Számítottunk rá...

... csak azt nem tudtuk, mikor. :)
Hanna pici baba kora óta extrém sportol. Semmi nem akadály, mindent kipróbál, mindenre felmászik, mint a gyerekek többsége... de ő tényleg mintha bátrabb volna ezekben a helyzetekben.
Régóta mondogatjuk, hogy a pillanatnyi helyzet még rózsás ahhoz képest, amikor majd azzal áll elénk, hogy ejtőernyőzni, szabadesni, helikoptert vezetni szeretne.
Ma elérkezett...
Kicsit fáradtan konstatáltuk reggel, hogy Pünkösd vasárnap lévén semmi esélyünk friss pékárut vásárolni. Az egyik közeli gyorsétterem kiülős szekcióját választottuk egyéb opció hiányában, Dani a földön heverészett a kiadósnak nem, ám ízletesnek sem minősülő étkezés végeztével. A padon ülve figyeltem, ahogy a lányok a háziasodott verebekkel barátkoznak, amikor egyszercsak megjelent.
Az égből érkezett, egyre lejjebb ereszkedett, majd a közeli réten leszállt. Hanna szájtátva, elomló döbbenettel az arcán figyelte, közben pedig csillogott a szeme. Ahogy a fiú földet ért, Hanna szaladt volna, hogy közelebbről is megszemlélje a repülő embert, de az aszfalt és a földhöz ragadt autók látványa nem engedett a kíváncsiságának. Kénytelen volt megvárni, míg emberünk is reggeli után néz, és a szomszédos padra költözik, maga mellé helyezve hatalmas zsákját, benne az összehajtogatott kinccsel.
Hanna eleinte az apját kérdezgette, aztán lejtett egy jópár kört az addigra eléggé zavarba hozott fickó körül, de szóba nem elegyedtek. Pedig lett volna kérdése Hannának, ebben biztos vagyok.
Hazafelé az autóban záporoztak, Dani pedig válaszolgatott. A beszélgetés lényegi pár mondata pedig:
- Papa, te is repültél már siklóernyővel?
- Igen.
- És, Papa, hogyan kell repülni?
- ...... Szakszerű, háromésfélévesnek is emészthető pármondatos mese.
Csend... Hanna gondolkodik.
-Papa, én is szeretnék siklóernyőzni!
Erősítgetem a lelkem...