Hanna mosogat

Miután jól kipanaszkodtam magam, jöjjenek a szívemnek kedvesebb posztok.
Csütörtök Angélázós nap Áronnal. Többnyire a lányok is velünk tartanak, de a hétfőhöz képest, amikor kézműveskednek, ezen a napon nincs semmi külön program nekik, így leginkább engem nyúznak, vagy szétszedik az egész intézetet, miközben nekem Áronra kellene koncentrálnom.
A héten Pali átjött, hogy a lányokkal legyen, míg én odaát vagyok Biatorbágyon.
Mikor hazaértem, egy Hanna magasságú torony fogadott. Hanna építette, egyedül. Sőt, a déli harangszókor beterelte a többieket, megterített, megetette Mikoltot, majd mikor befejezték az evést, elmosogatott!!! Tényleg. Örültem neki. Tényleg.
Azóta viszont, hacsak meglát egy árva poharat a mosogatóban, hozza a kisszéket, és mosogatni szeretne. Nem mindig van hozzá türelmem, hogy engedjem, mert persze még kifolyik, leesik, nem elég habos, mama forró a víz... szóval kell mellé valaki, aki néha segít. De a lényeg, hogy olyan hihetetlenül lelkes, hogy nem tudom, mikor teszek jobbat. :) Ha hagyom, vagy ha nem...

Itt tart Áron

Hason fekve tenyérre támaszkodik. Az ujjacskái nyitva vannak már.
Mindkét irányba forog a tengelye körül.
Hason emelgeti a popsiját, egy egyik irányba billenti is.
Hátról hasra mindkét irányba forog, vissza néha. Még nem gurul...
Hason akár két métert is megtesz, de hogy hogyan, azt még nem tudom...
Ha játékért nyúl, az ellenoldali lábát húzza.
Az arcunkat simogatja, a fejemet legszívesebben bekapná.
Tapsol, ha a tenyeremet adom.
Kornél is és Angéla szerint is teljesen ok. :):)
Tegnap volt az első olyan foglalkozás, amit Angélával és Áronnal végigmosolyogtunk.

Jutalomnap

Dani az elmúlt két hét mindannyiunk számára feszített tempóját oldandó, ma szabadnapot vett ki.
Elmondhatatlan érzés együtt lenni vele, ilyenkor mindenki egyszerre akar elmondani, megmutatni, megkérdezni...
És hogy a három napos ünnepet méltóképpen indítsuk, ma a Tropikáriumban jártunk. (Hárommal az előkészületek eléggé hosszadalmasak, mire minden és mindenki az autóban szokott lenni végre, addig legalább ötször megyünk vissza, tesszük át, vesszük ki, gondoljuk újra. Arról pedig már nem is beszélek, mennyi idő még bent elkészülni... ha belegondolnék, lehet, hogy el sem indultunk volna. :))
Voltunk már itt, legutóbb akkor, mikor Mikolt még aprócska csomag volt csupán. Ahogy nőnek, egyre jobban lekötik őket az állatok, van, ahol hosszasan elidőznek, már lehet mesélni is pár mondatban az igazán érdekesekről.
Mikoltot a hátamra kötöttük, váratlanul ért, hogy ennyire jól érezte magát, én fáradtam el, azért tettem csak le, egyébként meg élveztük egymás közelségét, ő pedig a remek kilátást. Fentről minden más.
Hanna kis hátizsákban hozta a legfontosabbakat: A babának pelenkát, a kis pénztárcáját és a baba cumisüvegét. Bár egész úton egyszer sem vett ki belőle semmit, végig cipelte. Ahogy a babát is, aki egy egész kiló...
Hannának az aligátor és a cápa voltak a kedvencei, Mikoltnak pedig a rájasimogatás. Pacsált, rettenetesen élvezte, sokszor emlegette, tán be is kellene menni. Áron pedig nem győzött nézelődni a babakocsiból, a víz hullámzása, a halak nyugodt mozgása teljesen lekötötte.
Nem volt semmi különös ebben a délelőttben, csak az, hogy öten voltunk, nem siettünk. Bár mind jól lefáradtak, megérte.
A képek vaku nélkül készültek, ennek megfelelő minőségűek...

Egy nap Bécsben

Amikor már nem értjük, miről beszél a másik. Amikor már nem elég a gyerekek hangzavarát túlkiabálva nagyjából megtudni, merre járt a másik. Amikor már a sokadik dolgot sem tudjuk megosztani. Amikor annyira lemerültek az elemek, hogy a töltőre téve még pirosan sem világít...
No ilyenkor jönnek a nagyszülők, és a szárnyaik alá veszik a két nagyobbat. A kis tankerünk pedig jön velünk. Hogy ez manapság gyakrabban fordul elő, mint az elmúlt három évben, annak valószínűleg a nagycsaládos lét és Dani egyre hosszabbra nyúló munkaideje az oka.
Leszámítva az összes gyermek szemgyulladását, és azt, hogy már jó előre tudjuk, hogy valaki büntetni fog másnap, elmentünk. Még mielőtt a lányok felébredtek volna. Bécsbe. Mert rég voltunk, mert én szerettem volna.
Csak a "szokásos" p+r-metro-Starbugs-Stadtpark programot futtattuk, és közben volt egy nadrágvásárlás is, és a reggeli dupla vagy semmi esélyből a dupla jött össze ezúttal. Beszélgettünk, Áronoztunk, aki egész nap teliszájjal mosolygott, vagy aludt, hol rámkötve, hol babakocsiban, füvön napoztunk, ettünk, bámészkodtunk.
És akkor rájöttem. Ebben a terhelésben az én hiperszenzitív, ambivalensen kötődő, kényszeres, ugyanakkor nagyonis asszertív valóm, a hétköznapokban igyekszik szólni. De nem a megfelelő időzítéssel, és olykor nem is a megfelelő témát meglovagolva. A túloldalon a racionális, ámbár meglehetősen szenzitív és rámfigyelő másik felem pedig a szavaimból kiindulva, ámbár azokat a saját nyelvezetére lefordítva reagál. Totál csőd... El kell mennünk, látni kívülről magunkat, érezni a másikat, újra felvenni a társ szerepét.
Fürdés időben értünk haza, Mikolt azonnal torolt is, tudomást sem véve rólam, és csak egy kicsit Daniról. Hiába az ajándék... Neki még nem tudom elmagyarázni, mit jelent, ha elmegyünk. Hanna már érti, vele csak együtt kellett elaludni, bár a szeme csúnyább lett. Ma Mimi Dani hátára kötve töltötte a délelőttöt. Pedig jó volt nekik is, vonatoztak, játszótereztek, délután még aludtak is. Kellenek ezek a napok. Mindannyiunknak.

Melegnek érzem

Kezdem elveszíteni a humorérzékemet a betegségekkel kapcsolatban.
Értem én, hogy három gyerek mellett az lenne a furcsa, ha egész évben mindenki makk egészségesen rohangálna... De azért az, hogy az elmúlt, lassan nyolc hónap alatt nem is tudom, mikor voltunk huzamosabb ideig teljesen rendben, kicsit elszomorít. Sőt. Most épp nagyon.
A szemgyulladást még egészen jól tűrtem, úgy látszik (haha) egy hét a szintidőm. Mikolt épp egy hete, hogy elkezdte. Hanna szerdán csatlakozott, Áron pedig pénteken. Mikolt köszöni jól van, az ébredés utáni váladékmennyiség a hírmondója a történetnek. Ezt letörölni gyerekjáték.
Hanna szeme csúnyább, mint a második napon. Biztosan a nap és a szél nem tett neki jót, de azért roppantmód örültem volna, ha mára már a gyógyulás jelei mutatkoznak. Még nem.
Áron szegény annyival van jobb helyzetben, hogy neki csak az egyik szeme piros körbe, és váladékozik, de azt nagyon erőteljesen teszi. Ha ébred, ki sem tudja nyitni... :( Este pedig melegnek éreztem, a köhögése pedig hurutosabbá vált. Az orrát szívtuk ma már. :(:(:(
Mikor lesz már véééége??? Amikor majd a nyár is ideér? Szeptemberben? Amikor majd Hanna oviba megy? Vagyis soha?

Barackleves

Füvet nyírtam ma. Elkeserítő a gyümölcsfák állapota. A cseresznye miatt fáj a szívem a legjobban, a meggyet már meg se néztem. Szilva, ribizli lesz, az egresünk viszont olyan, mintha egy kiszáradt kóró lenne. Ha nem tudnám mi az, lehet, hogy rég kivágtam volna.
A málnában meg a szederben van minden bizodalmam, a szamóca is megérett, legalábbis az a pár szem, ami meg tudott. A fügének annyi, a paradicsom még tartja magát.
Ami nekünk nincs, az az alma, és az őszibarack. Pedig milyen jó is volna... de el se fér sajnos.
Miután a fűnyírás, meg a siratás eltartott vagy fél kettőig, hirtelen kellett levest csinálnom. A lányok nálunk nagyon levesesek, két fogást ebédelnek, mégha a másodikból már nem is fér igazán nagy mennyiség beléjük.
A lényegre térve, a három percbe, ami még maradt konyhatündérkednem, míg ők a zuhanyzóban dagonyásztak (tavaly óta minden alkalommal megveregetem a vállunkat, amikor déltájban a mélyített zuhanyzóba tudom őket betenni a hőség elől...) barackleveset dobtam össze. Pont ennyi.
Egy nagy barack konzervből kiveszek két nagyobb fél gyümölcsöt, a maradékot pedig levével, egy kisdoboz sima és egy barackos joghurttal összeturmixolok, a félretettet apró kockákra vágom, majd visszateszem a "lébe". Kész. Imádják.

Mondatok

Mikolt az autóban:
- Ájá alsziii. Mimi si alsziii.
És tényleg beszélni fog két évesen? :)

Kullancsos

Két napja, hogy itt a nyár.
Azóta minden nap kint vagyunk a kertben, homokozunk, krétázunk, épp csak a medence nincs még felállítva.
Ha nem kellene főznöm, és nem döntene a racionális énem a fenntarthatóság mellett, (vagyis nem takarítanék, teregetnék, hajtogatnék majdhogynem folyamatosan annak érdekében, hogy legalább valamelyest elkerüljük a káoszt...) úgy érezhetném magam, mint aki nyaral. Tényleg.
Egy dolog keseríti meg (a betegségeken, és az azzal együtt járó gyerektársaságbéli tilalmon kívül) a teljes jóérzést. A kullancsok.
Két nap alatt négyet vettem ki a gyerekekből. Tegnap Hanna és Mikolt, ma újra Mimi és Áron látott vendégül egy-egy példányt. Szerencsére, amilyen nagyon félek, minden levegőn töltött alkalom után tüzetesen (azaz mezítelenre vetkőztetve őket) megvizsgálom mind. Áronnak a napozó, azalatt a body, azalatt a pelus... no és ez alatt volt egy bébikullancsa. A fenébe is!!!!

Édes kicsi Áron

Így nézett ki ma... nehezen tudnám elhitetni magammal, hogy jól van...
Viszont a pöttyös az igazi :):)

Medárd

És akkor most 40 napig napsütés?

A sorban az utolsó

...remélem.
Van egy elméletem arról, hogy miért vagyok én az utolsó a betegsorban. (Danit szívesen megkímélem a sor bármelyik helyétől...)
Azon kívül, hogy így a legpraktikusabb, azért, hogy tudjam, mit éreztek a kicsik.
Így aztán mára engem sem kímélt, magával ragadott ez a szemgyulladós, köhögős, fejfájós vacakság. Szerintem én vagyok a legrosszabbul (ahogy az már lenni szokott), az összes gyerekem összes tünetét produkálom... és hát nem valami felemelő.
A szemem olyan, mintha egész nap sírtam volna, ráadásul ki sem tudom nyitni rendesen...
A hangom meg olyan, mint egy láncdohányos jazzénekesé, nagyon vonzó, bár szükségtelen... A fejem épp szétesni készül.
Jó lett volna aludni délután, volt is rá esély, de a szomszéd házat épp bontják (potom 8 hónap még, mire elkészül, és ezzel ők számolnak, nem én... mondtam már, hogy zajérzékeny vagyok?), a lányok pedig a kopácsolástól alig tudtak elaludni. Mire csend lett fent, felébredt Áron...
És akkor a jó.
A vályog háznak az az egyik legjobb tulajdonsága, hogy míg odakinn 30 a fokok száma, bent mindössze 23.
Az a nóta jutott az eszembe, hogy télen nagyon hideg van.... és jót mosolyogtam... volna, ha nem fájna tőle a fülem..... Így inkább ettem egy bonbont. Illetve négyet.

