Oviügy

Nem terveztem Hannát három évesen óvodába adni.
Nem bánom, hogy tartottam magam a tervhez.
Néha gondolkozom azon, vajon neki jobb volna-e ovisnak lenni, gyerektársaságban tölteni a hétköznapokat, olyasmiket csinálni, amit itthon nem. Meg azon, nekem könnyebb volna-e, ha délelőttönként Mikolt és Áron volnának csak idehaza.
Az előbbire nem tudok válaszolni, bár gyanítom, hogy Hanna jól érezné magát.
Az utóbbira egyértelműen nem a válasz.
Nem lenne kevesebb a tennivaló, viszont kevesebb lenne a segítségem... Furán hangzik, de Hanna nagyon sokszor olyanokban van a segítségemre, ami neki játék, természetes, nekem pedig hatalmas könnyebbség. Mesél, mondókázik Mikolttal, megsimogatja Áront, megnyugtatja, ha épp előbb ér oda hozzá, mint én. Tudtam, hogy így lesz, sosem kértem és remélem ettől még gyerek.
Mikolt biztosan nagyon hiányolná Hannát. Rengeteget játszanak már együtt, egyre összetettebbeket. Hanna bevonja a szerepjátékaiba is, szeret Mikolttal játszani.
Vannak vitáik, és sokszor kellek én is, hogy rendezzük a sorokat, de már egyre többször hagyom, oldják meg maguk a konfliktusaikat. Mióta Mikolt megvédi magát, kevesebbszer lépek közbe. Hanna pedig egyre ügyesebben kér, köt kompromisszumot, ajánl fel, és mert Mikolt egy igazi kis harcos, azt is megtanulta, hogy nem mindig éri el, amit szeretne. Olyankor kitalál magának valami mást.
Lehet, hogy Hannának nem hiányozna kis Mimi annyira, de még ebben sem vagyok egész biztos.
Áron létezése nemcsak egy újabb testvér érkezését jelenti, hanem ő az, aki a babázást élővé tette Hanna számára. Valószínűleg egészen más kapcsolatuk lenne, ha kimaradna ebből.
Tudom, hogy Hanna szeret velünk lenni. Még mindig tudok neki adni, és még mindig úgy érzem, hogy töltöm a kis raktárait a nagy útra.
Örülök, hogy Hanna azt ebédeli, amit én főzök, vagy valamelyik nagymama.
Örülök, hogy látom, hogy alkot, és sokszor együtt alkotunk, bár tény, hogy legalább ennyiszer hangzik el az is, hogy kérlek egy kicsit légy türelemmel, míg megfőzöm, elmosogatom, elteszem, kiteregetem...
Örülök, hogy nem kell senkit időre elkészíteni, hogy nem kell overálos télben rohannom naponta kétszer, többgyerekkel.
Örülök, hogy így is mindegyikük gyerekek között van, vegyes csoportban :), hogy ismerik egymást, alkalmazkodnak, szeretik egymást.
Örülök, hogy hetente kétszer nagyobb társaságban, többször pedig kisebben ismerkednek.
És örülök, hogy Hanna egyszer ovis lesz, mert ez a természetes, és jó.
Eredetileg márciusban mehetett volna, most úgy tűnik, tolódik az építkezés, költözködés, és csak májusban mehetnek majd az újak.
Én nem bánom...
Hanna várja, készül.