Séta, vagy hogyan nevezzelek

Hannának volt egy időszaka, olyan mászókorú lehetett, amikor a babakocsit arra használta, hogy menet közben felállt és tornázott benne benne. Nehéz volt így sétálni, egy kézzel őt fogtam, márha hagyta, a másikkal pedig toltam a kocsit. Elmúlt, olyannyira, hogy mások már régen sétálgattak, ő még mindig szívesen beült.
Amikor Mikolt született, vettünk egy dupla kocsit, nem lett volna szívem kivenni őt a tesó miatt, de magammal sem gondoltam kiszúrni, hogy cipeljem, miközben a másikat tologatom. A duplánk messzemenőkig beváltotta a hozzá fűzött elképzeléseimet, még a nyaralásra is ezt vittük.
Idővel Hanna sokkal többet motorozott, mint ücsörgött, és Mikolt is sokszor túrta ki maga mellől, ha beült. Ennek ellenére még nagypocakkal is mindig a duplával indultam el, mert tudtam, előbb utóbb elfárad, vagy csak megunja a motort és beül. Áron születése előtt nem sokkal vettem egy egyszemélyeset is, és a sok viccelődés (mennyi a háztartásunkban élőkre eső babakocsik száma) ellenére nem bizonyult rossz befektetésnek ez sem...
Merthogy Hanna, mondjuk jogosan, nem szívesen engedi át a helyét. Sem Áronnak, sem Mikoltnak. Mikolt pedig annál szívesebben ücsörög egymaga a szimplában. Így ha ketten vagyunk velük, akkor két babakocsit tologatunk... Hanna megy, aztán beül. Igyekeztem felkészíteni, hogy ez már nem sokáig lesz így, de nem sikerült.
Így aztán a séta csak nekem az (vagy inkább edzés), mert Mikolt még a kapuig sem jön a lábán ha meglátja a lehetőségét az ücsörgésnek (bár ő szívesen motorozna, amit még nem tud, vagy tolná a játékbabakocsiját, amivel igazán nem haladunk), Hanna pedig miután kitette az utcára a kis virgácsait, hamarosan megunja szedegetni őket. Áront pedig egyelőre nem akartam magamra kötni, hátha megúszhatom a cipekedést. Egyszóval, két szanatóriumi hely nem elég három jelentkezőnek.
Pedig ma merészet gondoltam, és nagycsaládos életünkben először, négyesben, gyalogosan nekivágtunk a messzeségnek (gyalog lefelé 10 perc). Buszoztunk (süllyesztett padlóssal, így még kényelmes is volt a fel-leszállás), gyógyszertárban jártunk majd a postán és már kezdtem volna nagyon büszke lenni mindannyiunkra, mikor Hanna jelzett, elég volt a motorozásból, be szeretne ülni. Ha nem, akkor vegyem fel. Hogy a büszkeség érzését megőrizzem, előkaptam a legtürelmesebb formámat, meséltem, kértem, alternatívákat javasoltam, (egy darabig ő ül bent, aztán cserélnek Mikolttal) semmi. Felvettem, kicsit megnyugodott, de ahogy letettem, kezdődött a kör elölről. Megpróbáltam, tényleg képtelenség cipelni és tolni egyszerre.
Ha Hanna behergeli magát, akkor nem lehet kizökkenteni. Végtelenül sajnálja magát, egészen elképesztő módon tud elkeseredni, Dani szerint ezt tőlem örökölte... Úgyhogy hamarosan eljutottunk a sikítva sírós verzióig, az egész buszmegálló, majd az utcán sétáló járókelők is mind minket néztek, nyilván mindenkinek lett volna szuperjó ötlete a megoldásra. És persze a miutcánkban, ahol soha senkibe nem botlunk bele, most minden ismerőssel találkoztunk. A szemben lakó Nándi, akit a mamája épp az oviból hozott hazafelé, felajánlotta az igencsak hangos Hannámnak, hogy üljön mögé a szánkóra, de Hanna hallani sem akart ilyesmiről. Hogy mennyire volt komoly a bánat, azt az jelezte, hogy néha ropiért kiabált, néha azért, hogy felvegyem.
Végül jópár elszakadt cérnával magamban, és két üvöltő dervissel (Mikolt is kiakadt azon, hogy Hanna hogy sír...) hazaértünk, én pedig levontam a tanulságokat.
Tripla babakocsit nem veszek...
Ha elindulunk, (ha egyáltalán elindulok még egyszer egyedül...) viszek magammal két napi hideg élelmet, innivalót, és valami finomságot is. (ezt amúgy mindig megteszem, ma elmaradt, nem is értem miért... de nagy hiba volt)
Először kisebb távon fogom tesztelni a tűrőképességünket.
Ebéd utánra lenyugodtak a kedélyek, mindenki megbékélt. Szerintem éhes volt szegény... Mindenesetre jó nagyot aludtunk mindannyian.