még mindig hosszabb, mint kerek. Ma meglátogattuk a védőnőt, méreckedés okán, 4020 grammot mért, ez a két héttel ezelőtthöz képest fél kiló plusz, hosszra pedig 55 centit. Nemhiába szopizik igény szerint, és nem hiába ömlik a tejecske...
Ha ébren van, a legjobb, ha a lányok körülötte játszanak, vagy ha zene szól. Alváshoz is jó, ha vannak mindezek, fürdés után például remekül elalszik egy nagypárnán, miközben megy a hajszárító, Mikolt kiabál, vagy Hanna pancsol. Ha beviszem a szobánkba, és megpróbálom letenni, bár előtte édesdeden szundikált, reklamál. Nem szeret egyedül lenni, hiába, harmadik...
És hamár szóba került. Úgy tűnik, nem lehet elég rutint szerezni kettővel. Áron köldöke fölött a hasfal nem nőtt össze. Amikor észrevettük, kicsit megrémültem, aztán a doktornéni megnyugtatott, ez a normális, idővel össze fog... A bal szeme pedig váladékozik, nagy valószínűséggel könnycsatorna elzáródás az oka, ez is kimaradt az eddigi életünkből... Adok rá homeopátiát és minden szopinál csepegtetek bele egy kis anyatejet is.
Az alvással kapcsolatban szavam sincs, és bár nem egyedül, (ezt egyiküktől sem várom már, csak örülök, ha úgy alakul...) de ügyesen elalszik. Kézben, kis simogatással, aztán letehető. Nappal már levegőzünk, ha épp nincs farkasordító hideg, kint pillanatok alatt elalszik természetesen. Ha bent vagyunk, és épp alhatnék, akkor leginkább a nappaliban, a kanapén teszi ezt. A kiságya az emeleten van, nekem pedig nincs szívem felvinni, amikor mindannyian lent vagyunk. Ráadásul félek, ha felviszem, ébred... Kis kitámasztással beüzemeltük a pihenőszéket is, amiben így fekvő pozícióban van, ebben is szívesen alszik, és a lányoktól is védve van valamelyest. Azt hiszem idővel majd egy járóka is elkél, mert ha a földön van, akkor Mikolt körülötte rohangál, és félő, hogy ráesik...
Éjjel nagyjából háromszor riaszt, de hogy mikor, nem tudom. Csak fordulok. A pelenkázólapnak köszönhetően az ömlő tejáradat nem veszélyezteti az ágyneműt, csak ruhát kell cserélnünk minden reggel...
Próbálkozunk a hason fektetéssel is, egyre több időt tölt így, ébren emelgeti a fejét picit, és aludni is tud valamennyit így. Nézegeti a kezét, a lányok hangjára megnyugszik. A cumival barátkozik, de többször nem kéri. Nem erőltetem, de örülök, hogy ha a cici nincs közel, akkor Dani is meg tudja nyugtatni. Vagy ezzel, vagy enélkül.
Szőke hajú, kék szemű, formás fejű, finom bőrű, babaillatú, türelmes, nyugis, bukós, édes kisherceg. Napról napra jobban szeretjük. :)
Kép(k)sorozat a nagylegényről :)