Matrica immár a harmadik

Ha csak mellé állok már jó.
Ha a kezét is megfogom, széles a mosolya.
Ha szólok is, kacag.
Ha felveszem, teljesen ellazul.
És ha még ringatom is, határtalan a boldogsága.
De jajj akkor, ha egy lépésnyi távolságnál messzebbre merészkedem.......

Még egy kicsit Áronról

Hiába, most ő az, aki rohamléptekkel halad a fejlődés útján... és ráadásul látványos is.
Még nem fordult meg, de már alakulóban van az első önálló produkció. Édes kis csomag, a feje már a hason fekvő pozícióban, a felső teste merőlegesen a talajra, de arra még nem jött rá, hogy a lábát is keresztbe kellene tennie ahhoz, hogy teljes legyen a siker. Így aztán a tengely körül forog igencsak kitekeredett pozícióban és közben küzd és hangoskodik, mert nem sikerül, amit szeretne. Mi pedig drukkolunk. Szerintem még pár nap és menni fog.
Amilyen kis ügyes, ráadásul azt az oldalt gyakorolja, ami nehezebben megy neki segítséggel is. Az ellenkező irányba sokkal gördülékenyebb a mozgása.
A kúszás kezdeménnyel egyelőre le kellene állni, vagyis amint a popsiját felfelé tornássza (miközben a kezei maga alatt vannak, és a buksiját orrocskával a föld felé lehajtva nyomja előre (bizarr kép...)) valamivel előre kell csalogatnom a kezeit. Egyébként is a kézmozgásokkal van egy picit lemaradva, a lábával már egészen ügyes.
Lesz még ebből szabványmocorgás.

Solymári majális

Gyerekként a nagyapám vitt el bennünket a pihenő parkba, és mindig kaptunk némi édességet, és én rendszerint egy új babát. Kivétel nélkül beleszerettem egybe, amit muszáj volt hazavinni. A nagyapám az ismerőseivel beszélgetett, rengetegen voltak, mindig megcsodáltak bennünket gyerekeket is, jól emlékszem a boros illatukra, a füstszagra, ami a bográcsozás melléktermékeként körüllengte a parkot, és a fenyők illatára is.
Tegnap három gyerekkel vágtunk neki a solymári erdőnek, hogy a Jegenye-völgyben a Nagy-tisztáson mi is csatlakozzunk az idei majálisozókhoz. Nem is tudtam, hogy ilyen gyönyörű az út odáig. Bár legalább negyed óra séta, (Mikolt Dani nyakában, Áron rajtam a zsebben, Hanna a saját lábán végig, mert azt gondoltuk, hogy a babakocsi haszontalan, pedig dejólettvolna ha elhozzuk...) csak az utolsó pár perc volt húzós, mert addig végig a patakot, a rajta átívelő kis hidakat, a forrást, a sziklafalakat csodáltuk. Azt hiszem máskor is eljövünk majd, mert tényleg fantasztikus...
A tisztáson már javában folyt a főzőverseny, a kis területen elég sok kézműves kínálgatta a portékáit, volt tűzoltó autó, amire fel lehetett menni, és felfújható mászófal, amit Hanna ki is próbált nagyon bátran és ügyesen.
Végül hosszabb időt a patak túlpartján, Ibolyka keze munkájából életre kelt nemezvilágban töltöttünk, ahol a lányok (a nagyok és a kicsik egyaránt (itt volt Léna és Maja és Flóra, Bazsi és a kis Domi is)) az apró fahintóval játszottak olyan egyetértésben, hogy feléjük sem kellett nézni. De volt itt kerekeken guruló faló, bélből készült labda, amit kosárba lehetett ütni egy faütővel, volt apró horgászteknő fahalakkal, és szebbnél szebb nemezsapkák, övek, könyvborítók.
Ebédeltünk, mindent kipróbáltunk, aztán Domi kölcsönbabakocsijával visszatúráztunk az autókhoz. Nagyon jó volt!

Matyi 20 és az Édesanyák

A kisebbik öcsém sem a tizenévesek táborát gazdagítja immár... látom benne amilyen babaként volt, és mégis egészen le kell hajolnia, ha meg akarom ölelni, pedig én sem vagyok alacsony ám... Emlékszem még arra az érzésre, amikor a kis kezét fogtam, aztán már akkora volt ez a kis kéz, mint az enyém. Most pedig elveszik a nagy tenyerében... felnőtt. Lélekben is. Nagyon becsülöm és nagyon szeretem.
Kerti sütögetésre gyűlt össze a család, ebédre csak a szűkebb, kiegészülve a legújabb "családtaggal" Matyi Orsija személyében, aztán jöttek a többiek is, Dédi, Csilla, Manó, Sanyi és a legeslegkisebb, Blanka is, aki már lassan két hónapos és már majdnem négy kiló.
Napsütés, gyertyafújás, ajándékosztás, és közben mindenki tette a dolgát. Szeretem ezt a természetességet, mégha van benne veszekedés is. Mert őszinte, mert összetartó, mert szerethető. :)
És mert anyák napját is ünnepeltünk, mindenki kapott virágot is. Én még mindig meglepődöm a magam részén, és annyira meghat, amikor a kicsi és a pici együtt cipelik a csokrot, nagyon komolyan, átérezve a tett súlyát :):) ennivalóan drágák...
És hogy mekkora már Hanna...
Anyukám, aki óvónéni (kicsit nehezményezi, hogy nem Ő, hanem Csilla lesz Hanna óvónénije, de aki Óbudára jár gyerekezni... ) tegnap, míg mi Danival és Áronnal egy délutánra lerobogtunk a Balatonhoz (ami nagyon jó volt ám :)), Hannával meglepetést készített. Nekem.
Hann pedig egészen ma reggelig képes volt titokban tartani.
Aztán elszólta magát, és mert nem bírta, végül el is árulta, mi lesz a meglepetés :):) Imádom. :)
A meglepetés pedig ez a remekmű:
Igen, ez én vagyok. :)

Pszichológus szülők gyermeke...

