Ha alszanak, harmónia, nyugalom, teljesség. Ha ébren vannak mind, pörgés, koncentrált figyelem, állandó készenlét, és harmónia és teljesség, és rengeteg öröm, és sok bosszankodás, meg elég fáradtság, ha csak ketten, akkor ugyanez kicsit emberibb tempóban, ha csak az egyikük, akkor igyekszem kihasználni az alkalmat és csak Rá koncentrálni, azt játszani, ami Neki jó, szeretni két kézzel, egész öllel, teljes szívvel.
Hanna nagyon nehéz volt nekem. Le kellett győznöm magam, átadnom a helyet magamban valaki másnak, megtapasztalni, hogy ő az, aki jobban tudja, megengedni magamnak, hogy ráhagyatkozzak. Nem volt kihez szóljak, hiszen egy újszülött még csak vissza sem jelez. Mire eljutottunk a hathetes korig, azt hittem, évek teltek el. Rengeteg sírás volt, mindkettőnk részéről, és nagyjából nyolc hónapos korában kezdtem el azt érezni, hogy sínen vagyunk.
Mikolt egészen más, mint Hanna. És én is egészen más voltam már, mint az elsőszülöttünknél. Értettem, engedtem, ráéreztem, és hihetetlenül élveztem minden percet, az elsőtől kezdve. Mikolt igazi könnyű csecsemő volt, evett, aludt (magától, minden egyéb varázslat nélkül), mosolygott naphosszat. Így egészen egyszerű volt vállalni a harmadikat. :)
Áron nem olyan egyszerű, mint Mimi, inkább Hannára hasonlít, de én újra formálódtam, és emiatt sokkal könnyebb nekem, és remélem neki is velem... Minden nap megélem, hogy Hannának milyen lehetett velünk piciként, mennyit bénáztam, és igyekszem plasztikus maradni, ahhoz igazodni, amit Áronból érteni vélek.
Ma úgy éreztem, hárommal épp olyan, mint kettővel, csak kicsit hosszabbak a műveletek. Ha sikerül két részre osztani őket bármilyen felállásban, akkor könnyű. Ezt már megszoktam, volt már kicsi mellett pici gyerekem. Nem újdonság, és már nem ráz meg, ha valamelyik kicsit többet sír, mint egy másodperc, és azt is tudom, hogy értik, mégha nem is fogadják mindig könnyen, hogy kicsit várni kell.
Most, a harmadiknál élem meg igazán, hogy képes vagyok, talán tudom is a dolgom. Hogy nem ijedek meg, hogy nem zavar, ha valamire nem jut energiám, időm, hogy nem bánt, ha rendetlenség van, ha nem tudom felvenni a telefonomat, ha este azzal telnek hosszú félórák, hogy babát altatok. Tudom már, hogy amíg a rutinok ki nem alakulnak, nem lesz könnyű. Hogy amíg egy kicsit be nem állunk valamiféle rendszerességre, addig csak sodródnom majd. És hogy ne nehezítsem a saját dolgom, eltettem minden órát. Kivéve este, amikor már Dani is velünk van, akkor kezdünk nagyon feszes időket tartani, kizárólag azért, hogy ne csússzon szét az esti fektetés. És ez működni látszik...
Elfogadtam, hogy kevés a kezem a háromhoz, és amikor szopiidő van, akkor katasztrófák is történhetnek. Kiömlik, leesik, összetörik. Bosszankodom, de lassan ez is az élet részévé válik. Hogy nem alszom eleget, azt nem veszem észre, csak azt, hogy karikás a szemem... Na ez zavar :):)... Meg az, ha nem tudom egyszerre lökni a hintát, etetni, és mesét olvasni. És biztos, csak technika kérdése, egyelőre még kidolgozatlan.
A legnehezebb, ha a hárommal el kell indulni, még egyedül nem is mertem. Szeretnék korai tavaszt, hogy nem kelljen öltöztetni, mert igazából ez a legrosszabb... az overál. Várom a márciust, az óraátállítást, van egy illúzióm, miszerint sokkal könnyebb lesz világosban, játszóterezősen, barátozósan, kicsit nagyobb porontyokkal.
Ha a családunkra gondolok, sok gyereket látok körülöttünk. Az eszemmel tudom, hogy mennyire elegem volt a várandósság elejéből és végéből, milyen nehezen tűrtem az utolsó napokat, de mi ez a kis szenvedés ahhoz képest, ami utána következik? Most először nem irigykedtem a pocakokra szülés után. Eddig... Négy hét, és azt érzem, újra szeretném. Nem tudom elképzelni, hogy Áron volt az utolsó. Csak azt nem tudom, mikor mondom majd, hogy elég... Mikor nem fog már fájni a szívem, ha kismamát látok. Vagy ebből is telítődik az ember?... Egy biztos. Legközelebb tavaszi gyereket szeretnék...
Azt pedig újra megtapasztaltam, hogy a szeretet hatványozódik, a szívem megháromszorozódik, és elég az ölem, ha mindnek egyszerre kell...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar