Szabadon

Sosem gondoltam volna, hogy negyed órás intermezzoval este hattól hajnal fél kettőig lesz egyszer kimenőm. Pénteken volt. És minden simán és gördülékenyen és flottul és magától értetődően ment.
15éves érettségi találkozónk volt, amire már olyan nagyon készültem egy hete. Aztán betegek lettek a gyerekek és egyre borúsabban láttam magam előtt a péntek estét. Rég letettem róla, hogy kipihenten libbenek majd be azon az ajtón, hogy találkozzam a régenlátott és valaha oly fontos és meghatározó társasággal. Abban reménykedtem csupán, hogy Dani időben hazaér a kétnapos tréningről, én pedig legalább le tudok majd zuhanyozni, mielőtt indulnék.
Hat előtt tíz perccel, mikor Áron befejezte az uzsonnáját, átadtam az épp megérkező apukájának, és két rövidke instrukció után távoztam. Ennyire volt idő...
A belibbenésről, és az azt követő órákról csak annyit, hogy újra megerősödött bennem, hogy nagyon jó volt ott és ezekkel az emberekkel tölteni azt a négy évet, hogy valóban nagyon meghatározó volt, és a mai napig az, és olyan nagyon hálás vagyok, hogy volt és van ilyenem. A helyére került bennem sokminden, letettem néhány ősrégi terhet is. Otthonos, ismerős, védett és mégis felnőtt társaságban töltöttem ezt a pár órát. A lányok egytől egyig csodaszépek, pedig az osztályban a harminc embernek 47 gyermeke született ez alatt a 15 év alatt, a legidősebb 10 éves, a legfiatalabb három hónapos. A fiúk pedig elkápráztattak a humorukkal, és a hihetetlen életutakkal, amelyek mögött jó volt észrevenni a gyerekarcukat is.
Dani a mamámmal és a Hárommal Ikeázott, aztán a lányokat hazavitte, Áront meg elküldte utánam a Nagymamival vacsorázni. Az autóban megetettem, majd visszatettem az ülésébe, ők haza én meg visszamentem. Itthon közben a lányok megfürödtek, aztán Áron is, majd a kicsik elaludtak. Hanna még egy könyvet nézegetett, de fél 12kor Dani mellett ő is megbékélt a helyzettel. Még soha nem volt olyan, hogy Dani altatott volna nélkülem. És mióta gyerekeim vannak, csak egyszer fordult elő, hogy nem voltam jelen a lefekvésnél...
Egy órakor egy másik pici baba mamájával, meg néhány még nem gyermekes lány és apuka társaságában álltuk a teraszon, és nekem nagyon nem volt indulhatnékom. Olyan jó volt ezekkel az emberekkel együtt lennem, jó volt az időmmel rendelkezni, és olyan szépen sikerült a hazatérés is.
Még volt időm lezuhanyozni, épp befejeztem az utolsó simításokat is a lefekvés előtt, mikor Dani érkezett az emeletről azzal, hogy Áron ébredezik. Fél kettő volt, megetettem, közben ezen az elmúlt 15 éven gondolkoztam, és hálát adtam. Mindenért. A szép gyerekeimért, Daniért, az életemért. Mert sokat kaptam.