Egy nap Bécsben

Amikor már nem értjük, miről beszél a másik. Amikor már nem elég a gyerekek hangzavarát túlkiabálva nagyjából megtudni, merre járt a másik. Amikor már a sokadik dolgot sem tudjuk megosztani. Amikor annyira lemerültek az elemek, hogy a töltőre téve még pirosan sem világít...
No ilyenkor jönnek a nagyszülők, és a szárnyaik alá veszik a két nagyobbat. A kis tankerünk pedig jön velünk. Hogy ez manapság gyakrabban fordul elő, mint az elmúlt három évben, annak valószínűleg a nagycsaládos lét és Dani egyre hosszabbra nyúló munkaideje az oka.
Leszámítva az összes gyermek szemgyulladását, és azt, hogy már jó előre tudjuk, hogy valaki büntetni fog másnap, elmentünk. Még mielőtt a lányok felébredtek volna. Bécsbe. Mert rég voltunk, mert én szerettem volna.
Csak a "szokásos" p+r-metro-Starbugs-Stadtpark programot futtattuk, és közben volt egy nadrágvásárlás is, és a reggeli dupla vagy semmi esélyből a dupla jött össze ezúttal. Beszélgettünk, Áronoztunk, aki egész nap teliszájjal mosolygott, vagy aludt, hol rámkötve, hol babakocsiban, füvön napoztunk, ettünk, bámészkodtunk.
És akkor rájöttem. Ebben a terhelésben az én hiperszenzitív, ambivalensen kötődő, kényszeres, ugyanakkor nagyonis asszertív valóm, a hétköznapokban igyekszik szólni. De nem a megfelelő időzítéssel, és olykor nem is a megfelelő témát meglovagolva. A túloldalon a racionális, ámbár meglehetősen szenzitív és rámfigyelő másik felem pedig a szavaimból kiindulva, ámbár azokat a saját nyelvezetére lefordítva reagál. Totál csőd... El kell mennünk, látni kívülről magunkat, érezni a másikat, újra felvenni a társ szerepét.
Fürdés időben értünk haza, Mikolt azonnal torolt is, tudomást sem véve rólam, és csak egy kicsit Daniról. Hiába az ajándék... Neki még nem tudom elmagyarázni, mit jelent, ha elmegyünk. Hanna már érti, vele csak együtt kellett elaludni, bár a szeme csúnyább lett. Ma Mimi Dani hátára kötve töltötte a délelőttöt. Pedig jó volt nekik is, vonatoztak, játszótereztek, délután még aludtak is. Kellenek ezek a napok. Mindannyiunknak.