Homeopátiás bolyongásaink

Hazaértünk.
Teljesen abszurd az egész.
Hogy miért voltam én majdnem három éven át a gyerekeim önkéntes orvosa? Fogalmam sincs, miért, és hogyan nem vettem észre a megoldást, ami a szemem előtt volt végig...
Amikor Hannát vártam és orvost kellett választani, olyat kerestem, akit jó embernek, és jó orvosnak tartok. Nem volt elvárás, hogy homeopata legyen. Akkor még nem gondoltam, hogy ez a tudás idővel mindennél fontosabb lesz számomra a gyerekek gyógyításában.
A háziorvosunk az egyik olyan volt osztálytársam édesanyja lett végül, akivel 12 éven át voltunk egy csapatban. A srác is orvos lett, az apja is az. Bízom benne, kedvelem, csak ez az egy kis hiányossága az, amivel küzdök, hogy hagyományosan gyógyít. Nem ad antibiotikumot, ha szerinte nincs rá szükség. De ki vagyok én, hogy eldöntsem, tényleg kell-e?
Nagyon nagy nyomást éreztem magamon, egyfelől, hogy megtaláljam a megoldást, másfelől, hogy elkerüljek olyan beavatkozásokat, amire igazából nincs szükség. De nyomasztott a felelősség...
Hogy ha nem bízom, miért nem váltok? Ha meg bízom, akkor miért nem azt adom, amit ő ad? Miért használom diagnosztának, és miért nem orvosnak? ...
Az első homeós dokink egy egyalkalmas látogatásra jött hozzánk. Nagyon jó volt az első benyomás, de tudtam, ha ő, akkor váltanunk kell. És elhagyni a házit, amire nem voltam felkészülve. Ráadásul az én elvárásom egy hosszabb beszélgetéssel induló, mélyebb folyamat eredményezte egyéni terápia lett volna, nem a szokásos adjam ezt a kétfélét bogyós mód.
A második orvos dr. Zelcsényi Judit, akinek szaktudása előtt a mai napig fejet hajtok, de ő volt az, akivel kapcsolatban állandó szorongást éltem meg, és ez elég erőteljesen rányomta a bélyegét a kontroll érzetemre is. Az én gyerekeim, én vállalok felelősséget értük... nem igénylem, hogy más tegye meg helyettem. Ő pszichológus is szeretett volna lenni, erre nekem nem volt szükségem. De minden alkalommal, ha betegek lettek, erős lelkiismeret furdalás éreztem, amiért nem voltam képes felhívni, és összeugrott a gyomrom arra a gondolatra, hogy azzal indít majd, hogy mit rontottam el.
És az (annyira remélem hogy tényleg az) utolsó állomás...
Dr. Torbenkova Nagyezsda.
A gyerekkori háziorvosom.
Aki a krónikussá fajult tüszős mandulagyulladásomat már 15 évvel ezelőtt egy olyan szerrel kezelte, amit nem is lehet itthon beszerezni. Megúsztam egy szívizomgyulladást...
Akivel mióta itt élünk már többször összefutottam a postán, a boltban, az utcán.
Aki ismeri a történetemet.
Akinek a legkisebb lánya az én példámra kezdett el szinkronúszni.
Aki nem tökéletes, de jó ember, aki nem kér keveset, de nem is ad keveset.
Aki képzi magát, és már csak homeopátiával gyógyít, és csak magánrendelésen.
Egy nagyon kedves ismerős viszi hozzá a lányait, a vele való beszélgetések során jutottam el odáig, hogy felkeresem. A véletlenek összjátékaként, még mielőtt hívtam volna, egy sorbanállás alkalmával előttem állt a kasszánál. Elbeszélgettünk, azonnal segített, és kérte, hívjam bátran.
Hétfőn voltunk nála. Én és a három mini. Mintha hazaértem volna. Nem kellett magyaráznom, magyarázkodnom. Mind a hármat végigbeszéltük, még én is belefértem az idejébe, és közben mázsás súlyokat tettem le. Az se számított, hogy a két lány a kerti szökőkútba mászott be, hogy rohangáltak az udvaron, mert ők is otthon érezték magukat.
Kaptunk mindannyian mindenfélét.
Én a legtöbbet. Visszakaptam az Anya státuszomat. Az Orvost pedig átadtam. A lehető legjobb kezekbe. Remélem. Gondolom. Hiszem.