Az anyáknapi összcsaládi kerti sütögetés alkalmával Blanka kicsit elkeseredett, aminek igen hallhatóan hangot is adott.
Hogy épp miért volt bánatos, senki nem tudhatja, de nagyon erősen előkerültek az emlékeim úgy háromésfél évvel ezelőttről. Hanna épp ilyen volt ekkorában. Nagyon sokat és nagyon kitartóan sírt. Próbáltuk a paletta elég korlátozott kínálatát végigzongorázni, de általában semmi sem segített. Mint ahogy most Blankánál sem.
Dédi egymagában morfondírozott, csendesen mondogatta, hogy amikor az övéi voltak kicsik, ő bizony olvasta, hogy egy baba nem sír csak úgy, és el kellene vinni orvoshoz, mert ez nem normális dolog. (Már Hannánál is ennyire bántotta, ha sírni hallotta a déd-dedet) Próbáltuk nyugtatgatni, hogy semmi baja Blankának, biztosan hamarosan megnyugszik, de Blanka ránk sem hederítve zengedezett tovább.
Dani ebédelt, ő kevésbé érzékeny már a gyereksírásra. Hallgatta Dédit, aztán humorral gondolta elütni a témát:
- Dédi... vagy mondjuk adni kell neki egy jó nagyot, akkor biztosan abbahagyja.
Mondjuk nem volt épp jóleltalált a irány, de a célját elérte. Dédi nagyra kerekedett szemekkel abbahagyta a mantrát, Hanna meg felemelte az okos fejét a mutatóujja kíséretében és a következő hegyi beszéddel fordult az apjához:
- Papa!!! Értem én, hogy szeretnél egy nagyot adni a Blankának, de nem szabad őt bántani!
Aztán ebédelt tovább...

Jobbra át

Napok óta küzd. Még az esti elalvást is beáldozta a tornázás javára. (Ez utóbbi azért elég kínkeserves, mert bár látjuk, hogy inkább az alvást választaná, az a fejlődő IR nem ereszti, dolgoztatja. Két napja, hogy Dani kezében, ringatva tud csak elpihenni...)
Az eredmény viszont magáért beszél. :):) Igaz, hogy csak jobbra, és hogy még egy cseppet darabos, de nekem ez is olyan nagyon szépséges! :)
Íme:
1. Próbakörök
2. Az Eredmény
3. Majd a könnyebb út :)

Homeopátiás bolyongásaink

Hazaértünk.
Teljesen abszurd az egész.
Hogy miért voltam én majdnem három éven át a gyerekeim önkéntes orvosa? Fogalmam sincs, miért, és hogyan nem vettem észre a megoldást, ami a szemem előtt volt végig...
Amikor Hannát vártam és orvost kellett választani, olyat kerestem, akit jó embernek, és jó orvosnak tartok. Nem volt elvárás, hogy homeopata legyen. Akkor még nem gondoltam, hogy ez a tudás idővel mindennél fontosabb lesz számomra a gyerekek gyógyításában.
A háziorvosunk az egyik olyan volt osztálytársam édesanyja lett végül, akivel 12 éven át voltunk egy csapatban. A srác is orvos lett, az apja is az. Bízom benne, kedvelem, csak ez az egy kis hiányossága az, amivel küzdök, hogy hagyományosan gyógyít. Nem ad antibiotikumot, ha szerinte nincs rá szükség. De ki vagyok én, hogy eldöntsem, tényleg kell-e?
Nagyon nagy nyomást éreztem magamon, egyfelől, hogy megtaláljam a megoldást, másfelől, hogy elkerüljek olyan beavatkozásokat, amire igazából nincs szükség. De nyomasztott a felelősség...
Hogy ha nem bízom, miért nem váltok? Ha meg bízom, akkor miért nem azt adom, amit ő ad? Miért használom diagnosztának, és miért nem orvosnak? ...
Az első homeós dokink egy egyalkalmas látogatásra jött hozzánk. Nagyon jó volt az első benyomás, de tudtam, ha ő, akkor váltanunk kell. És elhagyni a házit, amire nem voltam felkészülve. Ráadásul az én elvárásom egy hosszabb beszélgetéssel induló, mélyebb folyamat eredményezte egyéni terápia lett volna, nem a szokásos adjam ezt a kétfélét bogyós mód.
A második orvos dr. Zelcsényi Judit, akinek szaktudása előtt a mai napig fejet hajtok, de ő volt az, akivel kapcsolatban állandó szorongást éltem meg, és ez elég erőteljesen rányomta a bélyegét a kontroll érzetemre is. Az én gyerekeim, én vállalok felelősséget értük... nem igénylem, hogy más tegye meg helyettem. Ő pszichológus is szeretett volna lenni, erre nekem nem volt szükségem. De minden alkalommal, ha betegek lettek, erős lelkiismeret furdalás éreztem, amiért nem voltam képes felhívni, és összeugrott a gyomrom arra a gondolatra, hogy azzal indít majd, hogy mit rontottam el.
És az (annyira remélem hogy tényleg az) utolsó állomás...
Dr. Torbenkova Nagyezsda.
A gyerekkori háziorvosom.
Aki a krónikussá fajult tüszős mandulagyulladásomat már 15 évvel ezelőtt egy olyan szerrel kezelte, amit nem is lehet itthon beszerezni. Megúsztam egy szívizomgyulladást...
Akivel mióta itt élünk már többször összefutottam a postán, a boltban, az utcán.
Aki ismeri a történetemet.
Akinek a legkisebb lánya az én példámra kezdett el szinkronúszni.
Aki nem tökéletes, de jó ember, aki nem kér keveset, de nem is ad keveset.
Aki képzi magát, és már csak homeopátiával gyógyít, és csak magánrendelésen.
Egy nagyon kedves ismerős viszi hozzá a lányait, a vele való beszélgetések során jutottam el odáig, hogy felkeresem. A véletlenek összjátékaként, még mielőtt hívtam volna, egy sorbanállás alkalmával előttem állt a kasszánál. Elbeszélgettünk, azonnal segített, és kérte, hívjam bátran.
Hétfőn voltunk nála. Én és a három mini. Mintha hazaértem volna. Nem kellett magyaráznom, magyarázkodnom. Mind a hármat végigbeszéltük, még én is belefértem az idejébe, és közben mázsás súlyokat tettem le. Az se számított, hogy a két lány a kerti szökőkútba mászott be, hogy rohangáltak az udvaron, mert ők is otthon érezték magukat.
Kaptunk mindannyian mindenfélét.
Én a legtöbbet. Visszakaptam az Anya státuszomat. Az Orvost pedig átadtam. A lehető legjobb kezekbe. Remélem. Gondolom. Hiszem.

