A sorban az utolsó

...remélem.
Van egy elméletem arról, hogy miért vagyok én az utolsó a betegsorban. (Danit szívesen megkímélem a sor bármelyik helyétől...)
Azon kívül, hogy így a legpraktikusabb, azért, hogy tudjam, mit éreztek a kicsik.
Így aztán mára engem sem kímélt, magával ragadott ez a szemgyulladós, köhögős, fejfájós vacakság. Szerintem én vagyok a legrosszabbul (ahogy az már lenni szokott), az összes gyerekem összes tünetét produkálom... és hát nem valami felemelő.
A szemem olyan, mintha egész nap sírtam volna, ráadásul ki sem tudom nyitni rendesen...
A hangom meg olyan, mint egy láncdohányos jazzénekesé, nagyon vonzó, bár szükségtelen... A fejem épp szétesni készül.
Jó lett volna aludni délután, volt is rá esély, de a szomszéd házat épp bontják (potom 8 hónap még, mire elkészül, és ezzel ők számolnak, nem én... mondtam már, hogy zajérzékeny vagyok?), a lányok pedig a kopácsolástól alig tudtak elaludni. Mire csend lett fent, felébredt Áron...
És akkor a jó.
A vályog háznak az az egyik legjobb tulajdonsága, hogy míg odakinn 30 a fokok száma, bent mindössze 23.
Az a nóta jutott az eszembe, hogy télen nagyon hideg van.... és jót mosolyogtam... volna, ha nem fájna tőle a fülem..... Így inkább ettem egy bonbont. Illetve négyet.