A Kisoroszlán aki lassan de biztosan bújik ki a tojásból

Avagy Mikolt és a dackorszak.
Próbálom elmagyarázni, hogy az urikisasszonyoknál hogyan működik a világ. Hasztalan.
Hanna jutott eszembe, amikor ennyi idős volt épp, mint most Mikolt. Neki akkor született kistestvére, mondogattuk is, hogy a számára nehéz időszakot még nehezítette a trónfosztása is.
Most látom csak, hogy mennyire igaz volt ez akkor, és mennyire az ma is. Csak most a kis középső az, aki a maga eszközeivel igyekszik kiérdemelni a lehető legtöbb figyelmet, szeretetet. Ami hol abból áll, hogy már amikor kér, akkor is úgy teszi, hogy a legkocsisabb kocsis is szívesen okulna tőle, vagy épp Hanna haját tépi ki csomókban, vagy Áron fejére fekszik rá jóóól.
Ma először gondoltam azt, hogy nagyon nehéz. Nehéz őt ilyenkor szépen szeretni, szépen kérni, a lényegit, az igazi mondandóját látni csak és a tetteket kisebbíteni... Nagyon nehéz Hannával is lenni, Áronnak is megadni amire szüksége van, és közben Mikoltot is az őt megillető figyelemmel körülvenni.
Mikolt hangos. Nagyon. És ez nem is jó kifejezés. Elképesztően hangos. Sokmindenért és egyre több dolog miatt. Ha elfárad, természetes, hogy kevesebbre is kiabálással reagál. Este már Dani sem vetkőztetheti, és ha kicsit később érek fel hozzájuk, Mikoltot vígasztalhatatlan üvöltés közepette találom. Tehetetlennek érzem magam, nagyon elszomorít, hogy nincs eszköz, ami beválik. Ha sikerül szemkontaktusba kerülnünk, és megkérdezem, hogy abbahagyja-e, válaszol, ühüm. És próbál, közben az egész teste zajong helyette is, borzasztó látni.
Már egyszer végigcsináltuk egy dackorszakot, mondogatom magamnak, tudom, hogy van, amin nem is lehet segíteni, tudom, hogy a legtöbb amit tehetek, hogy érezheti bármikor, hogy elérhető vagyok, hogy nyugodt és türelmes, no meg kreatív és humorral felszerelkezett is (vagyis überhipermegaszuperanyuka) de... 1. Mikolt nem Hanna, vagyis épp ezt még sosem csináltam 2. nem vagyok szupermami. Estére kifejezetten nem.
Ezt teszem... Szeretem és engedem. Kivéve két dolgot. Bántani a többieket és olyan hangosan kiabálni mások jelenlétében, hogy azok sírva fakadjanak. Más helységben még azt is lehet... legfeljebb lepotyognak a csempék...
Erről ennyit. A megoldás a növekedésben van.

Ez a Hanna...

Ma reggel két db egyenként 15 részből álló kirakóval foglalatoskodott. Legalább egy percig tartott mindkettőt képpé varázsolni, aztán szétszedte és kezdte újra.
Úgy éreztem, ideje lenne kicsit bonyolítani a dolgon, így amikor a kicsik is felébredtek végre és letudtuk a reggeli kötelezőket, a müllerben beszereztünk egy 40 darabos, felirat szerint 4+ ravensburgert. Tündéresre szavazott volna, csupa lila-rózsaszínben, de elég gyorsan meggyőzhető volt a farmost illetően, így végül ez jött velünk haza. (meg egy cumi a negyedik gyermekemnek, aki csak éppen nem sír (mert az elemet kivettem már belőle) de különben öltöztetjük, pelenkázzuk, és Hanna szoptatja is... )
Itthon Marival egyszer kirakták közösen, a következő alkalommal már egyedül csinálta. Nem egyszerű, girbe-gurba formákkal teli, Hanna pedig olyan szisztematikusan és kitartóan rakosgatja, hogy öröm nézni.
A nap lényegében ezzel telt, az esti mese helyett is ezzel ügyködött.
És míg el nem felejtem...
Tegnap a kádban:
- Papa, én nagyon szeretem a barackot.
- Ühüm...
- Nekünk nincs barackfánk.
- Ühüm...
- Papa, ültess nekem egy barackfát. A cseresznyefa tövében még épp van egy alkalmas hely...
Azóta ízlelgetem ezt a mondatot... mert a barackfa természetesen nem fér már el a meggy és a cseresznye közé...

Áron 5 hónapos

Őszintén

Mentegetőzéssel kezdem...
Nem aludtam túl sokat, Áron hajnali háromkor végül végre elaludt, azt sem tudtuk, hogyan segítsünk rajta, annyira szenvedett, mint még talán soha. Reggel a két kisebb hőemelkedéssel ébredt, ez mind csak fokozta az alváshiányom okozta szürreális zsongást.
Zuhog az eső, a kertben az elvetett fűmagot ki is verte. Három termeszvár épült eddig, az egyikben sikerült némileg csökkenteni a hangyaszámot, de most az az érzésem, hogy akik ott laktak eddig, azok bevonultak a házba. Ahol természetesen nem győzöm az állandó porszívózást, felmosást...
Nos ebben a kellemesnek semmiképpen nem nevezhető állapotban kezdtem megint befelé indulni. (Hja, az már csak hab a tortán, hogy a hajam úgy hullik így a 3x sokadik hónap szoptatás után, hogy még ott is találok, ahol nem is jártam... hogy ez bánt jobban, vagy a tény, hogy oldalt csinosan megkopaszodtam, talán lényegtelen.)
A befelé menetelés eredménye pedig ez a szó: kiégés.
Kattog egy ideje a fejemben, szembenézni nem esik jól vele.
Nem a világvége ez, és nem is állandósult állapot, van benne egyfajta ciklikusság, hol erősebben, hol gyengébben érzem, hogy elég... Csendre, melegre, puha dolgokra vágyom.
Ólmos fáradtság, rendszeres fejfájás. Tennék, de nem tudom mit. Nincs kedvem sem az újhoz, de leginkább erőm. Meg türelmem kitalálni, mi az új. Ha van egy kis időm, pihenek. Nem minőségileg, csak úgy ad hoc.
Klasszikus "A" típus lévén a fokozottan kell/ene figyelnem a folyamatos energia utánpótlásra, több időt fordítani önmagamra... ismerős kívánságok.
Fejben tudom is, hogy hogyan kellene (hogy bosszant ez a sok feltételes... az egyik legtanulságosabb mondat számomra: ne próbált, csináld), de mire eljutok a megoldáshoz, már régen túl vagyok a holtponton. Vége a napnak, csend van, aludni kellene. De nem tudok, mert annyira fáradt vagyok, hogy nem megy. Ördögi kör.
Annyira vágytam Hannára. 18 éves korom óta dolgoztam, önálló voltam, megteremtettem mindent, amire szükségem volt. Nem az volt a nagy változás, hogy anyagilag függő lettem, másra kell hagyatkoznom.
Tanítottam, mióta eszemet tudom mindig ez volt a fontos. Átadni. Kapcsolatokat, csapatot létrehozni. Bármit, amihez értettem egy idő után továbbadtam. A gyerekekkel is így vagyok. Adok, és örülök, ha van visszajelzés. Amikor még nem voltak, tudtam, hogy ők a cél.
Ma pedig már azt is tudom, nem a végcél, hanem az egyik nagyon fontos. Most nincs célom. És nem elég a megerősítés. Vagy nincs is... Szubjektíven legalábbis.
Három év azzal a tempóval, ahogyan nekem otthonos, épp elég arra, hogy elhatározzak, megtegyem, és meghaladjam. Lassan négy éve, hogy kisebb-nagyobb változásokkal nap mint nap ugyanazt teszem. (Igen, közben építkeztünk és igen, előbb csak egy, aztán kettő, majd elég hamar három gyerekkel, de a kerék ugyanaz.) Nehéz most. Mert az elvárásaim és lehetőségeim között nincs harmónia. Ettől pedig szorongok...
Sokszor érzem, hogy lehetnék türelmesebb, hogy lehetnék ügyesebb, de nincs erőm. Mert ha nem tudok miből meríteni, akkor elfogy. Sokszor mondtam már, most még erősebben érzem, hogy egy tölcsér vagyok. Átfolyik rajtam az energia, bele a gyerekekbe. Pedig kellene egy szelepet szerelni rá, ahol egy kevés nálam marad, arra az eshetőségre, ha nekem is szükségem lenne rá.
Tudom, megnőnek. És egészen más lesz. És egészen új. Szeretem ezt az életet. Szeretem látni ahogy fejlődnek. Jó, hogy én látom, jó, hogy velem van mind. Nem is siettetni vágyom az idő múlását, csak egy napra több óra volna jó, amit magammal tölthetek. Üres a fejem. Nagyon szeretném már használni. Eljutottam idáig: meg akarom írni a szakdolgozatomat.

Kis-nagy dolgok

1. Mikolt már megint visít... higgadt perceimben azzal vigasztalom magam, hogy ááátmenetiii.
2. Hannának arcüreg gyulladása van és bronchitise (egyiket sem hiszem, bár csúnyán köhög)
3. Mikolt hajnalban háromszor hasment, ő csak náthás
4. Áronnak fáj a füle. Éjjel két órát volt ébren, hol sírdogálva, hol nézelődve, tette ezt akkor, amikor már vagy másfél órája aludtam. végül Mikolt váltotta...)
5. Hanna ma a délutáni szieszta idejére bekérte az ágyába Áront, aki ahogyan kell, el is aludt a nővérével. Hanna büszkén (egy perc alvás nélkül) jött újságolni a hírt, majd közölte, kialudta magát. Sikerült még egy másfél órára a miágyunkba fektetni...
6. (Cucka, szerintem Hanna olvas benneteket..) A hozzátáplálás kezdetei:
Mikolt ébredezett, és mert nem akartam hirtelen kikapni az ágyából, leültem mellé a fotelba. Az emeleten. A többiek (Hanna és Áron) lent voltak. (1. számú hiba) Hallom nemsokára (kb. 30 mp telhetett el) ahogy Hanna örömködik odalenn:
- Megfogtad a kanalat? Kérsz még?
......... Megetette... Tejföllel...
Felmászott a pultra pohárért, a hűtőt kisszékről érte fel, kivette a tejfölt, töltött, kanalat is vett elő, műanyagot, nehogy hideg legyen Áronnak... és megetette. Még pelust is tett a nyakába.
MIÉRT??????????????

Áronálom

Álmában pedig csenget egy picit...
Úúúúgy sajnálom... és olyan hihetetlenül gyönyörű egyben...

Számítottunk rá...

... csak azt nem tudtuk, mikor. :)
Hanna pici baba kora óta extrém sportol. Semmi nem akadály, mindent kipróbál, mindenre felmászik, mint a gyerekek többsége... de ő tényleg mintha bátrabb volna ezekben a helyzetekben.
Régóta mondogatjuk, hogy a pillanatnyi helyzet még rózsás ahhoz képest, amikor majd azzal áll elénk, hogy ejtőernyőzni, szabadesni, helikoptert vezetni szeretne.
Ma elérkezett...
Kicsit fáradtan konstatáltuk reggel, hogy Pünkösd vasárnap lévén semmi esélyünk friss pékárut vásárolni. Az egyik közeli gyorsétterem kiülős szekcióját választottuk egyéb opció hiányában, Dani a földön heverészett a kiadósnak nem, ám ízletesnek sem minősülő étkezés végeztével. A padon ülve figyeltem, ahogy a lányok a háziasodott verebekkel barátkoznak, amikor egyszercsak megjelent.
Az égből érkezett, egyre lejjebb ereszkedett, majd a közeli réten leszállt. Hanna szájtátva, elomló döbbenettel az arcán figyelte, közben pedig csillogott a szeme. Ahogy a fiú földet ért, Hanna szaladt volna, hogy közelebbről is megszemlélje a repülő embert, de az aszfalt és a földhöz ragadt autók látványa nem engedett a kíváncsiságának. Kénytelen volt megvárni, míg emberünk is reggeli után néz, és a szomszédos padra költözik, maga mellé helyezve hatalmas zsákját, benne az összehajtogatott kinccsel.
Hanna eleinte az apját kérdezgette, aztán lejtett egy jópár kört az addigra eléggé zavarba hozott fickó körül, de szóba nem elegyedtek. Pedig lett volna kérdése Hannának, ebben biztos vagyok.
Hazafelé az autóban záporoztak, Dani pedig válaszolgatott. A beszélgetés lényegi pár mondata pedig:
- Papa, te is repültél már siklóernyővel?
- Igen.
- És, Papa, hogyan kell repülni?
- ...... Szakszerű, háromésfélévesnek is emészthető pármondatos mese.
Csend... Hanna gondolkodik.
-Papa, én is szeretnék siklóernyőzni!
Erősítgetem a lelkem...

Az alvás és a pocak

Az idő, és az idő múlása, pláne, ha még alszik is közben, Hannának még nem egyértelmű. Sőt.
Az egyik kedvencem, a "most van holnap?" kérdése, illetve az esti alvás előtt rendszeressé vált "most?" kérdés arra vonatkozóan, hogy a másnapi program mikor is kezdődik.
Előfordul, hogy a délutáni alvást rövidre zárva, kicsit pihen, majd hulla fáradtan kijön, és közli:
- Aludtam már kettőt, nem vagyok álmos.
Ilyenkor visszaviszem, és általában másfél óra múlva találkozom vele legközelebb.
Ma a névnapját ünnepeltük, az egész család eljött. Már reggel óta várta a vendégeket, és nagyon fáradt volt, így gyorsan elaludt. Hallom úgy másfél óra múlva (vagyis amennyit általában is alszik), hogy settenkedik lefelé a lépcsőn. Nyitom neki az ajtót, ő meg kicsit megszeppenve megáll, és mutatja a kezén az öt ujját.
- Mama, ennyit aludtam, nagyon nagyot, már nem fér több a pocakomba.
:):):)

Szabadon

Sosem gondoltam volna, hogy negyed órás intermezzoval este hattól hajnal fél kettőig lesz egyszer kimenőm. Pénteken volt. És minden simán és gördülékenyen és flottul és magától értetődően ment.
15éves érettségi találkozónk volt, amire már olyan nagyon készültem egy hete. Aztán betegek lettek a gyerekek és egyre borúsabban láttam magam előtt a péntek estét. Rég letettem róla, hogy kipihenten libbenek majd be azon az ajtón, hogy találkozzam a régenlátott és valaha oly fontos és meghatározó társasággal. Abban reménykedtem csupán, hogy Dani időben hazaér a kétnapos tréningről, én pedig legalább le tudok majd zuhanyozni, mielőtt indulnék.
Hat előtt tíz perccel, mikor Áron befejezte az uzsonnáját, átadtam az épp megérkező apukájának, és két rövidke instrukció után távoztam. Ennyire volt idő...
A belibbenésről, és az azt követő órákról csak annyit, hogy újra megerősödött bennem, hogy nagyon jó volt ott és ezekkel az emberekkel tölteni azt a négy évet, hogy valóban nagyon meghatározó volt, és a mai napig az, és olyan nagyon hálás vagyok, hogy volt és van ilyenem. A helyére került bennem sokminden, letettem néhány ősrégi terhet is. Otthonos, ismerős, védett és mégis felnőtt társaságban töltöttem ezt a pár órát. A lányok egytől egyig csodaszépek, pedig az osztályban a harminc embernek 47 gyermeke született ez alatt a 15 év alatt, a legidősebb 10 éves, a legfiatalabb három hónapos. A fiúk pedig elkápráztattak a humorukkal, és a hihetetlen életutakkal, amelyek mögött jó volt észrevenni a gyerekarcukat is.
Dani a mamámmal és a Hárommal Ikeázott, aztán a lányokat hazavitte, Áront meg elküldte utánam a Nagymamival vacsorázni. Az autóban megetettem, majd visszatettem az ülésébe, ők haza én meg visszamentem. Itthon közben a lányok megfürödtek, aztán Áron is, majd a kicsik elaludtak. Hanna még egy könyvet nézegetett, de fél 12kor Dani mellett ő is megbékélt a helyzettel. Még soha nem volt olyan, hogy Dani altatott volna nélkülem. És mióta gyerekeim vannak, csak egyszer fordult elő, hogy nem voltam jelen a lefekvésnél...
Egy órakor egy másik pici baba mamájával, meg néhány még nem gyermekes lány és apuka társaságában álltuk a teraszon, és nekem nagyon nem volt indulhatnékom. Olyan jó volt ezekkel az emberekkel együtt lennem, jó volt az időmmel rendelkezni, és olyan szépen sikerült a hazatérés is.
Még volt időm lezuhanyozni, épp befejeztem az utolsó simításokat is a lefekvés előtt, mikor Dani érkezett az emeletről azzal, hogy Áron ébredezik. Fél kettő volt, megetettem, közben ezen az elmúlt 15 éven gondolkoztam, és hálát adtam. Mindenért. A szép gyerekeimért, Daniért, az életemért. Mert sokat kaptam.

Tává, Isí

Mikolt újabb szavakkal bővítette a szótárát. Talán írtam már egyszer, hogy Miminél a tökéletesség igénye nélkül (vagyis, aminek ki kell jönnie, az jöjjön, cenzúra meg minek, hanyag eleganciával beszél a kis zsivány) bővül a készlet, egyfelől utánoz mindent amit hall, másfelől pedig alkot. Nagyvonalúan.
A két kedvencem a mostaniak közül a "tává", amit bármire képes használni, aminek nem tudja a magyar megfelelőjét. Még akkor is, ha az, amit jelöl egészen másképp hangzik a mi nyelvünkön. Így tává a motor, a cumi és akár bármi.
A második helyezett pedig az isí és a mimisí. Vagyis én is, és Mimi is. :):) Mondanom sem kell, hogy megunhatatlan nekem. :):)
A mai gyöngyszem pedig: kék. Adekvátan, helyesen, a világító lápására.
Hogy van az, hogy Hanna még mindig zöldnek hívja a kéket, miközben ropognak az "r"-jei? :)

Még ellenállok

Bár egyre nehezebb, ahogy a bociszemeit ránkemeli a vacsoraasztalnál, és közben hangosan cuppog és hatalmasakat nyel a felnőtt étkek láttán.
Csak őrizze meg ezt a lelkesedését addig, míg szabad utat kap az alma. :)

Tabajd és az alma

A mezítlábas parkban jártunk.
Az indulás kicsit zaklatottra sikerült, a gyereknapi táncelőadás főpróbája még teljesen menetrendszerűen és a terveknek megfelelően zajlott, aztán mire végre mindenki elkészült és elindultunk, eszembe jutott, hogy Hanna futóbringája a Volvoban parkol, az pedig Jutka Mami kertjében.
Mit sem sejtve átugrottunk érte... Mikolt amint meglátta a nagymamát, hangos üdvrivalgásban tört ki, aztán mikor elindultunk az üdv visításba fulladt. Visszatolattunk, hogy a nagymama adhasson egy puszit Miminek (azt hittem ez a baj), de amint Jutka megjelent, Mikot már ugrott is ki az autóból, integetett, dobott három puszit, jelezvén, hogy mi mehetünk, ő marad. Megdöbbentő jelenet volt, még kétszer visszakérdeztem, mindkétszer ugyanazt válaszolta. Maradt.
Kicsit később értünk Tabajdra, mint szerettük volna, de így is jó mókának bizonyult a mezítlábaskodás. Két tényezőt leszámítva:
1. Hanna az első 5 percben (mert mindent egyedül, mert ő már naaagy óvodás) telibepisilte a nadrágját és a bugyiját, így alul teljesen mezítelenül teljesítette a távot, a ruhácska, amit ráadtam reggel, jóságosan takarta a popsiját. Legalább ennyi...
2. A futóbringát végig cipeltük, mert lefelé egyszerűbb volt azzal eljutni a bejáratig, de onnan feleslegessé vált.

A park kicsit eldagonyásodott, nyilván a nagy esők és a szél nem tett jót az imidzsének, (a homoksétányban nem is volt homok :)) mi ennek ellenére azért örömmel tapicskoltunk a sárban. Hanna el is csúszott, pillanatok alatt kismalac lett belőle. A dombtetőn lábat mostunk, nézelődtünk, almáztunk.
Mindenki.
Áron is. :)
Élete első szelet almáját kapta a kezébe, olyan szakszerűen rágicsálta, mintha már sokadszor tenné. Elégedetten majszolt, a felesleget pedig kiköpte. Ügyes! :)
Hazafelé beugrottunk Mikoltért, aki alig akart megválni a nagymamitól. Miközben próbáltam Mimit csendre inteni, mert a két szélső gyermek az üléseikben aludt és szerettem volna a békéjüket fenntartani, arra gondoltam, jobb volt ez így mindannyiunknak. Nagyon fura volt a kisoroszlán nélkül, végig hiányzott is, de pillanatnyilag két szülő teljes kapacitását lefoglalja, a többiekre pedig nem marad. Így viszont ő is, mi is megfelelő minőségben élveztük ezt a fél napot.
Itthon készült pár háromgyerekes kép, kis kupac. :) Azért ez így kerek...

Balatonlelle

Jó, hogy van ez a kert, és mégjobb, hogy idén már lesz igazi nyárban is nagymedencénk (hogy hova tegyem, azt még nem tudom, mert vagy a fű, vagy a kocsibeálló bánja majd).
Meg az is jó, hogy nekem ennek ellenére állandó a mehetnékem.
És leginkább az ismeretlen vonz (ha tehetném hátizsákkal indulnék el világot látni), az új ízek, az idegen nyelvek, a más illatok. (aztán meg hogy hiányzik a csirkepaprikás, a fehér kenyér meg a túró rudi...)
Idén ez mind elmarad. Hazai tájakon maradunk, ami miatt az egyik felem szomorkodik, a másik pedig egyre jobban várja már.
Volt egy nemisolyan régi poszt a tópartos hiányérzetemről.
Most megkövetem a Balatont! Mert csodahelyek persze ebben a kis hazában is vannak szép számmal, és igen, valóban a Balaton mellett is előkerülnek lassan a gyöngyszemek...
Meg az emlékek is...
Az elsők elég keservesek. Azt hiszem sosem heverem ki annak a nyárnak a kínját, amikor hárman aludtunk a délutáni hőségben egy ágyban az unokatesóimmal, és nekem nem jött álom a szememre, de forgolódni sem tudtam :), no meg a lellei úttörőtáborét, aminek leginkább a végét vártam, de nagyon...
Viszont eszembe kell hogy jussanak a kamasz szerelmek, a gólyatáborok, az átúszás, és ezek mind bizsergő jóérzéssel töltenek el.
A Balaton ilyen felemás nekem. A körbebetonozott strandjaival, a lángosossal, az iszap szagával. És a napsütéssel, a gondtalansággal, a vitorlásokkal, a sok kékkel.
A múlt szombat délutánját lányokmentes szabadnappá alakítottuk, és Danival, meg Áronnal elindultunk újra felfedezni a déli partot. Azt hiszem Danival még sosem voltunk Zánkán kívül a nagy tó partján.
Lellére igyekeztünk, ahol terveink szerint az idei nyár egy szeletét töltjük majd. Gyerekszemmel figyeltem az autóból a napot, elkápráztatott az új híd, és hihetetlen szabadságérzésem lett a víz látványától.
Hogy a Hely, amit kinéztünk a vitorlásverseny résztvevőitől pezsgett, külön jólesett, nem kevésbé a homokos Balatonpart látványa. Mennyire más a víz, ha nem határolja az a megszokott, de bájtalan beton! Hamar döntöttünk, ez lesz az.
Vártam a pénteket. A mai napot. Mert Dani végre szabadnapos volt (ami a telefonhívásainak számán nem volt érzékelhető, de hogy fizikai valójában velünk volt, már önmagában is üdítő) és mert ezúttal ötösben indultunk le a Balatonhoz.
Hanna folyamatosan Balatonszárszót várta (AP sorozat alapvetései közül természetesen) aztán nehezen, de rátanult Balaton Ellére. :)
A választásunk sikere kézzelfoghatóvá vált, mihelyt a lányok kiszálltak az autóból. Ujjongva vették birtokba a mai nap igencsak csendes parkját, partját, játszóterét, apartmanját. Mellényben érkeztünk, egy óra múlva pedig már mezítláb szaladgáltunk. Ez a négy óra egy mininyaralással is felért, volt benne teraszról panoráma ámulás, ebéd a kikötőben, játszótér, hattyúk, vízbe gázolás gumicsizmában majd mezítláb, és egy óvatlan pillanatban vízbecsüccsenés is.
Hazafelé mind megkergültek (sok a három óra utazás...), de megérte.
Olyan kevés lesz az az egy hét...